„A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót-kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.

  - Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
  - És akkor mi lesz?
  - Akkor otthon leszünk.
  - Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.
  - Ahol azelőtt laktunk.
  - És ott mi van?
  - Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
  - Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?
  - Ott nincsenek.
  - Akkor – kérdezte a kislány – onnan meg lehet majd szökni?”


A fenti Örkény-sorok jelentik számomra a háború borzalmát, az igazi tragédiát, mely a lelkeket, sokszor az ártatlan és tiszta lelkeket támadta meg, mely egyik percről a másikra tett tönkre életeket, családokat. Ez az egyperces jutott eszembe erről a játékról, melynek hőse ugyanezt éli át. A Saboteur az ő története.

„Nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam, ölni szeretnék, mint mindannyian.”

A negyvenes évek elején járunk. Sean Devlin, a Morini istálló új sztárja, a szerelőből lett toppilóta nagykanállal habzsolja az életet a Fény Városában, Párizsban. Legkedvesebb időtöltése (persze a száguldozáson kívül), ha elmehet egy kocsmába, magába dönthet némi piát, beverheti néhány ellenszenves alak orrát, majd hazavihet egy csinos mademoiselle-t. És e szenvedélyének bizony igen gyakran hódol is. Imádja a balhékat, igazi adrenalinfüggő, aki a háború kitörésekor is csak legyint: ez nem az ő harca, köszöni szépen, ő jól elvan. Ám a sors másképp dönt – talán büntetésül addigi léha, felelőtlen élete miatt: egy Dierker nevű náci tiszt embereivel kivégzi barátait és családtagjait. Sean egy percig sem habozik: fegyvert ragad és meghirdeti személyes háborúját. Nem érdekli a „magasabb cél”, nem áll be a seregbe, hogy bemasírozhasson Berlinbe vagy a frontvonalon irtsa az ellenséget, hiszen ez az egész világégés továbbra sem az ő ügye: őt csak a saját, lehet hogy kicsinyes, de nagyon is érthető és átérezhető bosszúja érdekli, cselekedeteit ez motiválja, ez hajtja előre, és mindent elkövet, hogy a bűnöst (no és vele együtt Hitler katonái közül minél többet) pokolra küldje, szemet szemért, fogat fogért alapon. Nem véletlen, hogy a készítők leginkább John McClainhez, a Die Hard hőséhez hasonlítják őt: egy átlagember, akiből a szituáció farag „pillanathőst”.

Természetesen emberünk ügyködésével hamar felhívja magára mindkét oldal figyelmét, így azon már nem kell meglepődnünk, ha mind a francia ellenállás, a Maquis, mind „Churchill titkos hadserege”, a külhoni kémkedéssel és szabotázsakciókkal foglalkozó SOE beszervezi őt; ebből az üzletből pedig a felek egyaránt profitálnak: Sean további erőforrásokhoz, több lehetőséghez jut céljai eléréséhez, a szervezetek pedig az ő kemény ökle, vakmerősége, határozottsága mellett kiváló műszaki és autóvezetési ismereteit is hasznosíthatják. Mindezek haszonélvezői végül mi magunk leszünk, akik terelgethetjük a srácot és eldönthetjük, egy adott szituációban mely képességét használjuk ki.

„A háborúban azé a győzelem, aki meg tudja lepni az ellenségét.”

A Saboteur egy sandbox stílusú, külső nézetes akciójáték, ám mielőtt bárki rásütné a bélyeget, hogy egy újabb GTA-klónnal állunk szemben, sietek hozzátenni: bár valóban szabadon mászkálhatunk a fővárosban és környékén, valamint a fő sztoriszál mellett rengeteg mellékküldetés is vár ránk, a megszállás és a háború hangulata, mely rátelepszik az utcákra és házakra, a kopott macskaköveket vörösre festő erőszak egészen más atmoszférát teremt, más játékstílusra kényszeríti a legrutinosabb adrenalinhősöket is. És noha a hangsúly az akción lesz, a mechanizmusban egyforma súllyal szerepel a fedezékharc és a lopakodás is. Általában szabadon dönthetsz, hogy a fegyvereddel esel-e neki a náciknak vagy épp hátulról meglepve, csendben intézed el őket, ám még azon küldetésekben sem kell tartanod a „Mission Failed” üzenettől (mint mondjuk a Splinter Cell-címekben), amelyben az osonás lenne a feladatod, legfeljebb a dolgod lesz valamivel nehezebb. A nyílt világ tehát leginkább abban segít, hogy aktuális célodat, melynek eredményeképp előreviszed a sztorit, új fegyverek és képességek birtokába jutsz, tetszés szerinti módon oldd meg, játékstílusodnak megfelelően.

A két metódus között, ahogy a már emlegetett Sam Fisher-szériában is, a magas szintű mesterséges intelligencia tesz különbséget, hiszen a lövések és robbanások hatására a szemben álló fél azonnal riadót fúj, és adott esetben kisebb hadseregnyi német katona árasztja el a játékteret. Hasonlóan a GTA-hoz, itt is lesz egy „körözési szint”, azaz minél jobban felhívjuk magunkra a figyelmet, annál nagyobb ellenállásra számíthatunk; a negyedik szinten például egy zeppelin úszik be a színre, hogy a gyomrából kiokádjon némi túlerőt. Ezen eszkaláció (ez is a neve a játékban, ami magyarul kb. fokozott katonai jelenlétet jelent) egy adott területre terjed ki, és értelemszerűen úgy tudjuk kivonni magunkat hatása alól, ha megpattanunk, azaz magunk mögött hagyjuk a radarunkon vörös színben virító területet. A meneküléshez számos eszköz áll rendelkezésünkre, a személy- és teherautókon kívül bicikli, motorkerékpár, sőt különféle vízi járművek is, de ha minden igaz, még tankot is vezethetünk majd.

Új generációs akciójátékról lévén szó, Sean regenerációs képességgel bír: ha sebesülés éri, meg kell húzódnia valahol, aztán erejét visszanyerve folytathatja a harcot. A fejlesztők ígérete szerint minden, ami fedezéknek néz ki, az használható is lesz erre a célra, mindezt pedig dinamikus irányítással teszik még könnyebbé, tehát elég lesz nekivetni hátad egy oszlopnak és máris védve vagy, majd ellépve onnan folytathatod utadat. És bár e srácok nevéhez fűződik a Mercenaries is, az eddig látottak alapján a harc sokkal inkább hasonlít a CoD-beli csatákra, mint a zsoldosszimulátor esztelen vérbáljára. Összesen két tucatnyi korhű gyilokszerszámot vehetünk majd kézbe, a késtől a különféle robbanószereken (kézigránát, dinamit) és a lángszórón át a németeknél rendszeresített MP40 géppisztolyig és Luger kézifegyverig.

Miután pedig, mint említettem, a Pandemic a mi kezünkbe helyezi a döntést az egyes küldetések során, a fegyveres konfliktusfeloldáshoz hasonló „élvezeteket” nyújt a puszta kezes csöndes metódus is: a külvárosi utcákon felnőtt, kocsmai bunyókban edzett Sean jó pár ütésfaját és kombót ismer (nemcsak ökölharc, de könyöklés, lefejelés és ágyékon rúgás is része a repertoárjának – mindezek ráadásul egyre fejlődnek is, ha sokat használja őket), amelyekkel gyorsan és hatékonyan leamortizálhatja ellenfeleit, ha pedig hátulról cserkészi be őket, a fojtogatós, nyaktörős, torokátmetszős vagy épp balkonról ledobós mutatványok épp ily keményen és hatásosan segítik őt céljai elérésében. A körítésnek és hősünk jellemének megfelelően a „láthatatlanná válás” nem feltétlenül jelenti az árnyékból árnyékba lopakodást, adott esetben egy mademoiselle derékon kapása és lesmárolása épp ilyen hatásosan faraghat szabotőrünkből ártatlannak és ártalmatlannak tűnő civilt (ami azért is fontos, mert a náci őrjáratok figyelmét már az is felkelti, ha sokat lébecolunk egy adott helyen), de álruhát is ölthetünk magunkra, afféle „farkasbőrbe bújt bárányként”. Utóbbi rendszer úgyszintén alaposan ki lesz dolgozva, hiszen golyó szaggatta, vér áztatta uniformisban nem jutunk messzire, és lesznek területek, ahová csak tisztként masírozhatunk be, közkatonaként nem.

„Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág.”

Nyilvánvaló, hogy mindehhez a szabadsághoz és a kellő atmoszféra megteremtéséhez különlegesen és gondosan megtervezett, berendezett játéktérre van szükség. A Pandemic ebben egészen fantasztikus munkát végzett – ez az, mely leginkább kiemeli Sean történetét a hasonló címek közül.

Az alapvetés meglepő, de igencsak ütős: a játék elején még ragyogó, élénk és idilli Párizs az okkupáció hatására elveszti színeit, fekete-fehér ruhát ölt (múzsaként megemlíthetjük a Sin Cityt), visszatükrözve a félelmet, lakói gyászos hangulatát, az őket ért tragédiát, azt, hogy sorsukat reménytelennek, kilátástalannak ítélik, és csak bizonyos kiemelt elemek kapnak némi színt – főleg a vöröst, legyen szó a sötét felhők alól kicsapó villámról, a holttestekből kiömlő vérről, vagy a nácik horogkeresztes zászlóiról és karszalagjáról, de a torkolattűz vagy a detonáció is életszerűen jelenik meg. Ezek az elemek nemcsak emóciókat közvetítenek, de segítenek is abban, hogy a játék szempontjából lényeges dolgokat könnyebben felismerjük, észrevegyük. Amikor azonban sikerül egy-egy környéken csapást mérni az ellenségre, meggyengíteni őket, zavart kelteni soraikban, és ezzel reményt csempészünk az ott élők életébe, hírt viszünk arról, hogy nincs még minden veszve, visszatérnek a színek, és egyben számíthatunk a tetteink nyomán új erőre kapott lakosok segítségére is, sőt, az ott élők akár maguk is beszállnak a küzdelembe, és a területen életre kel az addig inaktív ellenállási mozgalom is. Természetesen a „színes” részekről sem tűnnek el a nácik egy csapásra, csak visszahúzódnak a stratégiai pontokra, barakkokba, rendfenntartó bázisokba, ezáltal nagyobb mozgástérhez juttatva minket. E mechanizmust a srácok Will to Fight névre keresztelték, és mindenképp a játék legegyedibb jellemvonását jelenti; hozzáteszem, ez nemcsak képi-, de hanghatásokat is jelent, hiszen míg a „szürkeségben” varjúk kárognak, a rádiókban pedig német indulók zengenek, addig a fellélegzett környéken mindezt felváltja a madárcsicsergés és a dzsessz, szving, bebop.

A másik játékmechanikai elem már a pályatervezésről szól, arról a „díszletről”, amelyről már a fedezékharc ismertetése során szót ejtettem, mindazon megoldásokról, melyek egyrészt biztosítják, hogy mind az akciózó, mind a lopakodó játékosok megkapják a megfelelő segítséget, másrészt lehetővé teszik a küldetések többféle módon való teljesítését. Ebben a tekintetben a Saboteur leginkább az Assassin's Creedre hajaz: a harmadik dimenzió teljes kihasználásával bármit megmászhatunk, mely arra alkalmasnak tűnik (itt jön be az előbb említett „színkódolás” is: a megragadható peremek sárga színben tűnnek ki környezetükből, á la Mirror's Edge), és mivel a háztetőkön nyilván kevésbé számíthatunk ellenségre, ez a lehetőség alkalmat teremt mind a viszonylag zökkenőmentes előrejutáshoz, mind a lesből akciózáshoz, legyen szó géppisztolyos-gránátos csapásmérésről vagy épp mesterlövészkedésről. És bár nem lesz minden épület bejárható, bizonyos helyekre bejuthatunk, sőt adott esetben a csatornák mélyére is leereszkedhetünk, ha a szituáció ezt megkívánja.

Mindehhez persze kiváló terepet biztosít a francia főváros, melyet értelemszerűen kissé lekicsinyítettek a készítők, de azért a legfontosabb épületek helyet kaptak a térképen, legyen szó az Eiffel-toronyról (amelyre szintén felhághatunk), a Diadalívről vagy épp a Moulin Rouge-ról, melynek közelében található Sean búvóhelye (vagy ha úgy tetszik, főhadiszállása), egy bordély, ahol új erőre kaphatunk az adakozó lányok forró ölében. Mint már említettem, kissé anakronisztikusan, avagy a történelmi hűséget a praktikusság és a játékmenet oltárán feláldozva helyet kap természetesen egy radar, urambocsá GPS is a kezelőfelületen, hogy ne tévedjünk el Párizs sikátoraiban, de ha mégis elkeverednénk, akkor is elég lesz felkapaszkodni egy háztetőre és megkeresni a felhők felé nyújtózó híres vasépítményt, amely 1889 óta biztos tájékozódási pontként szolgál bárkinek, legyen az szájtáti turista vagy a nácik ellen harcoló szabotőr...

„A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni.”

Churchill szavait követve átírja-e Sean Devlin a történelmet? Nem, legfeljebb kicsit beleszól annak egy epizódjába, bár saját életének könyvében mindenképp új fejezetet nyit. És maga a játék átírja-e az akciójátékok történelmét? Nem valószínű, ám képi világában egész biztosan hoz valami újat, izgalmasat, és ha játékmenetében nem is fordítja ki sarkaiból a világot, hiszen a készítők jól ismert elemeket gyúrtak össze, mindennek elegye, a hangulat, az atmoszféra kiemelheti a tömegből. Ami miatt kissé aggódhatunk, az a Pandemic előző játéka, a hasonló „legókockákból” építkező Mercenaries 2, amelyben semmi nem volt a helyén; épp ezért vagyok óvatos a fogalmazással és hagyom fent a hangsúlyt e bemutató végén. Sok-sok év fejlesztőmunka van e címben, és ha ezúttal minden klappolni fog, a srácok a háborút nem is, de egy csatát megnyerhetnek vele, lemosva arcunkról és a sajátjukról is némi vért, verejtéket és könnyeket...