Az FPS műfaj mindig is közel állt a szívemhez, ahogy a sci-fi is, szerencsére az elmúlt években és évtizedekben elképesztően sok tudományos-fantasztikus témájú first-person shooter került kiadásra, így mindig tudtam mivel játszani. Voltak közöttük jobbak és rosszabbak is, ez a cikk inkább az előbbiekre fog koncentrálni.

Természetesen ez a lista is teljesen szubjektív, csak a saját véleményemet tükrözi, ezért ne lepődjetek meg, ha esetleg nem találjátok rajta a kedveceteket. Az általam legjobban szeretett játékok közül is csak nehezen tudtam összeválogatni, hogy végül mi kerüljön fel a listára, mivel tömérdek jó, vagy egyenesen kiváló sci-fi FPS-t kaptunk már. Remélem, hogy a kommentek között ti is megosztjátok velem a kedvenc sci-fi FPS játékokhoz fűződő saját élményeiteket.

5. Star Wars: Republic Commando

A Star Wars előzménytrilógiáját lehet szeretni, vagy utálni. Bevallom őszintén, hogy én szeretem a prequel-trilógia mindhárom epizódját, minden hibája ellenére is. Ahogy természetesen az összes Star Wars filmet is, viszont szinte minden más Star Wars terméktől távol tartom magam… szinte. Van viszont két olyan messzi-messzi galaxisban játszódó videojáték, ami örök kedvencem lett.

A Star Wars: Knights of the Old Republic és a Star Wars: Republic Commando remekül egészítette ki George Lucas agyszüleményét, miközben önállóan is képes volt megállni a lábán. A Republic Commando során a klónkatonák egyik elit alakulatát, a Delta Squad történetét ismerhetjük meg. Szóval ebben a játékban az erőhasználók és a fénykardok szinte teljesen kikerülnek a képből, helyette a klónok bajtársiassága és emberi oldala kerül főszerepbe.

Az osztag vezére Boss, őt irányítjuk mi. Szerencsére nem csak az ellenséget tudjuk ritkatani vele, hanem a pofonok mellett osztogathatjuk a parancsokat is: társainkat különböző pozíciókhoz küldhetjük, hogy ott képességeiknek megfelelő tevékenységet végezhessenek (pl. hogy valamelyikük nyílást robbantson egy zárt ajtóra, vagy egy ideális fedezéknél mesterlövészkedve csináljon kacatokat az ellenséges droidokból).

Apropó társak: Fixer, Sev és Scorch fog segíteni minket a harcban. Bár klónok, ennek ellenére mindegyikük egyedi személyiség, (a csatatéren is hasznos) sajátos jellemzőkkel. Javarészt ők gondoskodnak a játék hangulatáról, ami amúgy lényegében az egész játékot viszi a hatán. Hisz ennek a játéknak nem is a története az erőssége, hanem a hangulata és a játékmenete. Ezért a két komponensért pedig még most is érdemes tenni egy próbát a játékkal. Még mindig várom a folytatást (sajnos hiába)!

4. F.E.A.R.

Nos, igazából a cikk előző alanyához hasonlóan ez a játék sem forradalmasítja az FPS stílust, nem hoz semmi igazi nagy újdonságot, de ennek ellenére is egy kiváló darab. A F.E.A.R. első része mind történetében, mind a játékmenetében, mind az atmoszférájában nagyon erős alkotásnak számít.

A játékmenet kölcsönöz egy kicsit a Max Payne játékokból: a fegyveres összetűzések alatt lelassíthatjuk az időt, így szerezve előnyt az amúgy brutálisan erős és precíz ellenfelekkel szemben. Az eszes ellenlábasok, az idő lelassítása és a látványosan (de csekély mértékben) rombolható terep gondoskodik róla, hogy ne unjuk meg a tűzharcokat egyhamar.

Az ellenséges katonák viselkedésére pedig tényleg nem lehet panasz: összedolgoznak, kommunikálnak egymással, gyorsak és pontosak. Pillanatok alatt képesek minket likvidálni, a mozgatásukért felelő mesterséges értelmet a mai játékok is megirigyelhetnék. A Call of Duty, Far Cry, Battlefield és Metro játékok ellenfeli is elbújhatnak a F.E.A.R. katonái mellett.

A hangulat nagyon erős, nem mondanám, hogy a F.E.A.R. valódi horror, de helyenként nagyon is nyomasztó tud lenni. A történet nagyon jó és igényli a figyelmünket: az események javát a helyszíneken található telefonokon hagyott üzenetek fejben történő összeillesztgetésével ismerhetjük meg. Konkrétumokat inkább nem írok róla (az ilyesmit csak a 100%-ig történetközpontú cikkekben szeretem kitárgyalni), de az biztos, hogy ezt a storyt érdemes feltérképezni.

3. Doom (2016)

Egy kifejezetten friss címhez érkeztük, ez sem változtatta meg a műfajt, sőt, inkább régi jól működő, de modernizáláson átesett elemek összessége. Felhozhattam volna az eredeti Doom epizódokat, de azokról „lekéstem”, ha értitek azt, hogy mire gondolok. Utólag pótolva a frissebb programok mellett pedig nyilván nem tudott nálam az eredeti Doom olyan hatást elérni, mint másokban, akik a megjelenése idején irtották bene a pokoli démonokat.

A tavalyi epizód viszont a frissen beszerzett konzolomon hatalmas élmény volt. A játékmenet tempója úgy lett belőve, hogy konzolon és PC-n is megállja a helyét. Az akció mocskosul pörgős, a játék egyes elemei pedig jóval mélyebbek annál, mint amit amúgy egy ilyen kaszabolós, lövöldözős, belezős játéktól várnánk.

Az utánozhatatlan hangulat mellett pedig még egy dolog lenyűgözött a játékban: a tökéltesen eltalált arányok. És ez nagyjából mindenre igaz, a fejlődési rendszer, a nehézség, az ellenfelek mennyisége és minősége, a fegyverek sebzése és hátrányai és a pályák felépítése is egy tökéletesen megkomponált élményt garantálnak. A Doom komponensei remekül illeszkednek egymáshoz. Az id Software egy közel tökéletesen megtervezett és kivitelezett játékot tett le az asztalra 2016-ban. Kérem a második részt!

2. Metro: Last Light

Metro 2033: nagyon szeretem a regényt és a játékot is, annak örülök a legjobban, hogy mindkettő nagyon különbözik egymástól, viszont a játékban így is megvan az eredeti regény esszenciája. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy a játék és a regény zárása is azonos lehet a döntéseinktől függően, viszont a befejezés végső kicsengése, konklúziója így is eltér.

Sajnos az eredeti Metro 2033 játék sok sebből vérzett, lopakodni szinte lehetetlen volt a rettentően kiszámíthatatlan viselkedésű MI miatt. A tűzharcok szerintem nem voltak elég élvezetesek, ahogy az egész játék kicsit lapos lett az igazán kiemelkedő pillanatok hiánya és néhány amatőr megoldás miatt. A Metro: Last Light című folytatás viszont sokkal jobb lett.

A látvány gyönyörű, a hangulat beszippantja az embert, a tűzharcok végig izgalmasak, a történet pedig… nem kiemelkedő, de egészen jó. Az MI (főleg a szörnyeké) még most is helyenként gyenge, azonban más komoly, azonnal feltűnő probléma nem véste bele magát az emlékezetembe. A játék egyenletes minősége és változatossága viszont olyan hatással volt rám, amihez hasonlót legutóbb a 2004-es Half-Life 2 tudott nálam elérni. És ezzel elérkeztünk az írás utolsó alanyához.

1. Half-Life 2

Meglepődött valaki? Merem remélni, hogy nem. Az eddig felsorolt címek, bár kiváló minőségű játékok, de nem bolygatták meg az FPS műfaj állóvizét. A Half-life 2 viszont igen. A sorozat első részét csak később pótoltam, a folytatással viszont a lehető legtökéltesebb időben találkoztam: 2004-ben.

A látvány művészi és technikai szempontból is kimagasló volt. A helyszínek gyönyörűek és aprólékosan lettek kidolgozva, ahogy a karakterek is. A mozgásukkal és a mimikájukkal sincsen gond. A fegyverek viselkedése, hangzása és működése is jó lett. Igazából minden szempontból (a technikai oldalt is beleértve) olyan jól muzsikál a játék, hogy még manapság is érdemes előkeríteni a Steames könyvtárunkból.

Nos, de végül is mi teszi különlegessé a programot? Hát egyrészt a listán található többi játékban fellehető olyan elemek, mint a kiváló, sajátos hangulat és az idővel sikeresen dacoló, lassan öregedő játékmechanikai megoldások. Viszont van egy titkos fegyvere is a játéknak, amit a cikk végén fogok kiemelni.

A történetet is szívesen fényezném kicsit, de mivel nincs (és szinte biztos, hogy nem is lesz) épkézláb lezárása, ezért gyakorlatilag a jelentőségét mára elvesztette. Hiába jó, ha a feltett kérdésékhez tartozó válaszok hiányában önmagában nem igazán értékelhető.

Viszont ahogy mondtam, a hangulat és a játékmenet még most is a helyén van. 2004-ben elsősorban a látvánnyal nyűgözött le mindenkit, de persze ez kevés lett volna ahhoz, hogy ne felejtsék el az emberek gyorsan a létezését. A sikerhez kellett az is, hogy a csodásan kivitelezett vizualitás mellé azonos színvonalú fizikai szimuláció is társult, amit a fejlesztők a mai trendekkel ellentétben akkoriban nem féltek kiaknázni.

A fizika a fejtörőkben és a harcokban is egyaránt fontos szerepet játszott, ez pedig sajnos még manapság is ritka. Szóval a közel tökéltes kivitelezésnek és az egyedi vonásoknak köszönhetően egy örök klasszikust született akkoriban.

Ezek voltak az én, még manapság is szórakoztatónak talált kedvenceim, persze azért még lehetne folytatni a listát. Nos, nektek mi a kedvenc sci-fi FPS-etek?