"Kell egy saját játékmotor", mondta Dan Houser, és aztán öt perccel később teljesült a vágya - legalábbis ha a BBC jegyezte "The Gamechangers" tényleg a valóságon alapulna, ahogy azt a stáblista előtt állítja. De ha így lenne, minden bizonnyal a Rockstar nem perli be a csatornát, az egykori és az aktuális DMA Design / Rockstar alkalmazottak nem szörnyülködtek volna a Twitteren a műsort illetően, a videojátékok pedig úgy készülnének, hogy egy ember kitalál három-négy ötletet, aztán puff, varázsütésre el is készül a mű.
A játékfejlesztés azonban nem ilyen, és a Grand Theft Auto döbbenetes méretű sikere se úgy zajlott, ahogy azt a The Gamechangers bemutatja - ez ugyanis dokumentumfilmnek abszolúte hiteltelen (hiába kategorizálták be docudrámának), tévéfilmnek pedig borzasztóan rosszul megírt, néha félelmetesen bugyután naív, és remekül felidézi a videojáték ipar legsötétebb korszakát, mikor még nem a tömegkultúra része volt, hanem valami furcsa és bizarr dolog, amivel az akkori felnőtt generáció nem tudott mit kezdeni, ezért félelmükben inkább démonizálták az egészet.
A The Gamechangers papíron annak a krónikája, mi vezetett odáig, hogy egy feltörekvő, általában botrányügyeket generáló ügyvéd miként nevezte ki magát az erkölcsvédelem szentjének, a Grand Theft Auto: Vice City-t, és tulajdonképpen a játékipart okolva egy borzasztó gyilkosságért. Futólag persze arról is szó esik, hogy született meg a San Andreas, és miként tekinthető a Rockstar teljhatalmú urának a Houser-fivérek szakállasabbik darabja, Dan Houser.
Ez viszont tényleg csak papíron van így: a The Gamechangersben minden önmaga karikatúrája. Ott van rögtön a Daniel Radcliffe által játszott Houser, aki gyakorlatilag egy mondattal körülírható: a megalomán, meg nem értett, sikercímeket gyártó játékfejlesztő, aki a művészet nevében mindent bele akar rakni a videojátékokba, amit senki más nem mer. És közben valami megmagyarázhatatlan fétis fűzi a '80-as évek legendás produceréhez, a drogtúladagolás általi halál rekordját beállító Don Simpsonhoz, akinek a neve és a képe annyiszor bukkan fel a 90 perc során, hogy az ember azt hihetné, igazából róla szól az egész.
Housert már csak azért se mutathatná be hitelesen a film, mert a világon szinte senki se ismeri - több évtizedes pályafutása alatt egy tucatnál is kevesebb interjút adott, körülbelül ennyiszer is jelent meg a nyilvánosság előtt, és a film alapján igazából két dolog érdekli az egész világon. Az egyik a pingpong, a másik pedig az, hogy mindenképp legyen szex a játékban - annyiszor hozza ezt fel, olyan vehemensen védi az ötletet, mintha minimum az élete függne attól, hogy pár rettenetesen életszerűtlen karakter egymásnak essen, különben levadássza a pornómaffia, úgyhogy muszáj szakállas, perverz szexgoblinként folyamatosan ezért lobbiznia.
Ennek ellenére mégis ő járt talán a legjobban, hiszen az őt körülvevő keménymagnak még ennél is kevesebb karakter jutott. A random időközönként felbukkanó másik Houser fivérről például csak azért tudjuk, hogy rokonok, mert a film elején, szinte a kamerába nézve közlik; a stúdió társalapítója, Terry Donovan gyakorlatilag a pizzafutár, aki folyamatosan utazgat a világban, percek alatt jutva el San Diegóba, Tokióba, vagy épp ahová kell, hogy vagy kirúgjon valakit, vagy elbeszélgessen az ottaniakkal. A csúcs persze a rész, mikor valamiért random breakdancelni kezdenek az irodában, hisz mindenki tudja, hogy a játékfejlesztőknél ez szokás - legalábbis a Gamechangers írója szerint, akiről nem tudjuk, látott-e már videojáték stúdiót közelről.
Persze Houser önmagában még nem vinné el a hátán a filmet, ahhoz kellett egy második főszereplő is, de Jack Thompson esetében talán jobban elrugaszkodtak a valóságtól, mint a játékkészítés témájában. Thompson a filmben gyakorlatilag egy szent, egy vallásos (ezt onnan tudjuk, hogy vacsorakor egy traktor méretű kereszt alatt mondanak áldást) meggyőződésű, de a videojátékokat egyáltalán nem ismerő fickó, az egyetlen bátor ember az Egyesült Államokban, aki fel mer szólni a "tinédzsereket megrontó, a mindennapi életbe átszivárgó interaktív erőszak" ellen. A gázsijához képest meglepően jól alakító Bill Paxton sok mozgásteret nem kapott a karakter megformálásában, tisztességesen hozza a "kis ember harcol a méregdrága ügyvédcsoport ellen" panelt, és csak említés szintjén büszkélkedik el azzal, hogy épp kire támadt rá aznap, mintha egy kölyök dicsekedne, hogy hány ablakot tört be. A valóság ezzel szemben persze teljesen más, Thompson a zaklatástól sem visszariadva vadászott esetenként teljesen ártatlan emberekre, alaptalan médiabotrányokat generálva, így próbálva előrébb mozdítani ügyeit - na, a Gamechangers ebből a világon semmit sem vesz át, Thompson ügyvédi karrierje a filmben gyakorlatilag úgy ér véget, mintha csak kidobták volna az albérletéből. Huhh, nincs baj drágám, az igazság részben győzött, majd csak lesz valami!
Aztán a 90 perc végére persze minden megoldódik, a San Andreas elkészül, a Rockstar fürdik a pénzben, Thompsont még Hillary Cilton is megdicséri, a világ pedig egy kicsit jobb hellyé válik - hiszen hogy ne lehetne happy end egy olyan varázslatos film vége, ahol a játékmotorok is percek alatt készülnek el.
4.0
