Tíz esztendő elég hosszú idő, pláne videójátékos berkekben, hiszen ennyi év alatt konzolgenerációk jönnek és mennek, stúdiók zárnak be, vagy épp születik néhány instant klasszikus, amire évtizedek múlva is emlékezni fognak. A Wolfenstein: The New Orderre ugyan nem feltétlenül igaz az utóbbi jelző, ám a MachineGames 2014 májusában megjelent alkotása még így is üde színfoltot jelentett a Far Cry-féle nyílt világú és a Call of Duty által képviselt multiplayer fókuszú FPS-ek között, ennek (na meg persze a legendás névnek) hála pedig sokáig megmaradt a köztudatban. Időközben ráadásul egy sok szempontból jobbnak mondható folytatást is kapott (valamint két mellékágat, de azokat hagyjuk csak szépen zárójelben), ami jól mutatja, hogy bizony van igény a sztoriorientált lövöldékre, amennyiben azok megütik a mércét. Jó eséllyel eljön az az idő, amikor ismét fegyvert ragadhatunk a világot meghódító nácik ellen, ám addig is szálljuk fel a nosztalgiavonatra, és utazzunk vissza egészen 2001 novemberéig, amikor a Gray Matter Studios (pontosabban az Activision) feltette a polcokra a Return to Castle Wolfenstein névre hallgató csodát.
Valamennyit ugyan játszottam anno a legendás Wolfenstein 3D-vel, de akkoriban még nem igazán fogtam fel, hogy milyen megkerülhetetlen címmel állok szemben, így aztán visszatekintőnk alanyába is úgy kezdtem bele néhány (?) évvel később, mintha egy mezei FPS-sel lenne dolgom. Mondhatnám, hogy leginkább az elvárások teljes hiánya miatt volt rám olyan nagy hatással B.J. Blazkowicz harca az I. Henrik felélesztésére törekvő németek ellen, ám az értékelések alapján nagyjából mindenki imádta a programot (a PC-s verzió 88 ponton áll Metacriticen), szóval nem a tudatlanságom miatt estem szerelembe – már ha szabad így fogalmaznom. Az én ízlésemhez eleve rendkívül közel állnak az okkult tanok (persze nem úgy, hogy démonokat idézek a szabadidőmben), így a Return to Castle Wolfenstein már az első, szerintem a mai napig elképesztően hangulatos átvezetőjével levett a lábamról, pedig akkor még csak nem is sejtettem, hogy később mennyire hangsúlyos lesz ez a téma. Már csak azért sem, mert a játék első néhány pályáján még mezei bakákat kellett jobb létre szenderíteni a címadó kastély rideg falai között, miközben ott duruzsoltak a fülünkbe a gyakran ismétlődő, ugyanakkor rendkívül hangulatos dallamok – némelyiket a mai napig gond nélkül fel tudom idézni. Nekem egyébként már a kezdő helyszín is elnyerte a tetszésemet, pláne akkor, amikor ráeszméltem, hogy rejtett dolgok után is kutathatok – persze a jól festő kiértékelésen túlmenően nem sok értelme volt az aranyrudak gyűjtögetésének, de ez akkoriban még szinte senkit sem zavart.
Az igazi rajongás azonban – az eddig leírtakból adódóan talán nem annyira meglepő módon – a katakombákba érve kezdődött, amikor a Harmadik Birodalom hű csatlósai helyett sírjukból kikelt élőhalott harcosok és szellemeket idéző borzalmak ellen kellett felvennünk a harcot, mindezt elképesztő atmoszféra kíséretében. Emlékszem, hogy kis túlzással leesett az állam, amikor a komótosan közeledő szerzetek pajzsáról lepattantak a lövedékek, akkor meg pláne, amikor néhány eltévedt golyó visszatalált hozzám. Mivel akkortájt még nem igazán voltam megedződve horror terén, a hideg futkosott a hátamon a fáklyák fényében közelítő rémalakok láttán, a borzalmakat folytató kripta pedig még ennél is hidegrázósabb pillanatokkal szolgált – a rajongók bizonyára jól tudják, hogy miről is beszélek. Az ezt követő terepeket is imádtam, mert bár küldetések terén ugyan nem kínált nagy változatosságot a Return to Castle Wolfenstein, a pályák terén párját ritkította a program – bár a kötelező lopakodást előíró Forest Compound miatt gondolom elég sok embernek voltak álmatlan éjszakái.
Szintén megemeltem a kalapom az ellenfelek és a fegyverek miatt, mert a változatosság bizony mindkét téren gyönyörködtetett – bár tény, hogy a gyilokszerszámok jobbára standard mederben mozogtak. A csodálatos "énekhanggal" megáldott Stent, az óriási tűzerővel bíró FG 42-t és a Thompsont mindenesetre az összes létező szituációban élvezet volt bevetni, a pusztítás definíciójaként is leírható Venom Gunról, a minden játékban kellemes adaléknak számító lángszóróról és szó szerint felvillanyozó Tesla Gunról már nem is beszélve, amik pillanatok alatt feldobták a résztvevők hangulatát – ha akarták, ha nem. Ami a szembenállókat illeti, nekem egyértelműen a már említett élőhalottak voltak a kedvenceim, de a Pyróval és folyton csak lábatlankodó (bocsi) X-Creature-rel való első találkozást sem fogom elfelejteni – na meg persze a végső. I. Henrik ellen zajló küzdelem mellett sem mehetünk el szó nélkül, ami így visszagondolva nem volt olyan nehéz, ám akkoriban sajnos elég sokat szenvedtem vele.
Szokás mondani, hogy az emlékek megszépítik a régmúlt dolgait, de a Return to Castle Wolfenstein szerintem a mai napig elég magas szórakoztatófaktorral bír – legalábbis abban az esetben, ha képesek vagyunk eltekinteni a kopottas külsőtől. Ez leginkább a sokféle környezetet felvonultató pályáknak, az élvezetes gunplay-nek (a mesterséges intelligencia még most is megállja a helyét), valamint annak az utánozhatatlan hangulatnak köszönhető, amit csak a 2009-es, sajnos méltatlanul elfeledett Wolfenstein tudott megközelíteni a franchise-on belül. Szó se róla, szeretem a MachineGames által fejlesztett modern felvonásokat (bár a The New Colossus nekem már túlzottan csapongó volt hangvétel terén), de az okkult vonalat én nagyon hiányoltam belőlük – a The Old Blood nevezetű előzmény ugyan megpróbálta visszacsempészni ezt a hozzávalót, de még így is kicsit sótlannek éreztem a végeredményt. Nem valószínű, hogy fogunk még természetfelettivel keringőző nácikat látni ebben a szériában, de én lennék a legboldogabb, ha tévednék, mivel máig a Gray Matter Studios FPS-e az abszolút kedvencem a szériából, és kötve hiszem, egyedül vagyok ezzel a véleménnyel.
A rovat korábbi darabjait IDE kattintva tudjátok elérni!
