2006 elég masszív év volt videójátékos fronton. Berobbant a Gears of War, a Burnout Revenge, és a Tomb Raider Legend is, miközben a többség, aki akkoriban volt tini, még javában a San Andreas multis módját, a SA: MP-ot tolta. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Driver-széria megosztotta, és talán a mai napig megosztja az embereket. Egyesek imádják, míg mások csak legyintenek rá, és ez így volt a kezdetek óta. Rossz játékok lennének? Nem, egyáltalán nem, de úgy tűnik, hogy a játékmenet és néhány alapmechanika tekintetében rendre elvéreztek a műfaj egyéb, sokkal sikeresebb címei mellett. Az első résznél már a tutorial ki tudta kergetni a többséget a PS1 elől, a második úgy szaggatott (nem bírta a hardver), hogy kvázi élvezhetetlenné vált, a harmadikról pedig már értekeztem múlt héten. A 2006-ban kijött Driver: Parallel Lines egy olyan videójáték, melyet sokan elvből elkerültek (többnyire az előző rész okozta csalódottság miatt), pedig egy nagyszerű, bár klisés bosszúsztoriról van szó, amely a főszereplő életének több évét öleli fel. Nem tökéletes, van néhány hibája, de még ma is remek szórakozás leülni elé és játszani vele!
A sztori 1978-ban kezdődik, mikor is a fiatal, alig 18 éves TK-ként (The Kid) játszol, aki sofőrként dolgozik olyan embereknek, akik állandóan benne vannak kisebb-nagyobb stiklikben. TK a pitiáner bűntények után az alvilág felsőbb köreibe keveredik, ahol a fejesek egy merész rablást terveznek, azonban minden balul sül el, és TK-t bűnbaknak használják. Szerencsétlen tag így 28 évre rács mögé kerül. 2006-ot írunk, amikor TK kiszabadul a börtönből, és rácsodálkozik, hogy bizony a világ megváltozott. Ekkor elhatározza, hogy mindenkit elintéz, aki felelős azért, hogy börtönbe került – nem számít, hogy milyen áron. A játék története egy klasszikus, bár klisékből építkező bosszúsztori, amiben a szinkron ismét kiválóan sikerült – ezzel a széria sosem tudott mellélőni. Még mindenki kedvenc Nolan Northja, azaz Nathan Drake is feltűnik (pontosabban hallatszódik) a The Mexican nevezetű karakter szerepében.
A Driver Parallel Lines egy nyílt világú akciójáték (a Grand Theft Auto-sorozathoz hasonlóan), de nem egy fiktív városban játszódik, hanem az 1978-as és 2006-os New York digitális változatában. Küldetéseket teljesíthetsz a történet előrehaladásához, amelyek többnyire vezetésből állnak, de van, amikor azt a feladatot kapod, hogy fegyverrel lövöldözz, és szerencsére itt már fényévekkel jobb a helyzet, mint a Driver 3-ban. A célzásrásegítés például nagyszerű új feature lett. Részt vehetsz mellékküldetésekben is, amelyekkel extra pénzt kereshetsz a saját járműved testreszabásához. Pénzt hajthatsz be egy uzsorásnak, versenyezhetsz, vagy egyéb hajmeresztő dolgokat művelhetsz, amikkel mind-mind zöldhasút farmolsz. Később hozzáférhetsz olyan extrémebb dolgokhoz is, mint a golyóálló üveg, a spécibb gumiabroncsok, vagy a nitro, ami extra löketet ad, amikor menekülni kell. Felettébb szórakoztató az autók testreszabása, mivel a már amúgy is gyors kocsikat sokkal-sokkal gyorsabbakká teheted, amivel persze rendkívül nehezen irányíthatóvá válnak, de mégis eszméletlen látványos, amint ilyen módon száguldozol végig a városon, szlalomozva a meghökkent civilek között.
A Parallel Lines látványvilága teljesen rendben van. Nem kiemelkedően szép, de 2006-hoz képest korrekt, New York pedig hangulatos helyszín lett, azonnal felismerhető épületekkel. Az autók mindkét korszaknak megfelelően néznek ki, és az 1970-es évek szögletesebb, hosszabb modelljeitől kezdve a 2006-os, áramvonalasabb, modernebb járgányokig elég széles a paletta. A soundtrack ennél a résznél egészen zseniális: az adott kornak megfelelő, licencelt zeneszámok csendülnek fel, attól függően, hogy az 1978-as vagy a 2006-os időszakban jársz. Egy abszolút fülbemászó dalcsokor kapott helyet a játékban, és különösen a ’70-es évek zenéit fantasztikus érzés hallani, tekintve, hogy ez egy eléggé alulreprezentált időszak az ilyen jellegű játékokban. Blondie, Iggy Pop, David Bowie és Marvin Gaye szól a rádióból, 2006-ban pedig olyan bandák szolgáltatják a talpalávalót, mint a Kaiser Chiefs, a Yeah Yeah Yeahs, az LCD Soundsystem, vagy a TV On The Radio.
Érdekesség, hogy a Parallel Lines behozott egy új mechanikát a küldetésekbe, mégpedig azt, hogy egyszerűen nem büntet, ha elbaltázol egy-egy missziót. Üldözés közben rosszfelé kanyarodsz vagy elveszíted a célpontot? Semmi baj, a játék nem fog lecseszni érte és visszadobni a misszió elejére. Egyszerűen mehetsz tovább, amerre jónak látod. Ez újdonság volt akkoriban, és így sokkal kevésbé lett frusztráló a végigjátszás. Az irányítás ismét nagyon kellemesre sikeredett, legalábbis a vezetős részeknél mindenképp (igaz, ezekre korábban sem volt panasz). A gyalogos lövöldözés már picit neccesebb téma, de ahogy fent említettem, szerencsére sokkal jobb a helyzet, mint a Driver 3 esetében. Bár a játékot többen szerették, mégsem lett sokkal sikeresebb, a széria pedig jópár évre pihenőre vonult, hogy aztán a merőben más megközelítést alkalmazó Driver: San Francisco képében térjen vissza – de ez már egy másik történet.
