Sok tekintetben szerencsés időpontban születtem (más tekintetben nem, de ez más történet). A szerencse abban áll, hogy együtt nőhettem fel a számítástechnikával, a 8-bites korszakban ébredve, és a mai 3D-s érába ájulva. Az első kalandjátékok, melyekhez szerencsém volt, még szövegesek voltak (belépsz egy terembe, északra és délre ajtó; angol tudásom megalapozói...), aztán jött a csodálatos éra, többek között a Sierra és a LucasArts felejthetetlen címeivel, majd a hanyatlás, és mostanában ismét, nagy örömömre, a fellendülés. Sorban születnek a kalandcímek, melyek ráadásul megtalálták helyüket a plusz dimenzióban is, s ami külön kiemelendő: sokukat kezdő csapat dobja össze, és ezek egy része komoly meglepetést okozva válik szívünknek kedvessé. Ez utóbbi kategóriába tartozik a Runaway, a tavalyi Tunguska és Scratches, no és jelen cikkünk alanyának első felvonása, az Ankh.
Folyt. köv.
Mivel az alapjátékról csak a PGO-n közöltünk online tesztet, picit vissza kell tekintenünk rá, hogy képben legyünk. Az Ankh Ó-Egyiptomban játszódik, főhőse egy fiatal srác, Assil, a fáraó főépítészének fia, aki ellopja atyjától az egyik piramis kulcsát, hogy ott haverjaival bulizzon, ám felébreszt egy múmiát, aki halálos átkot szór rá, viszont véletlenül átadja neki az ankhot, egy különleges erejű amulettet. Az átkot csak a fáraó és cimborája, Ozirisz képes levenni, így aztán Assil elindul élete legfontosabb kalandjára, miközben az arab nagykövet Thara nevű lányával is összejön. Mindezt fontos tudni, ugyanis a HoO e sztori közvetlen folytatása: alig három héttel járunk a hepiend után. Az asszonyjelölt visszament rebellis zsidó haverjaihoz, mivel megtalálta a fáraó lányának szerelmes levelét hősünknél, Ozzy viszont, akit alaposan megszívattunk az előző etapban, bosszút esküszik, és ellopatja az amulettet. Ám ahhoz, hogy átvegye az uralmat az élők fölött, még valami kell: a szíve, melyet Széth kitépett testéből, és azóta őrzi. Tökéletes alap egy fordulatos kalandjátékhoz...
Nos, aki végigjátszotta az előző címet, nem is fog csalódni. Megmaradt az elképesztő humor, mely bevallottan a LucasArts klasszikus címeire hajaz, úgy a Monkey Island magasságában, ráadásul a készítők remekül csapták le a folytatás adta magas labdákat, amelyeket persze az előd ismerői fognak igazán élvezni no és persze a játék nyelvének tudói. Aki nem érti a szövegeket, annak marad a próba szerencse metódus, azaz a cuccok begyűjtése, majd ezek egymással és az adott terep interaktív tárgyaival való kombinálása. Hozzáteszem: és sajnos ez az egyik negatívuma a játéknak van pár olyan fejtörő, amikor még a legrutinosabb, a nyelvet értő kalandor is ehhez folyamodik, lévén az adott rébusz meglehetősen logikátlan (kalandműfaj-buktató, #1). A feladványok amúgy az elődhöz hasonlóan interakcióra és dialógusra épülnek; az első ugyebár a már említett tárgygyűjtés, kombinálás, használat, a második egy karakterrel való beszélgetés, a párbeszéd megfelelő elemének kiválasztása, melynek hatására továbblendül a sztori. Mechanikus puzzlék (például egy kép összerakása, egy szerkezet beindítása mindenféle karok és tárcsák manipulálásával és hasonlók) nincsenek, így bátran meg lehet próbálkozni a cuccal, nem olyan veszélyes a nehézségi szintje.
Színhelyes, színes, helyes
A játék viszonylag kis területen játszódik, nagyjából az előd helyszínein; a városban csak pár új terület van (temető, bár, a palota egyes részei), ám ezúttal például nem kell csónakázni, a sivatagban mászkálni (bár van egy nagyon rövid homokos szakasz). Ezzel együtt az első rész, és vele a műfaj másik hibája (de nevezzük inkább velejárójának) még mindig él: a rengeteg ide-oda mászkálás. Ezen annyit segítettek a fejlesztők, hogy a rohanás (dupla klikk mozgáskor) gyorsabb, mint korábban, de így is néha idegőrlő az ingázás, főleg amikor két helyszín között kell háromszor ugrálnod. És maradjunk még itt, a kalandjátékoknál be-becsúszó másik problémánál: a pixelvadászra is rá vagyunk kényszerülve néha, azaz olykor bizony a kurzorral végig kell fésülni a képernyőt, hogy megtaláld a felvehető tárgyat.
Nosztalgikus-mechanikus
Hogy cikkem első bekezdéshez kapcsolódjak: a német srácok meglepő módon az ősidőkre oly jellemző mechanikus védelmet használták játékukhoz. A sztori elején ugyanis ki kell kevernünk egy koktélt: az árus véletlenszerűen kirak elénk két összetevőt, egy színes poharat és az ital nevét, nekünk pedig meg kell mondani, melyik elemből hány cl kell a finomságba. Ehhez a játék dobozában találunk egy kör alakú szerkezetet, két tárcsával: a külsőn az 1., a belsőn a 2. alkotórész neve, ezeket kell a korong belsejében lévő névhez/pohárhoz állítani, ekkor leolvashatjuk a helyes választ. Nos, régen, amikor még a fekete-fehér fénymásolók is ritkaságnak számítottak, ez jól is működött, ma azonban, az internet korában épp annyit ér, mint az elterjedt elektronikus defenzívák: percek alatt meg lehet találni a világhálón a koktéltárcsa digitalizált verzióit... Ám mókának, a múlt előtti tisztelgésnek zseniális!
Térjünk rá a körítésre, amivel viszont sok gond nincs (pár kamerakezelési hibát leszámítva). A fejlesztők a licencelt OGRE 3D motorra írtak egy keretrendszert (szkriptelés, kezelőfelület stb.), melynek neve (nem röhög!) PINA (Portable Interface for n Adventures), ennek továbbfejlesztett verziójára, a PINA2-re épül a játék. A látvány remek, rajzfilmszerű, egyáltalán nem zavaró a 3D, kitűnő munka, bár hozzáteszem, valahogy a friss karaktermodellek (mint az apósjelölt és az edző), picit elnagyoltabbak az elődben is szereplőknél. És még valami: maga az erőmű is optimalizált, az Ankh a maximális árnyékok és a teljes képernyős effektek engedélyezésével siralmasan szaggatott nálam, ez a rész viszont mindent bekapcsolva is remekül fut. A zene és a jól eltalált szinkronhangok is hasonlóan dicsérhetőek, egyedül az első részben látott, felejthetetlen nyitó táncjelenetet, és a záró stáblista hasonló mókáját hiányoltam.
A polcravaló kisróka
Összegezve az Ankh: Heart of Osiris egy remek kalandjáték, amelyet főleg az első rész ismerői fognak maradéktalanul élvezni, de magában is megállja helyét. Ugyan éreztem benne rókabőr-szagot (kevés új helyszín, kevésbé kidolgozott új karakterek, rövid játékidő; jelzem, a cím expanziónak készült, csak később döntött úgy a kiadó, hogy önállóan jelenteti meg és ezt sajnos nem tagadhatja!), de a humor (a kissé blaszfémiás bibliai szál a csipkebokorral zseniális!), a kivitelezés mindenképp ajánlható vétellé teszi a műfaj szerelmesei számára. Ám igazán akkor dicsérném tiszta szívvel, ha az előddel egybecsomagolva, Gold címkével, másfél termék áráért adnák...
