Tényleg haldoklik a Star Wars?

Elég sok szó esik manapság a Star Wars népszerűségének vélt hanyatlásáról. Sokan úgy gondolják, hogy a Solo: Egy Star Wars történetet követő további spinoffok törlése, az új epizódok ütemtervének átírása és a sorozatokkal való kísérletezés mögött a Disney franchise-ba vetett bizalmatlansága áll. A stúdió vezetője nemrég érdekes kijelentéseket tett: a The Hollywood Reporter hasábjain arról beszélt, hogy hiba volt Az utolsó Jediket és a Solo-filmet öt hónapon belül bemutatni. Bár az interjúban vállalta a felelősséget a kudarcokért, sokan szerecsenmosdatásnak gondolták Bob Iger mondatait. Ugyanakkor a Star Wars kifulladását vizionálóknak aligha van igazuk. A Disney minden közhiedelemmel ellentétben eddig is sokat kaszált a Star Wars-on és eztán sem kívánják jegelni aranyat tojó meséjüket. Akkor sem, ha az új epizódokon nyilván van mit kritizálni. A következőkben az új Star Wars produkciók kettős arcáról lesz szó.

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy sem az új Star Wars, sem az új Harry Potter filmek nem népszerűtlenek. Nemrég érkezett egy nagyon tanulságos hozzászólás a Grindelwald bűntettei gyenge amerikai statisztikáit tárgyaló cikkünk alá:

„Akkor a Legendás állatok 2. konkrétan megbukott. Budget 200 = USA 62 + WW 191
Összehasonlításképpen: Fantasztikus Négyes (2015) Budget 120 = USA 56 + WW 112”

A leírt adatok egyrészt rámutatnak arra, hogy az a gyakorta hangoztatott tétel is téves, miszerint Hollywood pénzügyi értelemben haldoklik, hiszen a szuperhős és egyéb blockbusterekre kutya se kíváncsi már. Hollywoodnak akkor is megéri rendkívül pénzigényes szuperprodukciókat készíteni, ha csak egy részük lesz kiugró siker, hiszen csupán egy világszenzáció is visszahozhatja a sok másik film bukása okozta pénzkiesést. Ráadásul az állítólagos bukás sokszor nem is igazi bukás. Persze sok film teljesít a vártnál gyengébben, és ezekre az alkotásokra rá is sütik a sikertelenség címkéjét, legtöbbször azonban még ezek is visszahozzák gyártási költségeiket. A Legendás állatok 2. esetében már a nyitóhétvégén bőséges profittal számolhattak. Arról nem beszélve, és ez a döntő szempont, hogy már rég nem a bemutatás, hanem a forgalmazás jelenti a stúdióknak az igazi bevételi forrást. A merchandisingnak nevezett üzletág, amibe a kis gyorséttermi Harry Potter figuráktól a hermionés vagy grindelwaldos iskolai füzetekig minden beletartozik (és ezeknek a száma egy Harry Potter vagy Star Wars produkció esetében nem elhanyagolható), manapság jóval több pénzt hoz, mint a mozik jegybevételei. Bukásról beszélni tehát nagyon is relatív egy nagy költségvetésű amerikai mozi esetében. Nem véletlen, hogy az egyébként évek óta valóban ötlettelennek mutatkozó és uniformizálódó Hollywood akár egy teljes évtizeddel előre képes megtervezni sok részes szériáinak ütemtervét. Ha haldokolna az Álomgyár, már rég nem fektetne ilyen konzekvensen ennyi pénzt szuperprodukcióiba.

A nevükben rejlő presztízs mellett van a hosszú szériáknak egy másik vonzó tulajdonságuk is: sosem zárulnak le teljesen és ezzel felkorbácsolják a kíváncsiságot az emberekben a folytatás iránt. Több rész alatt egy teljes univerzumot építenek fel az alkotók (a jó fantasyk esetében ez már eleve adott), aminek pusztán a hangulata magával ragadja nézőjét. Lehet akármilyen pocsék egy sztori, mégis kellemes érzés fogja el az embert a sokadjára feltűnő főcím, az ismert helyszínek, a rég megszokott jellegzetes tárgyi környezet láttán. Hányan írták meg az új disney-s Csillagok háborúja mozik után, hogy bár tisztában vannak vele, hogy nem az évszázad legjobb munkáit látták, mégis elvarázsolta őket a filmek miliője. A fiatalabbak közül sokan nem is ismerték a klasszikus opuszokat, csak a vitatható színvonalú újabb alkotások miatt szerettek bele az univerzumba. Vagyis minden univerzumnak van egy eleve meglévő csábító ereje, ami még akkor is működik, ha pocsék a történet, vagy ha a huszadik rész érkezik egy esztendőn belül. A Csillagok háborúja is sokat köszönhet fiktív univerzumának, de talán még többet műfaji helyzetének. A fantasy zsáner sajátja, hogy varázslatossága miatt jóval vonzóbb tud lenni, mint akár csak a sokkal földhöz ragadtabb testvérműfaj, a science-fiction (utóbbiban a tudományos magyarázat helyettesíti a fantasyk mesés világmagyarázatát). Persze az általános jellemzőkön túl megvannak a konkrét okai is a Star Wars kultikus helyzetének. Elvégre nem véletlenül lesz egy film kiugróan sikeres, míg száz másik hamar feledésbe merül. Lássuk, hogy mitől lett olyan irtó népszerű a Csillagok háborúja és mi az, ami hiányzik az újabb filmekből.

Umberto Eco írt egy sokszor idézett tanulmányt a Casablanca című kiemelkedően sikeres 1942-es filmről, amiben tulajdonképpen bemutatta, hogy az ősrégi irodalmi klisék, sablonok, toposzok és a bevett filmes narratívák összeollózása miatt szeretik annyian a Humphrey Bogart és Ingrid Bergman főszereplésével készült klasszikust. Akárcsak a folklórban (ld. népmesék), az egész tömegkultúrában a sablonok újrajátszása hozza a sikert. Ugyanakkor nem elég sablonokat megidézni, hiszen akkor minden alkotás hatalmas siker volna. Egyrészt Eco rámutat arra, hogy egy-két látványos lopást a néző/olvasó/hallgató is észrevesz, de ha ezernyi, milliónyi elemből ollóznak össze egy filmet, akkor rögtön eredetibbnek érzi azt a néző. „Két klisé nevetséges. Száz klisé megható.” A tudományos kutatások pedig arra is rámutattak azóta, hogy a filmműfajok alapvetése egy kettősségben áll: a jól ismert sablonokat meg kell ismételni, de ügyesen kell variálni, hogy a néző izgalmasnak találja a cselekményt és főképp a végkifejletet. Így kielégülést érzünk, hogy a jól ismert sablont újra látjuk (olyan ez, mint egy sláger fülbemászó dallamait újra meghallgatni – vö.: a kortárs könnyűzene végtelenségig variált négy akkordja), de elég izgalmat is kapunk. A Csillagok háborúja: Egy új remény úgy tudott 1977-ben egy teljesen új világot felépíteni, hogy a film szinte valamennyi elemét mástól kölcsönözte George Lucas. A teljesség igénye nélkül lássunk erre néhány példát.

A Star Wars felütésszerű első mondata a mesék „egyszer volt, hol nem volt”-szerű sablonjait idézi és rögtön egy varázslatos világ kapuit nyitja ki. (Külön érdekesség, hogy az űrfilmek általában a jövőben játszódnak, a Star Wars viszont a történelmi idők előtti időkbe repít vissza minket.) A háttérbe úszó prológus sem Lucas találmánya, több klasszikus hollywoodi filmben is alkalmazták már.

George Lucas egyébként űrwesternnek tartja művét. Saját bevallása szerint a hetvenes-nyolcvanas évek felnövő nemzedékének is akart adni egy olyan mítoszt, amit az ő generációja (ebbe a múlt héten ünnepelt Martin Scorsese is beletartozik) a western zsánerén keresztül kapott meg. Han Solo karaktere a Vadnyugat ún. Jó Rosszfiúit idézi, vagyis azokat a törvényt semmibe vevő kalandorokat, akiknek végül, a döntő pillanatban mégis helyén van a szívük. Az új Solo spinoffban még ki is mondatták a főhőssel, hogy ő a Törvényenkívüli. De más műfajokból is merít az eredeti trilógia. Az extrém mutatványokra képes Jedi lovagok a középkori lovagregényeket és az ázsiai vuhsziák ugráló harcosait idézik. A fénykard maga is egy lovagtörténetekből kölcsönzött motívum, míg a birodalmat átszelő űrjárművek a kalózmesék hajóit másolják. Persze az ekkoriban már egyre inkább divatba jövő űrsci-fik hatását sem lehet letagadni (pl. Star Trek; Alfa Holdbázis). Említeni lehet a gengszterfilmeket is, amiknek az elemeit elsősorban a csempész Han Solo és a maffiafőnökként ábrázolt Jabba karakterében, ill. a klasszikus harmincas évek eleji gengsztermozik hangulatát idéző bárjelenetben használta fel George Lucas. John Williams Cantina Song c. betétdala is igazi neoklasszikus dzsessz kompozícióvá érett (az ikonikus főcímdal persze a varázslatos mese aláfestését hivatott szolgálni).

A mester-padawan viszony éppúgy idézi az antik és középkori nyugati hagyományt, mint a keleti világot. Obi-Wan Kenobi értelmezhető zen mesterként és keresztény remete bölcsként is. A Jedik tanítása az Erő egyensúlyáról valójában buddhista tanítás. A Jó és a Rossz küzdelme sem számít új narratívának. Ugyanakkor az Erő mítoszát övező hitetlenség, ami nemcsak Solo jedik iránti kétkedésében, hanem a Darth Vaderrel szembeni kezdeti tábornoki fölényeskedésben is megmutatkozik, modern világunk mítoszokra való érzéketlenségének a jele. Vader és a Sötét Nagyúr kettőse egyébként történeti hagyományra reagál, az ókori és nomád népek katonai és szakrális vezetője közti hatalommegosztást idézi fel.

A bolygók mint mesei birodalmak jelennek meg, Leia hercegnő kezét pedig pont úgy próbálják elnyerni az ifjú lovagok, ahogy a gyerekmesékben olvashatjuk. A Star Wars egy kosztümös lovagmese, egy ókorban játszódó peplum, egy kalózfilm vagy bármilyen más mesés műfaj keretei között is épp ugyanekkora siker lett volna. Mégis fontos a hidegháborús évtizedek emberét izgató feltáratlan világűr és a korabeli trendeknek megfelelő, a nézőket azonosulásra hívó karakterek beemelése a cselekménybe. Leia és Luke eleinte mind öltözködésüket, mind ideáikat tekintve lázadó hippiként jelennek meg, ám a folytatásban már egyre konszolidáltabb külsőt öltenek és inkább a yuppie-korszak mentén értelmezhető figurákká változnak. Maga a történet és a hidegháborús események is sok párhuzamot mutatnak. (Koincidencia, Lucas-ék már 1983-ban, A Jedi visszatérrel megjósolták a Gonosz Birodalma felett aratott győzelmet.)

Ha válaszolni akarunk arra, hogy mi a probléma az új epizódokkal, akkor az első és legfontosabb szempont, hogy az eredeti filmek alapvető gondolkodásmódja hiányzik belőlük. Az egész koncepció megváltozott. Az előzménytrilógia sci-fit csinált a fatnasy-ből, az új opuszok pedig (főleg a spinoffok) sok tekintetben akciófilmekké silányítják a klasszikus mesét. Vibráló látványmozikat kapunk, ami manapság nagyon divatos trend. A kérdés csupán az, hogy mire emlékszünk majd évtizedek múlva Abrams-ék alkotásaiból. A fantasy legendás univerzumát szétfeszítik a blockbustereket idéző intenzív akciójelenet-halmazok, a mitikus világot demisztifikálják a szuperhősfilmekből átemelt karaktertípusok és gyerekes párbeszédeik. Az utolsó spinoffban még az űrromantika is eltűnt. Nem beszélve a régi epizódokból kölcsönzött elemekről, egyértelmű utalásokról. Pedig már Tarantino is megmondta, hogy a jó rendező lop, nem utalgat.

Sok nézőben kelthet visszatetszést, hogy az új filmek már nem ifjúsági mozik, hanem sokkal fiatalabb korosztálynak szólnak (ami persze a fentebb említett üzleti szempontokra vezethető vissza). Ennek megfelelően a hősök is megváltoztak. Nehéz elfogadni a Solo-film tizenéves Enfys Nestjét vagy a Zsivány Egyes Jackie Chant kopírozó figuráját, Chirrut Imwét. Sok párbeszéd szappanopera jelleget öltött, a gyenge románcok a klasszikus trilógia könnyed, mégis ironikus szerelmi jeleneteihez képest komolytalanná váltak. Jóllehet a változások már George Lucas előzménytrilógiájával elkezdődtek. A Baljós árnyak egyértelműen a legkisebb korosztály számára kívánt némi reklámot csinálni a filmet követő játékhoz.

Ki kell térni végül egy ideológiai problémára is. Az ébredő Erő kapcsán sok fórumon olvashattuk és hallhattuk, hogy a Jedik harca értelmetlen, ezért a viszálykodásaikat meg kell szüntetni és a rendet fel kell oszlatni. Rian Johnson filmje alaposan megágyazott ennek a gondolatnak, de végül mégsem állt a divatos gondolat mellé. A Jedik kritikája persze korunkról árul el sokat. George Lucas eredeti trilógiáját az egységes mítoszát elhagyó, de új mítoszokat kereső kor emberének készítette. Manapság viszont nem a nagy ideológiák és büszke identitások korát éljük. Ez persze nem baj, egy fantasy-nek viszont nem tesz jót, ha megfosztják mítoszaitól. A trilógia záróopuszának egyik fő kérdése, hogy milyen jövőt, milyen szerepet jelöl ki a Jediknek. Mit jelent a mai világban az Erő és hol az egyensúly?

Sok apróságot lehetne még említeni, ami csodálatossá és minden idők egyik legismertebb meséjévé tette a Star Wars-ot. Az új epizódok hiányosságait is napestig lehetne sorolni. A lényeg azonban alapvetően két fő pontban körvonalazható. A mítoszépítés (ide értve a közegábrázolást és az ideológiai sajátosságokat), ill. az archetipikus karakterek és kanonizált történetek halmozása emelte a műfaj trónjára George Lucas művét. Ha azonban az alapzatot kezdik ki az új epizódok alkotói, könnyen összedőlhet a díszes trón. Senki sem várhatja, hogy a filmtörténet egyszeri csodáját, amit az Egy új remény és A birodalom visszavág jelentett, ugyanolyan színvonalon megismételjék, a spinoffok viszont egyenesen méltatlanok a Star Wars mitológia nagyságához. Ne essünk persze túlzásokba, a Csillagok háborúja ma is jól menő brand, ami hamarosan újabb trilógiát és több sorozatot kap. Állításom szerint az univerzum nem halt meg, csupán beteg.