Az ókori görög istenek híresen sértődékenyek, akik egyik pillanatról a másikra képesek teljesen begőzölni, óriási pusztítást hagyva maguk mögött. Ilyen a bölcs Zeusz is, aki ezúttal úgy döntött, hogy minden kapcsolatot megszakít a halandók világával, az isteneket az Olimposzra rendeli, és egyszerűen hagyja elsorvadni a Földet. A pusztulás gyors, és kegyetlen: az égi kapocs szétverése után a mezők nem adnak több terményt, a vizekből eltűnnek a halak, az erdőkből üres kézzel jönnek vissza a vadászok, mindennek tetejébe pedig mind a föld, mind maga az ember megbolondul: földrengések és áradások kísérik az örökös vérontást.
Csakugyan a végórákhoz értünk, gondolhatnánk, de nem minden isten ért egyet Zeusz döntésével, vannak, akik szeretnék helyreállítani a régi rendet. Az egyikük nem más, mint az Olimposz királyának hitvese, Héra, aki egy tervet eszelt ki arra, hogy ezt a tarthatatlan állapotot megszüntesse: le kell taszítani az istenek istenét. A feladat, talán mondani sem kell, nem könnyű, sőt lehetetlennek látszó, de a kiszemelt hőst nem olyan fából faragták, aki hátat fordítana népének, mikor éppen a legnagyobb bajban van. Ez a bátor harcos Nikandreos, ki Héra kérésének eleget téve tétovázás nélkül felkerekedik, hogy megmentse az emberiséget.
VIGYÁZZ, ZEUSZ, JÖVÖK!
Ezzel a felütéssel indít az Apotheon, és rögtön világos, hogy az antik szépirodalomból merítve egy hősi eposzt igyekszik elmesélni az Alientrap Games, egy egyszerű, de nagyra hivatott halandóról, aki szembe mert szállni a kegyetlen istenekkel népének védelme érdekében. A kaland során Dionból indulva Olimposz hegyét fogjuk megmászni, ahol összesen 11 istennel találkozunk, akik az ügyességünk, az eszünk vagy a harci tudásunk próbára tétele után segítenek utunkon. Persze nem mindenki áll az oldalunkon, és támogatja a palotaforradalmat, vannak, akik hűen szolgálják a végső ellenfélt, Zeuszt, és csak a vérük árán adják meg magukat, míg mások a saját céljaikat fürkészik, és ezért nem adják be könnyen a derekukat - ám így vagy úgy, az akaratunkat érvényesíteni fogjuk.
A játék oldalnézetes formában tárul elénk, és a legegyszerűbben a metroidvania jelzővel lehetne leírni. Akiknek ez nem mond semmit, azoknak annyit kell tudniuk, hogy a program nagyobbacska, szabadon felfedezhető pályákra tagolódik, ahol jól jelölt helyen a történetet tovább görgető feladat vár (ezeket nyilak mutatják, és a térképen is megjelennek), ám ha letérünk az ösvényről, mindenféle titkokat találunk. Jellemzően további szekciók vagy kincseket rejtő szobák lapulnak meg így, ezek megnyitásához pedig valamilyen kulcs vagy képesség kell, amit a történet vagy további barangolás során szerezhetünk meg. Az Apotheon betűre pontosan követi a zsáner eme sajátosságait, és éppen ezért csak egy nagyon sovány, négy-öt órás történetet kínál azoknak, akik nem néznek körül az egyébként változatos pályákon. Többek között az alvilágban, Apolló palotájában, Árész arénájában és Artemisz erdejében teszünk látogatást, valamint a hubként funkcionáló agora és az Akropolisz is minket vár. Felfedezni tehát érdemes, ha többet akarunk kapni a pénzünkért (könnyedén a duplájára tolhatjuk ki a játékidőt), de nem csak az ár-érték arány miatt ajánlott ez, hanem azért is, hogy így jobb képességekre és felszerelésre tegyünk szert, ezekre ugyanis a finálé környékén nagy szükségünk lehet.
HARCOS LÉLEK
Nikandreos legjobb barátja a fegyvere, amivel a katonák és fenevadak százait, na meg az isteneket mészárolhatjuk le. Maga a harc mindösszesen pár gombot vesz igénybe: az egyikkel lesújtunk, a másikkal magunk elé emeljük a pajzsunkat, egy harmadikkal pedig elbukfencezünk a veszély elől. Egyszerűnek hangzik, és valóban az is, de a szépsége éppen ebben rejlik; nagyon precíz, nagyon kézre áll az irányítás, legyen szó akár kontrollerről, akár egérről és billentyűzetről, minden esetben pontosan azt csinálja a főszereplő, amit szeretnék, és így az első perctől az utolsóig szórakoztatóak a párharcok.
A küzdelmeket színesíti, hogy egy rakás fegyver áll a rendelkezésre: kardok, tőrök, dárdák, kések, kalapácsok, parittyák, bombák és nyilak, illetve ezek különböző permutációi és legendás, híres mesékből előugrott változatai, melyek mind másfajta ritmust kívánnak meg a játékostól. Egy dárdával például csak távolról érdemes próbálkozni, egy kalapácsnál pedig számolni kell, hogy sokáig tart, míg lendítünk, de cserébe ez az egyik legerősebb eszközünk.
A fegyverek hátránya, hogy egy idő után elhasználódnak, és valahogy mindig a legváratlanabb, legrosszabb helyzetben mondják be az unalmast (egy csík mutatja, mennyi szufla van még bennük), de ennek is van jó oldala, ekkor ugyanis kénytelenek vagyunk stratégiát váltani, ami felpezsdíti a harcot. Ehhez aztán hozzájön még az, hogy a mestereknél jó pénzért fejleszthetjük a tudásunkat az egyes fegyvernemekben, hatékonyabbá téve használatukat, valamint itókák egész patikájával rendelkezünk, amik további segítséget adnak, felturbózva csapásainkat, az alvilágból segítőket toborozva, vagy szimplán pótolva az elvesztett életerőnket. Az egész harcrendszert az állóképesség mutatója teszi teljessé, ami gondoskodik arról, hogy ne eszetlen hadonászás legyen a játék, hanem valamilyen taktika is kerüljön az ütközetekbe.
Az Alientrap Games jó munkát végzett a harcrendszerrel, és úgy összességében magának a játéknak a kialakításával, láthatóan átgondolták, mit csinálnak – , sajnos azonban nem tökéletes az élmény. Két nagyobb, bár egyáltalán nem tragikus hibát tudok megemlíteni: az egyik, hogy az ellenfelek nem túl változatosak, négy-öt variáció ismétlődik pályáról pályára, minimális eltérésekkel, hamar kiismerhetővé téve őket, a másik pedig az, hogy alapbeállítások mellett nincs nagy kihívás; első, de maximum második nekifutásra teljesíthető minden bossharc. A fejlesztők mentségére szóljon azonban, hogy utóbbit némileg orvosolják, felkínálva két, keményebb nehézségi szintet, egyet rögtön a játék elején, és egyet a második végigjátszásra. Ezeket használva az ellenségek már nagyobb életerővel és komolyabb ütésekkel szállnak ringbe, és képesek Nikandreos támadásait félbeszakítani, illetve az életerő sem termelődik vissza, az epikus történethez valamivel jobban passzoló kihívást advanyújtva így. Érdemes még megemlíteni, hogy van egy feleslegesnek ható multiplayer mód is, ahol ketten csaphatunk össze különböző arénákban, ám ez csak offline működik, és és kizárólag egy kontroller – második szett egér / billentyűzet megléte esetén.
ISTENI
Az Apotheon az év első meglepetése nálam. Kifejezetten szórakoztató, a végigjátszást változatos feladatokkal megtömő, és ezért a frissességét végig megőrző játék, ami nem utolsó sorban a szemnek is kedves. Külön erről nem beszéltem a teszt során, de muszáj legalább említés szintjén kitérni a grafikára, ez ugyanis az ókori görög vázákra festett ábrák minden sajátosságát büszkén viseli, egyedi látványt kölcsönözve ennek az indie gyöngyszemnek. Persze nem tökéletes az edény, itt-ott repedések csúfítják, de a nagy egészet nézve ezek csak kisebb hibák, amik felett könnyedén szemet lehet hunyni, hogy aztán felhőtlen szórakozásban legyen részünk, miközben látogatást teszünk a mitológia csodás világában. Ne hagyjátok ki!
