Amikor néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy az egykori Acélember fog Andrzej Sapkowski legendás szörnyvadászának bőrébe bújni, sokan fogadták szkeptikusan a hírt, holott mindig jó jel, ha egy színész maga jelentkezik a szerepre. Ez ugyanis azt bizonyítja, hogy ismeri és tiszteli azt a karaktert, akit hitelesen és odaadóan kell alakítania a kamerák előtt, esetünkben pedig még az alapanyag iránti rajongás is biztosítva volt – mi baj történhet, nemde? Nos, például az, hogy az adaptáció írói – mondván, ők jobban tudják – már egyáltalán nem törték össze magukat azért, hogy úgy vigyék képernyőre a lengyel író munkásságát, ahogy azt ő papírra vetette anno. Ennek a hozzáállásnak végül az lett az eredménye, hogy a Vaják első évada egy hangulatos, ugyanakkor nehezen érthető katyvasz volt mindazoknak, akik nem ismerik a regényeket és a novellákat, míg a második felvonás úgy hagyta ott a járt utat a járatlanért, hogy félő volt, onnan már nincs visszaút. Szerencsére ez utóbbit sikerült megcáfolnia Lauren Schmidt Hissrich-nek és csapatának, mivel a harmadik szezon alig egy hónapja debütált első fele többé-kevésbé igazodott A megvetés ideje című kötethez (ettől függetlenül nem voltunk vele maradéktalanul elégedettek), a nagyjából kellemesnek mondható csalódásba viszont émelyítő keserűség vegyült, mivel tudtuk, hogy néhány hét, és el kell köszönnünk attól a színésztől, aki túlzás nélkül az feldolgozás lelkét adta. Ez a pillanat pedig ma jött el, ideje tehát ítéletet mondani: emelt fővel távozott a Fehér Farkas, vagy a medálját hátrahagyva tűnt el a homályban?
A kép forrása: Hocmarketing.org
Mivel mindössze három epizódról van szó, így azt láttuk logikusnak, hogy külön-külön értekezünk az egyes fejezetekről – már csak azért is, mert markáns minőségbeli különbségek vannak köztük. Ahogy az várható volt, a hatodik rész a thannedi puccs (melynek súlyát egyébként egyáltalán nem érezni az első percekben) utáni elkerülhetetlen összecsapást mutatja be, amelybe ezúttal sokkal közelebbi bepillantást nyerhetünk, mint a regényben, ez pedig egyszerre áldás és átok. Áldás, mert az operatőrök rendkívül elemükben voltak az epizód forgatása során, így számos olyan beállításban gyönyörködhetünk, ami túlzás nélkül szemkápráztató – szinte már látjuk is magunk előtt az erre szakosodott oldalak remekbeszabott montázsait. Másrészt viszont átok, mert a harci koreográfiáért felelős szakemberek vélhetően épp a parton horgásztak, tekintve, hogy borzasztóan unalmasra sikeredett a nagy csata. Persze nem azért, mert hiányzik belőle a dinamika, nagyon is mozgalmas snittekben aprítják egymást a résztvevők, a képzelőerőt viszont teljes mértékben kihagyták az egyenletből. Minden mágus és varázslónő Jedi módjára, kvázi „Erő-lökések” segítségével próbál meg érvényesülni a lángokkal övezett harctéren, ami csakhamar ásítozásra késztetheti az egyszeri nézőt – valóban ennyiben merülne ki a repertoár azoknál a nagyhatalmú személyeknél, akik néhány órával korábban még ételt varázsoltak elő a semmiből?
A kép forrása: Nerdist
A kreativitást ráadásul sikerült szimpla melodrámával helyettesíteni, ami már ebben a felvonásban is ütött pár rést a pajzson, de legfőképp csak az epilógusban mutatta ki a foga sárgáját – erről majd később. Jó hír viszont, hogy ezúttal valószínűleg jobban megfizették a VFX szakembereket, mivel kapunk néhány igazán mutatós „money shot” jelenetet, így legalább helyenként azt érezhetjük, hogy a Netflix egyik zászlóshajója pereg a képernyőn. A kard-kard (vagy épp bot) elleni küzdelmek pedig továbbra is parádésak, így az a bizonyos összecsapás (a résztvevők nevét természetesen nem áruljuk el a spoilerek elkerülése végett) sem veszített a súlyából. Óriási negatívum viszont, hogy ebben az epizódban már sajnos alaposan beértek az írói lustaság gyümölcsi, és bizony sikerült is őket leszedegetni a fáról. Értendő ezalatt, hogy a mellékszereplők csak amolyan lábjegyzetként vannak jelen a történetben a Geralt-Ciri-Yennefer hármas mellett, így az olyan karakterek motivációi, mint mondjuk Cahir és Stregobor (tényleg, ő mit is keres itt?) teljességgel megalapozatlanok, ennélfogva a tetteikben – pláne az előbbi esetén – sincs túl sok logika. De legalább kifutott valahova Fringilla Vigo (akinek amúgy szintén nem itt lenne a helye) meglehetősen feleslegesnek érződő történetszála, bár így sem lettek kevésbé időrablók a hozzá köthető snittek. És akkor most térjünk át a napos oldalra.
A kép forrása: Netflix
Méghozzá szó szerint, és ennek én módfelett örülök, mert nem gondoltam volna, hogy a készítők egy (szinte) teljes epizódot szánnak a Cintrai Oroszlánfiók sivatagi kóborlására. Ez a rész egy meglehetősen terjedelmes fejezetet hasított ki A megvetés idejéből, és nem is volt különösebben eseménydús (Anakin meg egyenesen utálta volna minden egyes mondatát), ugyanakkor rengeteget hozzátett a vajáklány karakterfejlődéséhez, szóval lehetett sejteni, hogy valamilyen formában bemutatásra kerül. Azzal viszont alaposan megleptek az alkotók, hogy bevállaltak egy ennyire lassan csordogáló, egyetlen szereplőre összpontosító felvonást, ami meglehetősen naturalista módon mutatja be a hősnő szenvedését, az őrület rétegeinek ábrázolásához pedig még néhány meglepetésvendéget is képesek voltak csatasorba állítani a szakik – mindkettőért jár a pirospont. Ezzel a „bekezdéssel” ráadásul nem csupán az írók bizonyították be, hogy ha nagyon akarják, akkor képesek megragadni Sapkowski stílusát, de Freya Allan is a tudtunkra adta, hogy megbirkózik majd a főszereplők vállát nyomó teherrel – nem mellesleg szépen is énekel. Nagy kár, hogy a grandiózusnak szánt fináléra hatványozottan tértek vissza az előző bekezdésben ecsetelt problémák, így a „szendvics” közepén elhelyezkedő minőségi felvágottra két olyan kenyérszelet jutott, melyek már napok óta aszalódnak a csomagolásában.
A kép forrása: Bloody Disgusting
Ahogy azt már említettem, a melodráma és a teatralitás épp abban a zárszóban éri el a tetőpontját, amelyről azt állította anno a showrunner, hogy méltó búcsút vesz majd Cavilltől. Persze ezt elég sokféleképpen lehet értelmezni, de eleve problémás, hogy messze nem a Brokilonban lábadozó Geralt az évadzáró főszereplője, helyette teljesen jelentéktelen eseményeken időzik a kamera. A redaniai vonal például már a szezon első felében is terjengősebb volt a kelleténél (pláne, hogy jelentősen leegyszerűsítették a politikai szálat), itt pedig még inkább azt érezni, hogy feleslegesen rabolja az értékes perceket, miközben a könyvekben hosszasan ecsetelt nilfgaardi megmozdulásokat letudják annyival, hogy „háború van”. Persze ez egy kissé sarkított megfogalmazás, de tény, hogy olyan dolgokat nagyítottak fel a kreatívok, melyeknek vajmi kevés jelentősége van a nagy egészre nézve, miközben mi idegesen méregetjük, hogy mennyi ideje maradt még Cavillnek kibontakoznia Ríviai Geraltként. Nos, sajnos meglehetősen kevés, és bár a széria legelső részére (és így A kisebbik rossz című novellára) reflektáló csetepatéban még utoljára megmutathatta, miért is fog óriási űrt hagyni maga után, a búcsú – ami egyébként nagyjából igazodik az alapmű cselekményéhez – sajnos közel sem olyan kielégítő, mint azt vártuk.
Viszont – ahogy azt a legelső The Witcher-játék végén is olvashattuk – minden befejezés egy új kezdet is egyben, így a negyedik évadban már Freya Allanen a sor, hogy elvigye a hátán a szériát (ahogy fentebb írtuk, rajta vélhetően nem fog múlni a dolog), méghozzá a Patkányok oldalán lovagolva. Liam Hemsworth-öt pedig már jó előre sajnáljuk, mert sanszosan ő látja majd kárát az írók és a rendezők hanyagságának, ami miatt Cavill átadta a stafétát, ezzel ütve egy méretes szöget a Vaják koporsójába. Nagy kár, hogy végül ez az évad is elúszott kissé (mondjuk közel sem annyira, mint az előző), mert helyenként tényleg remek élményt nyújtott, de mivel minden tapsot érdemlő momentumra jutott (legalább) két olyan, ami miatt inkább a homlokunkat ráncoltuk, így sajnos nem tudjuk teljességgel pozitívan zárni ezt az írást. Mondanánk, hogy talán legközelebb összejön a bravúr, de erre most már nem sok esélyt látunk.
