Szerintem nem volt ember a 2010-es évben, aki gamer volt, de nem rettegett Bright Falls erdejeiben, vagy éppen nem imádta, ahogy az Old Gods of Asgarddal sikerül visszaverni a gonosz rohamát. Az Alan Wake egyszerre volt inspiráció és ihletettség, mely a Max Payne után ismét bizonyította annak a Remedynek a zseniségét, amely később (szerintem) azért sokkal kevésbé hozta a várt minőséget és hangulatot. A Max Payne a saját idejében maga volt a horrorral vörösre festett film noir csoda, míg az Alan Wake az a rémálom, amiből nem akartam volna soha felébredni: a finn mesterek egy olyan műve, ami egyszerre nyúlt Stephen King valóban horror természetfelettijéhez és a Twin Peaks hátborzongató szürrealizmusához. Mindehhez pedig elég volt három összetevő: a sötétség, egy erdő és egy lámpa. Bevallom, mikor egy éjszaka a játék végére értem, a konyhába és fürdőszobába menet fel kellett kapcsolnom a lámpát, saját magam megnyugtatására, pedig 12 éves korom óta rendszeresen horrort reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam, démoni testrészekkel, belsőségekkel és szellemekkel, de az Alan Wake annyira a bőröm alá kúszott, hogy véresre kapartam a lelkem és az elmém, mire megszabadultam tőle. És azóta vártam a folytatásra. Ahogy sokan mások is, kik évről évre nekiszegezték a kérdést a minden mással foglalkozó stúdiónak: “pardon my french, de hol a f@szban van már a rég várt folytatásunk?!” – imáink pedig végre meghallgattattak, mert idén halloweenre, a szimbolikus 13 esztendő után az Old Gods of Asgard és Sam Lake visszatért, ahogy a sötétség is.
Szívtelenül
Saga Anderson és Casey ügynök az FBI-tól érkezik Bright Fallsba, merthogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Az ügynökök érkezésekor ráadásul egy 13 évvel korábban eltűnt személy, Nightingale is feltűnik a színen, aki mintha csak a semmiből, avagy a helyi tóból tántorgott volna elő, teljesen meztelenül, hogy utána egy szekta tagjai vagdossák össze és áldozzák fel rituálisan, kivágva a szívét. Nagyobb meglepetés, hogy a rendőrőrsön, miközben a nő a boncolást szeretné elvégezni, a szívtelen hulla nemcsak feltámad, de pillanatok alatt elteszi láb alól a helyi rendőröket, majd olyan angolosan távozik, hogy nyomát sem találni. A furcsaságoknak persze ezzel még nincs vége, hiszen Anderson ügynököt úgy fogadják a helyi krimóban, mintha helyi lakos lenne, a pincérnő pedig a múltjáról beszél, majd az erdei sötétségben árnyékkal bevont, sötétségben erős alakok jelennek meg, akik az életére törnek. Sőt, ha még így sem lenne elég az anomáliákból, akkor a tópartra érve Casey-vel egy rég eltűnt személyre bukkannak, egy bizonyos íróra. Valóban, nem tévedés, Alan Wake is előkerül a mélyből, és nem igazán tudja, hogy mi folyik körülötte.
Vissza a szürreálhoz
Innentől pedig két szálon fut a cselekmény és a játékmenet is. Alan teljesen elszállt jelenetekben szinte már őrületes szituációkba keveredik, amiknél a játékos is csak néz, hogy most éppen mi történik, Anderson pedig nyomoz és harcol a kultistákkal, szörnyetegekkel. A játékmenet maradt a 3D-s külső nézetes akció-kaland, néha megfejelve fejtörőkkel, azonban sokszor azt éreztem, hogy az egész átment egy sétaszimulátorosabb, interaktív filmes dologba, aminek nem is mindig örültem. Újdonságként van jelen a nyomozás, ami a Sherlock Holmes-szériából már ismerős lehet, noha sokat most nem kell agyalni, mert szimplán összekapcsoljuk az információkat és bizonyítékokat, amire aztán általában újabb infókat kapunk. A harc nagyjából a régi, zseblámpával, erősebb fény nyalábbal, mindenféle lőfegyverrel. A hangulat pedig kicsit sötétebb és gonoszabb, noha néhol cinikusabb és fricskázóbb is.
Nagyon tetszett például a rengeteg utalás. Szinte mindenhol van valami, ami emlékeztet valamire, akár az első Alan Wake-ből, akár annak kiegészítőiből, akár a Remedy-univerzum egy másik játékából. Szinte már maró gúnnyal sikerül megidézni a korábbi játékokat, hogy haknizzanak egyet a színpadon, a reflektorfényben, mert hát az Alan Wake 2, annak ellenére, hogy többnyire kimondottan sötétben játszódik, szinte fürdőzik a rivaldafényben, ami leginkább a profi forgatókönyvnek és atmoszférának köszönhető. Nem mellesleg olyan látványvilágot kapunk mellé, ami ott van a jelenlegi legjobbak között, kimondottan igényes art dizájnnal és hihető környezettel. A The Last of Us 2 növényzete például eddig ott volt a legjobbak között, de az Alan Wake 2 szerintem ezen a téren is állja a sarat és méltó kihívóvá válik. Más kérdés, hogy játékként mennyire működik.
Nos, nálam annyira nem. Mármint fantasztikus vizuális orgia, olyan hatásokkal és hangulati elemekkel, valamint a korábbi játékból átemelt mechanikákkal, ami miatt mindenképpen ott lesz sokaknál az év játékai között, sőt azt is simán el tudom képzelni, hogy a többséget nem zavarja mindaz, ami nekem böki a csőröm. Egyfelől nem értem néha a koncepciót. Most játékot vagy filmet akartak készíteni? Értem én, hogy az első Alan Wake idejében se a pénz, se a technológia nem volt meg hasonlóhoz, ami aztán a Quantum Breaktől lehetségessé vált, de az Alan Wake pont az a videójáték, aminél nem éreztem szükségét a több percen át futó filmes betéteknek. Folyamatosan kizökkent az élményből, amit a saját tapasztalás nyújt, miközben a játékban haladok előre. Ráadásul van egy modern, letisztult főcím, ami fejezetenként felbukkan, de emellé random beesik egy zene, amit vagy elnyomunk, vagy végig hallgatunk, úgy, hogy közben semmi sem történik. Hogy sokkal inkább keretek közé szorítva éreztem magam, arról már inkább nem is beszélek, mert még a végén hülyének néz valaki. Ami viszont jobban megakasztott, már az igen masszív gépigényen felül, méghozzá szó szerint, az a rengeteg bug, ami ráadásul elég komoly is. Remélem, ezeket javítják a megjelenés után, mert pár nappal korábban volt, hogy nem tudtam felvenni egy fontos fegyvert, mivel sokadik alkalommal sem érkezett az animáció, amivel a karakter a kezébe veszi, és ezen csak többszöri kikapcs-bekapcs, újratöltés segített, valamint volt olyan, amivel aztán konkrétan nem tudtam tovább haladni a sztoriban, és semmi nem segített a hibán.
Ezektől függetlenül, ha sikerül minden hasonló hibát javítani, akkor az Alan Wake 2 különleges és kimondottan látványos élmény, ami az előzményhez hasonlóan ismét a thriller és horror mezsgyéjén egyensúlyozik, de most már talán egyértelműbben utóbbihoz vonzódik jobban. Nem üdvözlöm a filmesebb irányba orientálódást, még úgy sem, hogy ez a Remedy leghosszabb játéka, de talán nem is volt szükség erre a kitoldott hosszra, mert esélyesen ezért is éreztem néha azt, hogy egy-egy jelenet vagy elem csak időhúzás. Talán nem leszek népszerű, de azt mondom, hogy míg a látvány terén a Remedy nagyon sokat fejlődött, ahogy a forgatókönyv is nagy erőssége a játéknak, mégis pont a “játék” része az a teljes egésznek, ami ezt némileg megsínylette, és emiatt nekem a csapat korábbi játékai jobban bejöttek. De ez abszolút személyes vélemény és élmény, mert technikailag nem tudok belekötni az Alan Wake 2-be, csak a már említett bugokba. Azok viszont olyanok, hogy néha én is legszívesebben csak felébredtem volna a rémálomból, mellyel kapcsolatban Alanhez hasonlóan tudtam, hogy valami nem stimmel, csak éppen nem tudtam mit tenni vele és csak sodródtam az árral.
