Noha nem az 1992 májusában megjelent Wolfenstein 3D volt a franchise legelső darabja, sokan mégis az id Software korszakalkotó lövöldéjétől datálják annak pályafutását, méghozzá nem véletlenül, hiszen az FPS műfaj alapkövéről beszélünk. William „B.J” Blazkowicz már évtizedek óta tör borsot a hol az okkult tanokkal szemező, hol pedig a technológiai vívmányok segítségével háborúskodó nácik orra alá, és bár minőséget tekintve akadtak hullámvölgyek a sorozat történetében, a név még manapság is képes megdobogtatni a zsáner rajongóinak szívét. A veteránok többsége máig a Gray Matter Studios által hegesztett, 2001-ben debütált Return to Castle Wolfensteint tartja a széria csúcspontjának, amelyben a természetfeletti témakörét járatták csúcsra a fejlesztők, méghozzá kiváló hangulat és változatos helyszínek kíséretében. Az azt követő, idén augusztusban már a 15. születésnapját ünneplő Wolfenstein pedig a fekete bárány szerepét öltötte magára, bár voltaképp ok nélkül, hiszen ha nem is kiemelkedő, de azért mindenképp élvezetes alkotást rakott le az asztalra a számtalanszor bizonyított Raven Software csapata. Az anyagi bukást követően aztán hosszú időre szögre akasztotta a Lugert a sokat látott főhős, kinek visszatérésére egészen 2014. május 20-ig kellett várnunk, ezen a jeles napon került fel ugyanis a boltok polcaira aktuális cikkünk alanya, aminek már nem kevesebb mint 10 gyertyát kell elfújnia a Sturmgewehrrel díszített tortáján.
A Wolfenstein: The New Order kiemelkedő minősége már csak azért is kalapemelést érdemel, mert egy akkor még ismeretlen csapat, a 2009-ben alapított MachineGames munkálkodott felette, miután a ZeniMax Media felvásárolta az id Software-t, valamint a hozzá kapcsolódó IP-ket. A teljes történethez persze az is hozzátartozik, hogy a Svédországban található brigádot hét olyan iparági veterán alapította, aki korábban a The Chronicles of Riddick-játékokat is jegyző Starbreeze Studios sorait erősítette, így aztán nem meglepő, hogy a jól csengő név mögött rengeteg tapasztalat lapult. Végső soron pedig pont ennek a tapasztalatnak köszönhető, hogy a már sokat emlegetett texasi csapat végül nyugodt szívvel bízta rá a franchise-t az ugyancsak a ZeniMax részévé váló cégre, mindössze annyi megkötéssel, hogy a fejlesztőknek a Rage alatt is duruzsoló id Tech 5-öt kellett használniuk a 2010 novemberében kezdődött munkálatok során.
Hozzávetőlegesen három évig tartott tehát a The New Order fejlesztése, melynek hivatalos bemutatására 2013. május 7-én került sor, természetesen a Bethesda Softworks jóvoltából. Az erre az évre tervezett megjelenést végül 2014. május 20-ra halasztották a megfelelő minőség biztosítása érdekében, az extra idő pedig felettébb jót tett a programnak, hiszen aktuális születésnaposunkat remek fogadtatásban részesítette a szakma, melynek folyományaként bezsebelt néhány díjat és jelölést. Nem mellesleg a játékosok is odáig voltak érte, amit jól mutat, hogy az alkotás steames adatlapján máig ott virít a „Nagyon pozitív” plecsni, a Metacritic oldalán pedig 8,1-es felhasználói értékelést láthatunk. A MachineGames már a történet szintjén is húzott egy merészet, mert bár a prológusban még a történelemkönyvek lapjain kissé máshogy festő második világháború során tanultuk meg, hogy mivel is kell lőni, maga a tényleges cselekmény már 1960-ban játszódik, méghozzá egy olyan alternatív világban, ahol a nácik lettek a konfliktus győztesei. A Philip K. Dick Ember a Fellegvárban című regényét idéző alapszituácót a B.J. ősellenségének is tekinthető Wilhelm Strasse, avagy Deathshead technológiai szörnyszülötteivel fejelték meg a készítők, ennélfogva a The New Order merőben más hangulatot árasztott, mint az okkultizmusban fürdőző elődei.
Ezúttal ugyanis nem feltámasztott királyokkal és sötét dimenziókkal kellett szembenéznie a 14 évig éber kómában vegetáló protagonistának, hanem ordas nagy robotokkal, kiborgokkal és drónokkal, amik mellett a mezei bakák már-már egyszerű golyófogóknak tűnhettek. A miliő mellett pedig a narratíva is rendkívül éles kontrasztot mutatott a széria előző felvonásaival, mert bár a 2009-es etap már érezhetően az új idők új dalait fütyörészte, a The New Order körülbelül a Metro- és a Bioshock-széria szintjét hozta karakterek és cselekményvezetés terén, tehát nem egy kizárólag a játékmenetre épülő lövöldét kaptunk a pénzünkért. Főként a rezsim ellen küzdő főszereplő kidolgozása késztetett minket intenzív tapsolásra, de az Ellenállás fontosabb figurái is megértek egy misét, a főbb gonosztevőkről már nem is beszélve, kiknek hála valósággal tobzódtunk az emlékezetes pillanatokban. Ugyancsak dicséretet érdemelt, hogy bár az alkotás nem rettent vissza a humoros jelenetektől, alapjáraton nagyon is komoly hangvétel fogadta a játékosokat, amely egy pillanatra sem akarta romantizálni a háború borzalmait, végig annak valódi arcát mutatta. B.J. pedig az id kérésére megmaradt ugyan fényes páncélt viselő hősnek, ám az írók olyan sok dimenzióval vértezték fel a sanyarú sorsú katonát, hogy egy minden vonásában emberi főszereplőt ismerhettünk meg a marcona ábrázat mögött.
A MachineGames tehetségei szerencsére nem felejtették el félúton, hogy nem filmet, hanem videójátékot készítenek, így a The New Order akkor sem veszített a fényéből, amikor átvezető animációk és szkriptelt jelenetek bámulása helyett mi magunk alakítottuk az események menetét. A vezető játéktervező elmondása szerint a csapat leginkább a széria előző epizódjait vette alapul a program vázának felépítéséhez, így ugyanolyan parázs összecsapásokat kaptunk, mint mondjuk a Return to Castle Wolfenstein esetében, az új motornak köszönhetően pedig sokkal jobb érzés volt használni a fegyverarzenált, mint korábban bármikor. Maga a felhozatal sajnos csak kevés izgalmas darabbal szolgált, de a már számtalanszor bizonyított eszközök ezúttal is remekül szuperáltak az elnyomó hatalom változatos tagokat felvonultató (és minden esetben túlerőben lévő) seregével szemben – pláne, hogy némelyikből kettőt is szorongathattunk egyszerre, szó szerint négyzetre emelve ezzel a pusztítás mértékét.
Némileg szembement viszont a széria örökségével, hogy számos pályaszakaszt abszolválhattunk a csendes gyilkolászás szorgos gyakorlásával, ami Wolfenstein helyett inkább a Far Cry-szériát idézte – persze a RtCW-ben is volt 1-2 sunyulásra kihegyezett szekvencia, de azokon végig szkriptelt jelenetek fogták a kezünket. Az életerő-rendszer ugyanakkor már a régi időket idézte, mert bár bizonyos mértékig visszatöltődött ugyan a HP, alapjáraton páncélok és egészségügyi csomagok felszippantásával tudtuk csak megőrizni B.J. jó egészségét, ezzel áldozva a műfaj hőskorának oltárán. Pályadizájn terén is csak dicsérni tudjuk a MachineGames munkáját, mivel egyrészt szinte minden esetben olyan terepeket kaptunk, melyeken többféle módon is megközelíthettük az épp aktuális feladatot, másrészt a szürkés látványvilág ellenére is sikerült változatos és emlékezetes helyszíneket felvonultatniuk a szakiknak – a holdbázist vélhetően egyetlen rajongó sem fogja elfelejteni.
Mindent egybevetve kevés olyan rajongó volt akkoriban, aki ne lett volna messzemenőkig elégedett a végeredménnyel, és a fanyalgók zöme is csak a szériával szinte egybeforrt természetfelettit hiányolta az összképből. Lényegében nekik/miattuk készült el a találó alcímmel ellátott, 2015. május 5-én megjelent Wolfenstein: The Old Blood, amely a The New Order közvetlen előzményének tekinthető, helyszíneit és atmoszféráját tekintve pedig a már sokszor említett Retur to Castle Wolfensteint idézte – bár szerintem nem igazán volt képes megközelíteni annak hangulatát és minőségét. A 2017-es folytatás, a Wolfenstein 2: The New Colossus láttán aztán mind a szakmabeliek, mind pedig a játékosok letették a hajukat, a spinoffként funkcionáló, kooperatív módra kihegyezett Youngblood és a VR élményeket kínáló Cyberpilot azonban már messze nem kavarta fel annyira az állóvizet (sőt), így nem tudni, hogy mikor és milyen formában fog folytatódni a kaland. Már csak azért is kérdéses a széria további alakulása, mert jelen pillanatban épp az Indiana Jones and the Great Circle-t hegeszti a MachineGames csapata, de mi azért bízunk benne, hogy ezt követően visszatér a stúdió a jó öreg harcoshoz, hiszen valakinek helyre kell állítania a történelmet, nemde?
