Ben sokszor elképzelte, milyen lehet az élet egy börtön falai között. Kishal vagy sem, bűnöző volt, és minden egyes alkalommal, amikor okiratokat hamisított vagy fiktív kérvényeket nyújtott be vízumért vagy zöldkártyáért, mindig előjött a börtöntől való félelem. A legsablonosabb zuhanyzós zaklatástól kezdve az éveken át tartó ugráltatásokig minden rémkép halálra rémisztette, egyet kivéve.
Dög unalom.
Volt két szárny tíz-tíz rabbal, egy zuhanyzó, egy kantin konyhával és a yard. Ennyi. Az első három hónap után Ben már nem tudta mentegetni a fogházat azzal, hogy még gyerekcipőben jár, mert túlságosan unatkozott. Az alsós erdei táborokra emlékeztette, amikor kivitték őket a semmi közepére és egy héten keresztül szenvedtek, mert nem volt mit csinálni. A fogház is hasonló volt, de legalább nem történt meg semmi azokból a szörnyűségekből, amit a filmekben látott. A rabok mind fogházasok voltak, kishalak, pitiáner tolvajok és csempészek… egy csónakban eveztek. Ben remekül kijött szárnyának többi rabjával, elsősorban Neillel. A szemközti cellában lakott és állandóan dumáltak. Neil kispályás autóalkatész kereskedő volt, szükségtelen megjegyezni, hogy törvénytelenül szerezte be termékeit és adta tovább. Motorháztető, szélvédő, lökhárító, minden, ami karosszéria, ez volt vállalkozásának szlogenje.
Raboskodásának ötödik havában nagy felbolydulást keltettek az új telefonfülkék, amiket beszereltettek a yardra. Ez azért volt nagy szó, mert eddig nem tudtak beszélni családjukkal és ismerőseikkel. Még levelet sem tudtak küldeni, sőt, be sem tudtak járni látogatóra, amin Ben folyton kiakadt. Jogában állt beszélni a külvilággal, nem sorozatgyilkos volt vagy mi, csak kishal… Ben már az első lehetséges pillanatban lecsapott a fülkék egyikére, csak az volt a baj, hogy nem ő gondolkozott így egyedül. Igazából mindenki telefonálni akart és senki nem szándékozta előre engedni a másikat, márpedig a telefonokból csak kettő volt. Kettő.
Ben megpróbált küzdeni, de hamar kiesett a versenyvből. Egy tag az „A” szárnyból gyomorszájon vágta és betonra küldte, az esésnél felhorzsolta térdét és elszakította kezeslábasát. Tehetetlen dühvel meredt a rab hátára, aki tovább rohant. Ben számára felfoghatatlan volt nézni, hogy veri szét egymást húsz felnőtt ember két fülkéért. Öt hónapon keresztül jól megvoltak, erre ez. Felállt, leporolta magát és a legyőzöttek nyugalmával figyelte Neil küzdelmét. A fickó szó szerint berobbant a képbe és kis termetét kihasználva átcsusszant a többiek öklei között. A fülkénél már volt egy rab, aki tárcsázott, de Neil hátulról kirúgta alóla a lábait és elkapta a kagylót. A többiek annyira el voltak foglalva egymás ütlegelésével, hogy észre sem vették. Hihetetlen volt. Ám Neil soha nem tudott telefonálni, mert pont, amikor kicsöngött volna, megérkeztek az őrök tömeget oszlatni. Ben azonnal hátrébb ugrott pár métert, hogy még véletlenül se gondolják azt, hogy a verekedők közé tartozik. Neilt letépték a telefonról, a többieket pedig gumibotokkal térítették rendre. Nicholas lófrált Ben mellett, ő is az „ússzuk-meg-olcsón” taktikát követte.
- Kész őrület, nem? – szólt oda.
Nicholas idegesen vigyorgott rá. Keret nélküli szemüveget viselt, így alig lehetett észrevenni, egyfajta plusz intelligenciát kölcsönözve neki. Ez persze éles kontrasztban állt kosaras magasságával. Ő is ugyanabban a szárnyban lakott, mint ő.
- Még jó, hogy nincs magánzárka, ahová bevágnának. – felelte.
- Húsz embert? Azt megnézném…
- Tizenhat. – vágta rá Nicholas. Mi hárman itt állunk, Bob meg ott gyúr a sarokban.
És tényleg. Ben nem sokkal később jutott erre a következtetésre, ami nem jelentette azt, hogy Nicholas ne tette volna ugyanezt percekkel korábban, hogy később szuperokosnak állítsa be magát villámgyors válaszával. Amatőr hacker, gondolta Ben. Egy ideig csendben álldogáltak, gondosan kerülve az őrök tekintetét, akik szép lassan megbilincselték a verekedőket és visszacipelték celláikba. Ben meglátta közöttük Neilt és halkan káromkodott.
- Mégis mire számítottak? Öt hónap után beraknak két fülkét húsz emberre? –köpött a betonra.
- Tuti lesz még. Viszont addig lehetne… - Nicholas közelebb állt Benhez. –… terjeszkedni.
- Te meg miről beszélsz? – kapta fel a fejét.
Nicholas körbenézett, majd folytatta.
- Sajátítsunk ki magunknak az egyik fülkét.
- Ki az a magunknak? – Ben összevonta szemöldökét.
Nem csípte a hackereket. Egy csomó üzletet bukott el miattuk. Nem volt számítógép-fóbiás, de azért nem is tette függővé életét az elektronikai berendezésektől.
- A mi szárnyunknak, pl.? – szemei ravaszan csillogtak.
- Komolyan bandázni akarsz? – Röhögött Ben. – fogházasok vagyunk, Nick, nem gengszterek.
- Mert két tetves telefonfülkével már lekörözzük Al Caponét? – gúnyolódott.
Ben felemelte kezét és nevetve indult vissza a cellájába. Eleget hallott, de Nick megragadta a karjánál fogva és visszarántotta. Megütközve nézett a nyúlánk fazonra, nem eresztette.
- Figyu, nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én beszélni akarok a feleségemmel meg a gyerekeimmel, nem pedig a betonon heverni minden rohadt alkalommal, amikor tárcsázni próbálok. Elengedte.
Ben most először komolyan megfontolta. Tényleg nem volt jobb esélyük a telefonálásra. Felesége nem volt, de egy csomó testvére és unokatestvére igen, az apjáról nem is beszélve. Lenézett felhorzsolt térdére, és bevillant annak a tagnak a hájas pofája, aki gyomorszájon vágta, majd csapkodó pofazacskóval és tokával nekiveselkedett a fülkének, mint egy retardált vaddisznó.
- Ja, benne vagyok. – bólintott. – De egynek nincs értelme.
- Hogy? – vonta fel szemöldökét Nick.
- Mindkettőt elvesszük. Az A-sok meg perkálnak, ha használni akarják.
Nick válasz gyanánt a kezét nyújtotta, Ben pedig ördögi mosollyal erősen megrázta.
