Ha egy igazán drámai videójátékkal állok szemben, akkor bizony hajlamos vagyok érzelgősre venni a figurát. Szeretem, ha valami a lelkem mélyéig hatol, és az üres, felszínes mondanivalók helyett olyasmivel hat rám, aminek tényleg súlya van. Nagyon ritkán kapunk ilyesféle játékokat, és ezért is örültem meg annyira az A Memoir Blue érkezésének. Az Annapurna Interactive előző címeiben eddig még nem igazán csalódtam (oké, a Twelve Minutes tavaly ordas nagy lufi lett), úgyhogy kíváncsian vártam, vajon eltörik-e az a bizonyos mécses ebben a narratív kalandjátékban.
Majdnem eltört
Kezdjük ott, hogy az A Memoir Blue-t nem is igazán lehet a klasszikus értelemben vett „kalandjátéknak” nevezni. Lényegében egy utazást követünk végig a múltba (erről majd kicsit később), de az interakció a minimálisra van csökkentve. Adott egy porlepte kép, amin nem látod, hogy mi van – evidens, hogy le kell róla takarítani a port. Máshol a hátteret fedő akadályokat kell odébb mozdítani, és így tovább. Semmi nem mozgatja meg az agytekervényeidet, egy pillanatig sem kell elgondolkodnod valaminek a lehetséges megoldásán, mert minden eléd van tolva, totálisan egyértelmű. Ebben a játékban elakadni nem lehet. Szépen haladsz (pontosabban szó szerint úszol) előre az árral, és már el is repült az a röpke 35-40 perc. Igen, sajnos az A Memoir Blue ennyire rövid.
A főszereplő Miriam, aki egy nagyon tehetséges versenyúszó. Temérdek érem díszeleg a szobában, ám Miriam mégsem boldog, ennek pedig elsődleges oka az édesanyja. A kanapén a múltba révedve elevenedik meg előttünk kettejük kapcsolata, egészen Miriam gyerekkorától. Hogyan váltak el a szülei, hogyan költöztek el, és miként szeretett bele a kislány az úszásba. Ezeket a jeleneteket egyébként gyönyörű szép, rajzolt betétekkel tárja elénk a játék, ami nekem felettébb tetszett. Miriam és édesanyja életének fontosabb helyszíneit járhatjuk be, és láthatjuk egy-egy visszaemlékezés során, hogy miként változott meg az életük, akár az úszás, akár Anyu egyre több és több otthoni munkája miatt. Vannak érzelmileg erősebb pontjai a múltbéli utazásnak, de a szemünket nem fogjuk kisírni.
Léket kapott mesecsónak
A látványvilág összességében egészen szép, szinkron egyáltalán nincs (a karakterek nem is beszélnek), néha felcsendül egy bizonyos dal, ami szintén tetszetős, de mindez önmagában még iszonyatosan kevés. Az A Memoir Blue egy szörnyen rövid játék lett, és én tartom magam ahhoz, hogy ennek így, ebben a formában nem szabadott volna megjelennie. Bár a 3000 Ft körüli ára korrekt, inkább olyan az egész, mintha egy interaktív filmet nézne az ember, amibe vajmi kevés beleszólása van. Ez a játék elbírt volna sokkal komplexebb feladványokat is annál, mint hogy állítsd össze egy darabokra tört tükör néhány darabját, vagy kapcsold fel a lámpákat a dobogó előtt, hogy továbbhaladjon a sztori. Nagyon kevésnek érzem a végeredményt, pedig tényleg nagy reményeket fűztem Miriam utazásához.
Talán ez jött le, de az A Memoir Blue egyáltalán nem rossz játék. Címe több szempontból is beszédes, hiszen a „blue” nemcsak a vízre utal benne, hanem az angolban a szomorúságot, bánatot is jelzi, és ez át is jön a hangulatban. A mondandója értékes, és arra van felhúzva, hogy becsüld meg a szüleidet, még akkor is, ha az élet másfelé sodor. Mindezt nagyon tudom értékelni, de a fapados játékmenetet már kevésbé. Biztos vagyok benne, hogy néhány összetettebb feladvánnyal, és pár extra helyszínnel lazán ki lehetett volna tolni a játékidőt nemhogy a duplájára, de akár a triplájára is. Egy ennyire jelentőségteljes mondanivalóval megáldott alkotás bőven megérdemelte volna.
