Bár a szimulátorok műfajához nem felhőtlen kapcsolat fűz (az érdekesebb, jobb, szórakoztatóbb darabokra saját tapasztalataim szerint jut minimum kettő unalmas, összecsapott, átgondolatlan eresztés), azonban vannak olyan hálás témák, amelyek esetében gondolkodás nélkül bizalmat szavazok nekik. Az Arcade Paradise esetében ez adott volt: egy, a '90-es évek derekán játszódó, annak hangulatával sugárzó játékterem-menedzselő szimulátorról van szó, melyhez a készítő Nosebleed Interactive egyrészt közel 35 játszható játéktermi automatát tervezett, másrészt narrátorként megszerezték Doug Cockle-t is, Ríviai Geralt szinkronhangját.
Tizenéves főhősünk kénytelen félbehagyni tanulmányait, gazdag, Riviérán nyaraló apja pedig, hogy megismertesse vele a felelősségvállalás és a felnőttlét súlyát, rábízza leggyengébben muzsikáló vállalkozását, egy lepukkant, nagyvárosi mosodát. A munka unalmasabb már nem is lehetne. Ki kell takarítani a szemetet, megmenteni az eldugult WC-t, a mosogépeket és szárítógépeket betölteni és üríteni. Ám az első nap során hősünk felfedezi, hogy a mosoda hátsó szobájában eldugott régi arcade kabinokban a mosógépek bevételeinek többszöröse lapul. Vagyis, ha a kedves apuka nem ellenezné a videójátékok minden formáját, a hely sokkal nagyobb profitot termelhetne játékteremként, mintsem mosodaként. Hősünk így a városfejlesztési osztályon dolgozó nővére támogatásával nekilát, hogy a nyár végére a lepukkant üzletet titokban a város legmenőbb játéktermévé alakítsa.
Ennek folyamata elég egyszerű. Eleinte csak pénzt kell gyűjtenünk, abból kabineteket vennünk, ám a játék előrehaladtával feladataink szép lassan sokasodnak, és egyre komplexebbé válnak. Oda kell figyelnünk, hogy az automatákon milyen nehézségi szintet állítunk be, mennyi pénzt kérünk az indításukért, hogyan helyezzük el őket (a populárisabb darabok közelébe lerakottak bevétele automatikusan megnő). Menedzseri tevékenységeink mellett pedig természetesen ki is próbálhatjuk a beszerzett gépeket, melyek mindegyikén valamilyen klasszikus, retró játék által inspirált, egyszerű cím fut, valamilyen csavarral. A Pac-Man-klónban például egy rendőrautók elől menekülő tolvajt irányíthatunk. Ráadásul az automaták mindegyike rendelkezik egy sor achievementtel is. A nap beosztása minden alkalommal ránk van bízva, összesen két megszorítással: délután kettő előtt nem léphetünk le, a hely pedig este 11-kor bezár, és ha ezután túl sokáig maradunk még bent, elájulunk a fáradtságtól.
A remek ötletek és koncepció mellé társult megvalósítás és prezentáció azonban már hagy maga után kívánnivalót. Grafika tekintetében a játék eléggé elavult, ami különösen az üzletbe betérő kliensek esetében szúrt szemet. Ezek a kiüresedett tekintetű, statikus NPC-k, akik ráadásul, ahogy közeledünk feléjük, előbb pixelessé válnak, majd eltűnnek, kifejezetten nyomasztóan hatottak, mintha egyenesen valamilyen indie horrorjátékból emelték volna át őket. Az automaták minijátékai elég szórakoztatóak, viszont ha szeretnénk előre is haladni, nem engedhetjük meg magunknak túl gyakran, hogy elmerüljünk bennük: a következő automaták, szárnyak, fejlesztések ugyanis költségesek. A történettel ellentétben pedig a játékgépek ugyan szép summát termelnek, a játék korai szakaszaiban csak töredékét képezik annak az összegnek, amit úgy szerezhetünk, ha a lehető leggyorsabban a legtöbb beérkező szennyest tisztítjuk ki, illetve folyamatosan gyűjtjük a szemetet az épületben.
Gazdálkodj okosan
Az időben elvégzett feladatok egyenként 30 dollárt hoznak, a félvállról vett, elhanyagoltak csak 5 dollárt, a játékgépek pedig darabonként egy nap alatt csak 20-25 dollárt maximum. Ezen elvileg lehetne javítani azzal, hogy a kabineteket hogyan hangoljuk, helyezzük, konfiguráljuk, a terem népszerűségét növeljük, azonban a játék ehhez a ponthoz már kriminálisan kevés támpontot ad, és napokig tartó kísérletezés árán lehet csak kitapasztalni, mit hogyan és hová érdemes lerakni. A vontatott, napokon át tartó mosóüzem-szimuláció révén pedig viszonylag korán felüti a fejét a monotonitás is, konkrétan már a második hét közepére azt éreztem, hogy kínlódom.
Az Arcade Paradise a maga módján teljes sikert ér el a szimulációja realisztikusságában: a valóságban is kb. ennyire lehet jó móka nyáron egy lepukkant mosodát igazgatni és abból valami egyszerre szórakoztató és profitáló vállalkozást építeni, miközben tucatnyi más, szórakoztatóbb programlehetőség áll rendelkezésre. Érződik a játékon a fejlesztők lelkesedése, motivációja, de a nosztalgiatrip elég gyorsan kifulladt, és ezen az élményen még az sem lendített sokat, amikor Ríviai Geralt hangja dorgált meg, amiért előző nap korábban léptem le, vagy nem takarítottam ki a WC-t. Legnagyobb erőssége a hangulat, a stílus, de emellé egy lényegesen szórakoztatóbb játékmenetet is lehetett volna kerekíteni.
