Talán nem lövök nagyon mellé azzal, ha azt mondom: minden gyerek legalább egyszer ábrándozott arról, hogy űrhajós lesz. Felülni egy sok ezer tonnás rakétára, begyújtani a meghajtást, és a hangsebességet is meghaladva hasítani az eget, a csillagok közé lépni, majd felfedezni mindazt az ismeretlent, amit a kozmosz csak rejteni tud. Persze, a nagy-nagy többségnek mindez csupán álom marad, a realitás talajára visszahuppanva ugyanis világossá válik, hogy szinte lehetetlenség asztronautává válni. Így aztán maradnak a könyvek, a filmek és persze a játékok, amelyek készítői a saját elképzeléseik szerint igyekeznek megfogni a világűr felfedezésének varázsát, hol teljesen elrugaszkodva a tudománytól, hol pedig ragaszkodva ahhoz – tesztemben most az utóbbi kategóriába eső alkotásról lesz szó.
Survivor detected
„Az ADR1FT egy lebilincselő Belső Nézetes Élmény, egy bajba került űrhajósról.” – ez az első mondat, amit a játék Steam adatlapján olvashatunk, és rögtön világos, hogy a Three One Zero csapata nem árul zsákbamacskát. Ezt értékelem, hiszen nem megtévesztő módon a következő blockbuster címként, vagy valami forradalmi ötletként reklámozzák a programjukat, hanem köntörfalazás nélkül egy élményjátékot adnak. Maximum csak annyit kell tisztázni, hogy amit ők First Person Experience-nek (FPX) neveznek, az a sétaszimulátorként elhíresült műfajt takarja (Adam Orth erről más véleménnyel van, lásd 56. oldalunk interjúját). Bár ebben az esetben talán helytállóbb volna űrséta-szimulátornak bélyegezni a programot, de ez már csak szőrszálhasogatás.
Szóval, van egy bajba került asztronautánk, és ez nagyon finom megfogalmazása annak, hogy a szolgálatunk helyszíne, a Northstar IV nevezetű, gigászi űrállomás apró darabokra tört. A parancsnok, vagyis a főszereplőnk az egyetlen túlélő, aki egy meghibásodott, minden öltésnél eresztő szkafanderben sodródik a roncsok között, a feladat pedig egyszerű: jussunk haza az utolsó használható mentőkabinnal. Mielőtt azonban ezt megtehetnénk, a meghibásodott rendszereket ki kell pofozni, ami azt jelenti, hogy irány az űr vákuuma, ahol egyúttal szembe kell néznünk a történetet beindító katasztrófa következményeivel is.
Azt nem mondom el, hogy mi történt, hisz ez nagy spoiler lenne, másrészt pedig nagyjából egy mondatban el lehet mesélni mindent, és így nektek nem maradna felfedezni való. Az ADR1FT minimális, 4-5 óra hosszúságú történettel érkezik, az érdeklődést azonban azzal tartja fenn, hogy lassan, közvetett módon bontja ki az űrsétánkat megelőző eseményeket, közben bemutatva a szerencsétlenségben odaveszett legénységünk tagjait. Nagyjából kéttucatnyi hangüzenetből és levélből hámozhatjuk ki a történetet, ám ahogy minden kirakós a helyére került, csalódva kellett nyugtáznom, hogy semmi eredetiséget vagy érdekességet nem tartalmaz a sztori. Ezenkívül nagyon nagy kihagyott ziccer, hogy magáról az állomásról és annak szárnyairól, illetve az alattunk elterülő földi körülményekről alig tudunk meg valamit, magyarul, a nyúlfarknyi történethez hasonlóan kicsi világépítés társult.
Egy költőt kellett volna küldeniük!
A klisékből felépített, közepes minőségű történetet szerencsére van, mi ellensúlyozza, és ez nem más, mint a grafika. Nehéz pontosan leírni, milyen élmény, amikor először nyílik ki a zsilipajtó, és feltárul a fenségesen gyönyörű Föld, felette a milliónyi apró darabra hullott állomás csendesen úszó darabjaival, de higgyetek nekem, áll-leejtő élmény, és noha uniform panelekből épült fel a Northstar IV (ami egyébként teljesen érhető, nem a fejlesztők lustasága), egy pillanatra sem lesz unalmas a szkafanderben tett túra.
A legmagasabb beállítások mellett lélegzetelállító az űrséta, amit mesterien megválogatott, zenét, ütemes, mély légzést és gépi pityegést keverő hangszerelés tesz még jobbá. Hozzá kell azonban tennem, hogy a varázst helyenként kisebb-nagyobb grafikai hibák törik meg, például semmiből felbukkanó törmelékek vagy az a pár, kínosan alacsony felbontású textúra, de a nagy egészet nézve csillagos ötös a tálalás.
A játékmenet hasonlóan jól sikerült, és noha sétaszimulátor kapcsán általában felesleges erről beszélni (hiszen csak sétálni kell), itt mégis elengedhetetlenül fontos. Úgy képzeljétek el a karaktert, mintha egy űrhajót kellene irányítani, azaz hat szabadsági fokot (előre-hátra, jobbra-balra, fel-le, plusz forgás) összehangolva, kecsesen lavírozva kerülgethetjük a törmelék nagyobb darabjait – legalábbis az első 30 perc után. A vezérlés elsőre kissé nehézkes, kell némi idő a betanuláshoz, illetve hozzászokni ahhoz, hogy az oxigénkészlet és a meghajtás közös készletből táplálkozik, tehát folyamatosan fogy a nafta és az életet adó levegő. Ez utóbbi adja egyébként a játék pár feszült pillanatát, ha ugyanis sokat szerencsétlenkedünk a manőverezéssel, hamar elfogy az oxigénünk, amit ha nem pótolunk, jön a fulladás. Szerencsére bőséggel találni palackokat és töltőállomásokat, így javarészt ez nem jelent problémát, de nem szabad elfeledkezni róla.
Az irányítás nem pontos, inkább alig kontrollált sodródáshoz hasonlítható, miközben minden nagyobbacska tárgy letéríthet a pályánkról, így közvetlen veszélybe hajítva. És ugye ott van még az oxigén folyamatos pótlásának fontossága is. Mindezek ellenére azonban többnyire különös, egyfajta meditatív jellege van az ADR1FT-féle űrsétának, pedig pont az ellenkezőjét, idegtépő feszültséget és kétségbeesést vártam a kiadott videókat nézve. Ez persze egyáltalán nem baj, így is élvezetes volt.
Houston, baj van
Az ADR1FT a Three One Zero első játéka, és mint kezdés, jó munkát végeztek a srácok. Remekül sikerült megfogni a világűr szépségét és a súlytalanság érzetét. Utóbbi ráadásul nemcsak a kiváló hangulat megteremtésében segédkezik, hanem a játékmentben is fontos szerepet tölt be. Ugyanakkor, a mérleg másik serpenyőjében a már említett hiányosságok és hibák foglalnak helyet, amelyek sajnos túlsúlyban vannak.
Csiszolatlan és hiányos az, amit az ADR1FT nyújtani tud, és nyilvánvaló, hogy az egész élményt a lehengerlő tálalásra építették fel, ami minden bizonnyal még ütősebb egy virtuális valóság szemüveggel (ez az egyik első, az Oculus Riftet támogató játék). Egy magamfajta, mezei játékosnak azonban marad az, amit natúr formájában kaptam a programtól. És habár alapvetően jól szórakoztam, jelentős hiányérzettel léptem ki a programból.
