Talán sokat elmond az Aliens-franchise jelen állapotáról, hogy az Aliens: Fireteam Elite kapcsán azt mondom, hogy ez a legjobb, ami történt vele hosszú-hosszú ideje, mondjuk, úgy az Alien: Isolation óta. Hogy ez a helyzet a Disney égisze alatt mennyire fog változni, az egyelőre jó kérdés, mert a felvásárlás, azaz 2019 óta nem sok dolog történt az univerzum háza táján, a legjelentősebb talán a mobilos vadhajtás volt. Na, persze az iménti kijelentésem nem jelenti azt, hogy jobb dolog ne történhetett volna vele...
Expresszlift a pokolba
A játék során végigjátszott négy részből álló kampány története ötletesen olvasztja magába az univerzumot meghatározó, és a nem annyira jól sikerült ötleteket is, a klasszikus moziktól a Prometheuson át egészen az olyan mellékhajtásokig, mint a már említett Alien: Isolation. Ha vesszük a fáradságot, és a pályákon elszórt adatforrásokat összeszedjük, illetve a hajónkon is elbeszélgetünk a legénység tagjaival, akkor az évtizedek során kialakított univerzumból számtalan infómorzsát szedhetünk össze.
Ugyanez a gondoskodás és autentikusság jellemzi a megjelenés minden aspektusát, a pályaelemektől kezdve a felszereléseken át egészen a kozmetikai cuccokig. Az Aliens-hangulattal a külsőségek tekintetében tehát nincsen gond, az csak úgy árad a Fireteam Elite minden pórusából. De ahogy az annyi esetben lenni szokott, a játékmenet oltárán a hitelesség többé-kevésbé áldozatul esik. Ami egyből szemet szúr, az az, hogy a filmekkel ellentétben itt nem a xenomorfok az agresszorok, hanem mi megyünk ellenük, és egy-egy küldetés során százával daráljuk be a csoffadt, biomechanikus testüket.
Ez pedig jelentősen elvesz a terror-faktorból, pláne, hogy a kisebb drónok pár lövedéktől elterülnek, ha csak simán pofán könyököljük őket, akkor hátrahőkölnek, és a savtól sem kell halálosan rettegni, kis túlzással simán tusolhatunk vagy lábat áztathatunk benne. No persze azért fájdalmas tud lenni, amikor egy roppant fürge savtartály vagy köpködős dög megkínál vele, illetve a prowlerek meg a warriorok tudnak kellemetlen meglepetéseket okozni. A későbbiek során pedig, bár nemcsak mi leszünk lőfegyverrel ellátva, de akárki is jöjjön ellenünk, túl nagy szellemi teljesítményre nem érdemes számítani tőlük. A beszületési pontok, rohamok, minden előre megkomponált és mindig minden ugyanúgy zajlik: szépen, libasorban sorjáznak az idegenek, a horda a méreteit és a teret semmilyen szinten sem használja ki.
Isten hozott a seregben
Karakterünk megalkotása után (na, nem kell szerepjátékos mélységekre gondolni) egyből a központi csomópontban, az Endeavor fedélzetén találjuk magunkat. Innen indíthatjuk küldetéseinket, vehetünk felszereléseket és kozmetikai elemeket játékbeli valután (mikrotranzakciók nincsenek, reméljük, ez így is marad). Ezek egyébként a küldetések teljesítéséért is járnak, melyeken karakterünk és fegyvereink is fejlődnek, bizonyos szint elérése után pedig passzív képességeket is belegózhatunk a “képesség-inventoryba”. Mindez pedig négy osztály és egy sor fegyvertípus között oszlik meg, tehát lesz mit összegyűjtögetni a maximalistáknak is, még ha a rendszer nem is túl mély.
Plusz extra jutalmak reményében tovább nehezíthetjük az életünket, a meccs elején választható kihívás-kártyák kijátszásával. Változatos módon tolhatunk ki magunkkal (és csapatunkkal), gyengíthetjük fegyvereinket, erősíthetjük ellenfeleinket, bevállalhatunk célkitűzéseket. De akad az ellenkezőjére is példa, különféle bónuszokat is adhatunk magunknak, bár ez esetben az extra jutalmaknak lőttek.
Most már csak kicsit több pálya kéne, mert a négy felvonás összesen tizenkét pályája, bár terebélyes, kis rutinnal darabját kevesebb, mint húsz perc alatt le lehet tudni. A xenomorfok kiszámítható viselkedése miatt pedig monotonná, unalmassá válnak egy idő után, hiába ott a horda mód a legvégére, mintegy extraként. A beharangozott szezonbérlet remélhetőleg orvosolja majd ezt a problémát, és nemcsak a kozmetikai cuccokra mennek rá vele.
Game Over, Man!
A gondok ott kezdődnek, hogy a meccskeresés sem igazán acélos, és a tesztelés időszaka alatt folyamatos jelenség volt az, hogy egy küldetés befejezése után ugyanazzal a csapattal egy másodikat már nem tudtam megkezdeni, mert szétdobált minket. Folytatni innen pedig nem sok értelme volt, mert a botokkal feltöltött játékban azok szellemi teljesítőképtelensége miatt rendszeresen komoly gondot okozott az utolsó, brutálisan nagy roham. Szerencsére a technikai problémák itt véget is érnek, és amellett, hogy a PlayStation 5-ön tesztelt program gond nélkül elmuzsikált a konzolon, PC-n sem hallottunk komolyabb problémáról.
Az Aliens: Fireteam Elite kapcsán valamiért folyton a Predator: Hunting Grounds jutott eszembe. Bár a két játék alapkoncepciója gyökeresen eltér egymástól, mindkét esetben egy alapvetően jó és hangulatos játékról van szó. A problémák mindkét esetben a technikai oldalon kezdődnek, és itt-ott a tartalom is foghíjasnak mondható. Mégis, a Fireteam Elite minden hibája és olcsójános megoldása ellenére még mindig mérföldekkel jobb lett, mint a sokkal nagyobb költségvetésből gazdálkodó Colonial Marines. Pláne, hogy az alapjáték 40 euróról indul, igaz, a Deluxe kiadás 70 eurós céduláját már nehezebb védeni. Végső soron be kell látnom azt is, hogy igazából a választott téma az, ami fenntartja az érdeklődésem, mert minden más tekintetből egy átlagos, középszerű játék lapul a maszk alatt. De néha nem is kell ennél több, avagy, ha nem is egy World War Z-z kaptunk, a rajongók nem fognak csalódni.
