Míg az előbbi kedvező fogadtatásra talált, addig az utóbbi a széria feketebárányaként vált hírhedté. Már elkészülése is érdekes abból a szempontból, hogy nem a Tales of játékokat eddig fejlesztő brigádok csinálták, hanem egy teljesen újonnan felállított belsős csapat, Project Melfes néven, akiknek a Tales of Legendia első és baljóslatúan hozzátehetném, egyben utolsó játékuk is volt.
A történet szerint főhősünk Senel és húga Shirley hosszú vándorútjuk során egy Legacy nevezetű szigeten kötnek ki, amiről hamar kiderül, hogy valójában egy masszív hajó, ráadásul Shirley olyan különleges képességek birtokában van, amik rezonálni kezdenek az ősi, elfeledett technológiával épült Legacy-val. Ezen különleges hatalmat azonban sokan szeretnék a saját céljaikra fordítani, ami főhősünk húgának szinte azonnali elrablásához vezet. Innentől kezdve kell, Shirley megmentésén kívül, fényt deríteni az úszó sziget megannyi rejtélyére.
Két lépés hátrafelé
Ne kerülgessük a forró kását, a Legendia nem véletlenül áll a sorozat feketebárányának kétes hírében. Ugyanis a játék, az előző rész, a Symphonia által lefektetett alapok helyett inkább a sorozat régebbi megoldásait vette elő. Egyrészt ismét előkerültek, a random csaták, mindenki legnagyobb örömére, másrészt, ami pedig még jelentősebb, hogy az előzőekben bevezetett 3d-s csatatér helyett visszatértek a 2d-be, így kénytelenek vagyunk egyetlen vonalon harcba szállni az ellenséggel. Továbbá olyan korábbi funkciók is hiányoznak, mint például a mystic arts különleges képességek, vagy éppen a coop lehetősége.
A harcrendszer minősége pedig, bár önmagában szórakoztató, mert a Symphoniában lefektetett alapok azért erősek, hagy némi kívánnivalót maga után. Egyrészt a csaták kaotikusak, a négy karaktered és még 4-6 ellenség egy vonalra kényszerítése már önmagában is néha elég, de a játék irányítási problémákkal is küzd, nem olyan pontos karakterünk kezelése, mint amilyen lehetne. Valaki kitalálta, hogy egyszerűen a jobbra, vagy balra mozgással lehessen „megkerülni” az ellenségeket, amit mivel az alaptámadások és kombók kivitelezésekor is használ a játékos, ezért gyakran találja magát az ember akaratlanul az ellenfél mögé ugorva, ami azért rendesen bezavar. Amihez ha hozzávesszük azon ellenfelek számát, akikhez alapból nehéz hozzáférni, mert például repülnek, vagy az egész csatateret átugorják, akkor jó néhány frusztráló harcnak nézünk elébe.
Nincs minden veszve
A történet azonban hozza a kötelező szintet, bár önmagában nem túlkomplikált, nagyon jó iramot diktál, így sosem unja el magát az ember. Ez igazából, egyébként a játék legnagyobb erőssége, ugyanis a játék első fele egy kerek lezárt történet, ami a maga kb. 35 órájával nem is olyan hosszú, mivel pedig ennyi idő alatt még nem válik annyira frusztrálóvá vagy monotonná a játékmenet, így az egész kifejezetten kellemes kikapcsolódást nyújt.
A tálalásról csak annyit, hogy a Legendia a cell-shaded grafikát elhagyta, amitől ugyan kevésbé karakteres az összkép, de ettől még a látvány teljesen elfogadható. Ha viszont van valami, amiben mindenki egyetért, hogy fenomenálisan sikerült, az a játék zenei anyaga. Ha kedveled a grandiózusabb nagyzenekari műveket, akkor telitalálat lesz a Legendia. Talán a grafikai megjelenítés nem hagy mélyebb benyomásokat, de ezért bőségesen kárpótol a zene, amiből csak úgy árad a hangulat.
Amit érdemes még megemlíteni azok a játék kazamatái, amik az elődhöz képest igencsak más irányba mentek el. Most sokkal lineárisabbak, a különböző rejtvényeket pedig külön puzzle szobákba rakták. Ami egyrészt jó, mert a Symhponia egész dungeont átívelő fejtörői helyenként igencsak türelmet próbálóra sikerültek, másrészt viszont sajnálatos, mert ezek azért emlékezetessé is tették őket.
Az a bizonyos második fél
Be kell vallanom, a Legendia második fele, játékdizájn szempontjából, az egyik legbizarrabb dolog, amivel videojátékban találkoztam. A program első fele a „főtörténet”, ami rendesen le is zárul a stáblistával, míg a másik fél az úgynevezett „karakterküldetések”. Ebben a részben fejtik ki a szereplők háttértörténetét, míg egy újabb főszál csak lazán köti össze a cselekményt. Már maga az elképzelés is fura, hogy konkrétan a történet vége után akarják jobban bemutatni a szereplőket, a zavart csak fokozza, hogy ebben a félben, az előzővel ellentétben egyáltalán nincs szinkron. Ez pedig nagyon olyan érzést kelt, mintha nem tudták volna rendesen a főtörténetbe integrálni a karakterek kifejtését, az egész nagyon hozzácsapottnak és feleslegesnek hat, mintha csak egy utógondolat lett volna a játék teljes második fele.
Ami még talán a kisebbik probléma lenne, de ezzel együtt a minőség is mélyrepülésbe kezd. Játékmenet szempontjából nincsenek új kazamaták, az elsőtől kezdve az utolsóig újra végig kell menned az összesen, miközben a már korábban legyőzött ellenségfajták felturbózott változataival küzdesz meg, ez pont olyan szórakoztató, mint amilyennek most hangzott. A történet pedig… még ha a karaktersztorik minőségét nem is firtatom, a főszál valami borzalmasan klisésre és érdektelenre sikerült, mintha nem tudták volna hogyan is kössék össze a melléktörténeteket. A „barátság ereje mindent legyőz” típusú kötelező Jrpg frázisok meg, amiket a játék első fele igen bölcsen csak takarékosan használt, itt konkrétan majdnem minden második sor dialógusba befurakodják magukat.
Süllyedő hajó?
Annak ellenére, hogy a játék negatívumai helyenként túlsúlyba esnek, nem mondhatom azt, hogy a Legendia teljesen élvezhetetlen játék lenne. Igen a harcrendszeren lett volna mit csiszolni és az archaikusabb játékmeneti megoldásokat is kihagyhatták volna, az érthetetlenül összecsapott és minőségileg zuhanórepülésbe kezdett második félről pedig nem is beszélve. Azonban mindezek ellenére a játék első fele valójában kifejezetten szórakoztató volt, őszintén pedig, ha kihagynánk a második felet (aminek nem is feltétlenül ajánlom kijátszását), akkor akár egész pozitívan is felállhatnánk a program elől. Azt pedig, hogy ezek után megéri-e leporolni a PS 2-őt, mert a játék mindmáig más platformra nem jelent meg, az már inkább egyéni ízlés kérdése.
Írói vélemény:
A Tales of sorozat feketebáránya, amely címre nem véletlenül tett szert a játék, még ha az alapok továbbra is biztosak, a jövő helyett a múltba nyúlni változatosságért, főleg, ha azt felemás sikerrel tudják csak kivitelezni, nem éppen a legjobb ötlet. A játék második felével pedig csak az igazán elhivatottak próbálkozzanak.
Pro
+ A Tales of alapok továbbra is erősek, a harcrendszer önmagában szórakoztató, a történet pedig továbbra is magával tudja sodorni az embert.
Kontra
- A múltba visszatérő játékelemeknek nem sikerült betalálnia, a harcrendszer pedig a felemás irányítás és a gyakori idegesítő ellenfelek miatt egy idő után frusztrálóvá válik. A játék teljes második fele pedig majdnem minden szempontból katasztrófa.
