A még friss húsnak számító portugál fejlesztőcsapat eddig két játékot írt Windows Phone 7-re, a WitD pedig eddigi legnagyobb projektjük, mely egy, már PC-re álmodott kétdimenziós platformjáték. Ezzel a programmal egy ugrándozásban gazdag kirándulásra invitálnak minket dark fantasy világukba, melyben fekete macskaként suhanhatunk végig.
Az elegánsan ornamentikus, darkos hangulatot árasztó nyitóképernyőn felcsendülnek az első zongoradallamok, mely megadja a játék jellegzetes hangulatát, majd animáció vezet be minket a játék alapszituációjába. Kissé groteszkül karcsú macskahősünk, Bast, és Arielle nevű gazdája egy napon az erdőben játszadoznak. Mit sem sejtenek arról, hogy fenyegető veszély érkezik egy csontváz- és füstszerű monstrum formájában, aki baljóslatúan lehullott virágokat és feketére festett pillangókat hagy maga után. A szörnyeteg elragadja a kislányt, így Bast egyedül marad. A hűséges kedvenc útnak indul hát a sötét és veszélyeket rejtő erdőben, hogy megmentse gazdáját.
Minden ember macska nem lehet
A kaland száz pályán át tart, ám nem kell megijedni a számtól, rövid, ötletes szintek ezek. Alapvetően három típusú pálya van, melyek egymást váltják, érdekesebbé téve a játékmenetet. Basttal és Arielle-lel is játszunk, akik két különböző helyről próbálnak eljutni egymáshoz.
Bast, kihasználva a nyávogó szőrgolyók anatómiáját, fut, mászik, kapaszkodik, talpra esik, lapul. Mozgása folyékonyan animált, élvezetes vele a játék, légies érzést kelt a játékosban, ez a zenével együtt kellemes élményt nyújt. Arielle persze kevésbé macskanő, de hétköznapi kislánynak sem mondható. Az ugrás gomb megnyomásával megváltoztatja a gravitációt, ha nincs az útban akadály, lufiszerűen elrepül, fejjel lefele. A pályák természetesen úgy vannak megtervezve, hogy hőseink kihasználhassák képességeiket.
Az akadályok már máshol is látott, jól bevált elemek: a tüskés kerekek között lavírozva, illetve a felületeken megkapaszkodva eléggé Super Meat Boy utánérzésem támadt, és a játékos alatt leomló elemekkel is találkoztam már. Erdős pályákon apró lények, denevérek, tüskék, ágyúgolyók, sünik, békák próbálnak az ember útjába állni. A feladványok nehezítéséről a mozgó elemek és a lövedékek gondoskodnak, okosan kihasználva a bennük rejlő lehetőségeket.
Különösen izgalmasak Basttal a gyors, sprint jellegű pályák. Ezeken a plafonon, talajon kell ugrálnunk, miközben a szőrös kedvenc elképesztő iramban magától fut, csupán az ugrás, illetve a lapulás funkciót tudjuk használni. Az ilyen típusú etapokon gyors reakciókra, ritmusérzékre van szükség, melyet néhol nagyon ügyesen megtörtek a tervezők. Ha rálépünk a világító labdákra, azok megváltoztatják a gravitációt, és a cicát feldobálják a plafonra, illetve vissza a talajra. Ez érdekes akadályokat eredményez, mivel a plafonon is tudunk ugrálni, amely kissé szokatlan helyzeteket okoz. Itt ütközik ki legjobban, hogyha egy akadályt megtanulunk sikeresen kikerülni, akkor már reflexszerűen reagálunk rá, és mikor végre eljutunk egyhuzamban a pálya végére, sikerélmény tölti el a szívünket.
Az első szinteken a fejlesztők jól rávezetik a játékost a jellegzetességekre, az utolsó pályákon viszont már mesterien kell bánnunk a gravitációval. A játékmenet inkább ügyességi jellegű, a tömegvonzással játszadozó szakaszokon kisebb logikai csavarok is felbukkannak. Aki szereti gyötörni magát és nehezítene a kihíváson, az összeszedheti az összes világító virágot, illetve időre teljesítheti a pályát, vagy akár első nekifutásra.
Sajnálatos azonban, hogy magáról a sztoriról út közben nem tudunk meg túl sok mindent, a narratív vonal eléggé gyenge. Gyakorlatilag csak azt tudjuk, miért szakadt el egymástól a két szereplő, a további részleteket homály fedi. Kevés a videobejátszás, azok is eléggé rövidek. A végigjátszás gyümölcseként felvillanó utolsó animáció sem elégíti ki a kíváncsiságot, és a grafikán is csiszolhattak volna még a srácok.
A sötétben minden macska fekete
Első ránézésre sokak számára a Limbo jellegzetes képi világa ugrik be a játékról. Amíg azonban a Playdead játékának monokróm, tónusos világában a sziluettes megoldás jól a látvány részévé vált, itt huzamosabb idő után inkább ürességérzetet kelt. A változatosságot a készítők a hátterek változtatásával próbálták elérni, melyek túlnyomórészt egyszerű, ismétlődő formákból építkeznek. Mindez képes kellemes perceket okozni a szemnek, elsősorban a hangulatos fényekkel és az árnyakkal, melyek összességében széppé teszik az összhatást.
A Walk in the Dark legerősebb pontja azonban kétségkívül a zene: a lágyan ringatózó zongorafutamok magával sodorják a játékost, aki a feladványokkal elfoglalva belefeledkezhet az időbe, a muzsika pedig hosszú időre belemászik a fülébe -- ez a hangulat adja meg a játék egyedi ízét.
