Az 1990-es évek végén még bőven az általános iskola padjait koptattam és sokakkal együtt engem is teljesen lenyűgözött a videójátékok egyre szélesebb piaca. Ma már inkább megmosolyogtató emlékként él bennem, hogy egy Pokémon-játék miatt sikerült hazavágnom egy komplett PC-t, ugyanis annyira akartam játszani ezzel a játékkal, hogy a kint tomboló vihar ellenére is bekapcsoltam a gépet – egy pukkanás, majd füst-szag lepte el a szobát. Igen, sikeresen bevágott a villám és gallyra tette az akkori PC-met, úgyhogy ezután az osztálytársaknál házaltam, hogy kinél lehetne egy kicsit játszogatni számítógépen vagy konzolon. Az egyiküknél előkerült egy HDD, rajta tele retró-játékokkal. Ezek többségét (Aladdin, Az Oroszlánkirály, Prehistorik 1-2, és hasonlók) már ismertem, azonban akadt rajta egy mappa, amin csak ennyi állt: Alone in the Dark. Már a név kapcsán is úgy éreztem, hogy itt valami horror-témáról lehet szó, ezért rápróbáltam. A nagyon kezdetleges grafika és a rettenetes irányítás ellenére is azonnal berántott ez az 1992-es gyöngyszem, ugyanis rendkívül hangulatos volt egy olyan elátkozott házban bolyongani, ahol minden ajtó mögött lapulhat egy csapda vagy egy borzalmas szörnyeteg. Én itt rögtön megkedveltem az Alone in the Dark-ot, és amint lett egy új PC otthon, azonnal nekiálltam kipörgetni az összes elérhető részét.
Még emlékszem, hogy az Alone in the Dark: The New Nightmare screenshotjait mennyit nézegettem a gamer-magazinokban és arra is, hogy a 2008-as reboot olyan szinten okozott kellemetlen élményeket (például az autóvezetős részeknél vagy a harcoknál), hogy már végig sem tudtam vinni. Ezután nagyon hosszú csend következett. A 2008-as rész olyan nagy bukta volt, hogy az Atari el is adta a licenc-jogokat a THQ Nordic-nak, így az újabb reboot készítéséhez már a Magicka-játékokról ismert Pieces Interactive foghatott hozzá. Ők elsősorban a Resident Evil 2-3 Remake-et tartották szem előtt, hiszen ezekkel a Capcom úgy ültetett át két klasszikust a modern korba, hogy sikeresen meg tudták tartani azok régi báját. Pontosan ez volt a cél az Alone in the Dark esetében is: olyan horrorjátékot letenni az asztalra, ami megfelel a mai kor igényeinek, ugyanakkor azok is megtalálják benne számításaikat, akik a ’90-es években már a Derceto Manor falai között rettegtek.
Ezt már láttam valahol!
Az első percek egy az egyben visszaidézik az 1992-es elődöt, hiszen még a jól ismert béka is feltűnik (aki annak idején a frászt hozta ránk), csak épp itt rögtön fel is falják szerencsétlent. Láthatjuk, amint főszereplőink megérkeznek a hatalmas Derceto Manorhoz és Emily Hartwood (Jodie Comer – Az utolsó párbaj) vázolja a helyzetet a másik irányítható karakternek, Edward Carnby-nak (David Harbour – Stranger Things). A lényeg, hogy egy különös levél után Emily nagyon aggódik nagybátyja, Jeremy Hartwood egészségéért (és épelméjűségéért), ezért felbérli Edwardot, hogy járjanak utána a dolgoknak. A Derceto-hoz érve viszont eleinte egy teremtett lélekkel sem találkoznak, így külön utakon indulhatunk el felfedezni a birtokot. Ugyanúgy választhatunk a két karakter között, a sztori legalaposabb, 100%-os megismeréséhez pedig mindenképp ajánlott a két végigjátszás. Már csak azért is, mert a helyet bizony lakják mások is. A Derceto Manor itt nem egy kiüresedett, csapdákkal és szörnyekkel teli kísértetház, hanem egy nagyon szépen berendezett, elegáns épület, amiben akad személyzet és bent lakó vendégek is. Ők másképp reagálnak Edwardra és másképp Emilyre, szóval már csak ezért is érdemes kétszer végigvinni a játékot – de lássuk, mi lapul a sötétben!
A végigjátszás során bejárhatjuk a Derceto Manort a kerttől kezdve az emeleti szobákon át egészen a borospincéig, néha viszont a hely egy szempillantás alatt változik át rémálomszerű környezetté, ahol már különféle rémségek is felbukkannak. Én Edwarddal kezdtem a kalandot és egy különös talizmán megtalálása után lazán megesett, hogy egy ajtón benyitva már nem is a házban voltam többé, hanem a bűzös lousiana-i lápvidéken. Erre a mechanikára azért volt szükség, mert a rögzített kameranézetet TPS-re cserélték, amivel megkaptuk a pusztakezes- és fegyveres harcot is. Szerencsére ez mérföldekkel jobban működik, mint a 2008-as rebootban, viszont ebben az esetben én egyáltalán nem lettem volna ellene, ha kihagyják a szörnyeket és inkább a kalandjátékok, esetleg a sétálószimulátorok felé tolják el a játékmenetet. A korábban említett Resident Evil 2-3 Remake gyakran visszaköszön, és nemcsak a harcoknál. A térkép hasonlóan jelzi az érdekességeket tartalmazó szobákat és a lezárt helyeket, az előrehaladáshoz pedig ötletes feladványokat kell megoldanunk. Ezek többsége tényleg jópofa – például mikor egy családfát kell tanulmányozni a megfelelő számkombinációért –, de eléggé kezdő-szintre lőtték be a nehézségüket. Szerencsére a Derceto nem olyan hatalmas, hogy egy óra után már eltévedjünk benne, és a felvehető tárgyakból sem lesz kismillió nálunk – az Alone in the Dark-ban zökkenőmentesen lehet haladni a végjáték felé.
A ház hideg szíve
Kitérnék egy kicsit a grafikára is, hiszen ezzel nagyon korrekt munkát végeztek a fejlesztők. Az egyes szobák legalább annyira szépen lettek bevilágítva, mint az Alan Wake 2-nél (gondoljatok mondjuk az öregek otthonára). Amint a lágy napfény besüt az ablakon és beragyogja a szobát, az valami kegyetlenül jól néz ki. Még úgy is leesett az állam több alkalommal, hogy Teljesítmény-módban játszottam és nem a vizualitásra mentem rá. A zene remekül illeszkedik ehhez, hiszen a nyomasztóbb taktusokat lágy jazz-melódiák kísérik, amik tökéletesen ragadják meg a kor hangulatát. A Derceto Manor három szintes, vagyis nagyjából akkora területet kapunk, mint a rendőrség a Resident Evil 2 Remake-ben, viszont ez egyáltalán nem baj. Egyrészt a már említett talizmánnal teljesen új helyekre juthatunk el (lényegében emlékek között bolyongunk), az Alone in the Dark pedig épít arra, hogy másodszor is végigvidd a játékot a második karakterrel. Emiatt a játékidő is olyan 7-8 órára lőhető be az első végigjátszásnál és értelemszerűen ennek a duplája, ha mind Edwarddal, mind Emilyvel végig akarod pörgetni a kalandot – én mindenképp ezt ajánlom!
Féltem tőle, hogy a TPS-lövöldözés miatt szertefoszlik a varázs, de az az igazság, hogy az Alone in the Dark egy teljesen korrekt horrorjáték lett. Több olyan pillanata is van, amikor rendesen kirázott a hideg (az ősi könyvtárban például a rendkívül mutatós látványvilág miatt), összességében pedig egyetlen percig sem untam felfedezni a Hartwood-család múltját és az egyre több elém kerülő rejtélyt. Ez egy teljesen korrekt reboot lett, ami köröket ver a 2008-as részre és végre olyan módon nyúl minden idők egyik legnagyobb klasszikusához, ahogy azt már évek óta vártuk. Nem lesz Év játéka, vélhetően a decemberi toplistákon sem fog szerepelni, viszont a műfaj és elsősorban az 1992-es Alone in the Dark rajongóinak mindenképp ajánlott vétel.
Ezután pedig jó lenne, ha a többi rész is hasonlóan színvonalas remake-et kapna!
