A francia Microids kiadó nagyon megirigyelhette a modern Sherlock Holmes-játékok sikerét, hiszen egy másik mesterdetektív kalandjait próbálják megfiatalított formában, élvezhető kalandjátékká varázsolni – és már nem először. A 2021-es Agatha Christie – Hercule Poirot: The First Cases egy sokkal fiatalabb Hercule-t hozott el, amely a legendás belga nyomozó első ügyeit mutatta be a nagyérdeműnek. BAFTA-díjas fejlesztőcsapat ide vagy oda, játék egyáltalán nem volt annyira kiemelkedő és koránt sem durrant akkorát, mint a Chapter One a jó öreg Sherry-vel és Watsonnal, viszont a Microids úgy döntött, hogy maradnak ezen a vonalon és még tovább boncolgatják Poirot múltját. Aki olvasott már Agatha Christie-től Poirot-regényt, az pontosan tudja, hogy inkább a bűnügyek és azok megoldásai, illetve a nyomozás maga áll a középpontban – nem pedig a központi karakter múltja vagy személyisége. Poirot egy éles eszű detektív, de nem igazán találni olyasmit a fiatalkorában, ami igazán kiemelkedő lenne és el tudna vinni a hátán egy egész videojátékot.
London, baby!
Talán az egyetlen említésre méltó dolog, hogy mégis hogyan találkozott hű társával, Hastings-szel. A David Suchet főszereplésével készült tévésorozatban Hastings kapitány korrekt sidekick volt Poirot mellett, azonban ott sem igazán bontották ki kettejük kapcsolatát. A The London Case azt próbálja megmutatni, hogy miként találkozott a két karakter, de ezt szörnyen fapados módon teszi. Igazából a játékmenet és kvázi minden más is pont ugyanolyan, mint a The First Cases esetében. Poirot Londonba tart egy kiállításra, ahol egy csodálatos Mária Magdolna festményt lehet megtekinteni – csakhogy már az odafelé vezető úton előkerül néhány rejtély. A hajós szakasz afféle tutorial, majd megérkezünk a london-i múzeumba, ahol megcsodálhatjuk a festményt és megismerhetjük az összejövetelre érkezett karaktereket. Mindenki igen összetett és színes személyiség, ezáltal pedig mindenki gyanús. Merthogy a festményt kisvártatva ellopják, nekünk pedig ki kell derítenünk, hogy ki volt a tettes és mi volt az indítéka. Hercule Poirot egyből nekilát az ügy felgöngyölítésének!
Az adott helyszíneken jobbra-balra tudjuk forgatni a kamerát és bizonyítékokat kell találnunk. Bármit is vizsgálunk meg, Poirot elégedett vagy épp érdeklődő hümmögéssel konstatálja a dolgokat (annyit hümmög a kis belga, hogy a netflixes Geralt elbújhat mellette). Kihallgathatjuk a gyanúsítottakat és a szemtanúkat egyaránt, majd egy külön rendszerben (elmetérkép) össze kell kötnünk az eseményeket. Ez hasonló, mint az új Sherlock Holmes-játékokban a Mind Palace, azaz ki kell logikáznunk, hogy mondjuk egy betört ablak mivel áll összefüggésben és azt összekapcsolnunk vele. Lehet teljesen random, össze-vissza is linkelni a dolgokat, de többnyire elég egyértelműek a helyes megoldások. Ha megfejtettük az adott rejtélyt, akkor a történet is halad tovább és mehetünk új helyekre nyomozni. Alapvetően ezzel nincs is nagyobb probléma, csak épp a The London Case elvárja, hogy 100%-ban odafigyeljünk mindenre. Ki ez a karakter a sarokban? Milyen kapcsolatban áll azzal a másikkal a szoba túlsó végében? Hány éves a norvég király? Konkrétan megesett velem a játékban, hogy az egyik karakter megkért, hogy azonosítsam be a többi vendéget egy-egy személyiségjegy alapján és mindenkihez beadott vagy 10-12 lehetséges kombinációt. Hmm… akkor megnézem a jegyzeteim! – gondoltam magamban, csakhogy erre Poirot valamiért képtelen volt, szóval jöhetett a tippelgetés.
A kutya se látta
A Sherlock Holmes esetében pont az tetszett, hogy magam rakhattam össze a mozaik darabkáit. A The London Case viszont a legfontosabb beszélgetések alkalmával egyszerűen kiveszi a kezünkből az irányítást és ezeket nem lehet megszakítani vagy kilépni, hogy gyorsan átfuthassuk a kulcsfontosságú nyomokat. Ha nem figyeltél, akkor így jártál! – röhög a képünkbe a játék. A lehelete pedig bűzlik, mint egy dögkút: a The London Case ugyanis iszonyú ronda. Tisztában vagyok vele, hogy a játék Nintendo Switch-re is készült, de olyan az egész, mintha csak erre akarták volna kiadni. A karakterek arca élettelen, a szemeik halottak, a mozgásuk darabos és néha a szájuk sem mozog beszéd közben. Tovább rontja az élményt, hogy Poirot még mindig nem tud sem szaladni, sem gyorsabban sétálni, és akárhányszor menet közben elfordítjuk a kamerát, ő megtorpan. A szinkron menthetné valamennyire, de az is inkább csak korrekt, mintsem kiemelkedő. Akkor legalább Hastings ügyesen lett beleírva a sztoriba? – kérdezhetnétek. A helyzet az, hogy nem. Találkoznak a hajón, váltanak néhány szót és onnantól Hastings már öribari – az egész jelenet nagyon súlytalan.
Hogy kinek tudnám ajánlani a The London Case-t? Ez egy nagyon jó kérdés. Úgy gondolom, hogy akinél van otthon Switch vagy Steam Deck, és szereti a nyomozgatós, komplex, de azért nem túl bonyolult kalandjátékokat, annak jó vétel lehet (leárazva). Aki egy kicsit komolyabbra vágyik, az inkább várja meg az októbert, mert akkor érkezik – szintén a Microidstól – az Agatha Christie – Murder on the Orient Express, ami pár fokkal komolyabbnak tűnik.
