Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Brooklyn 45 (2023)
1945, december 27. A háború véget ért, Hitler meghalt. New Yorkban négy régi barát (Anne Ramsay, Ron E. Rains, Jeremy Holm, és Ezra Buzzington) gyűlik össze, mivel meghívást kaptak egy ötödik társuk (Larry Fessenden) otthonába, akinek a felesége nemrég hunyt el. A kedélyes csevegések közepette kiderül, hogy mind az öten elkövettek szörnyű dolgokat a háború ideje alatt, sőt, az egyikőjük épp a hadbíróság elé készül állni egy borzalmas tömeggyilkosság miatt. A házigazda elmondja, hogy képtelen túltenni magát a felesége halálán és szeretne megkísérelni egy spirituális szeánszot, hogy biztosan tudja: létezik túlvilág, ahol a nő békére lelt. A társaság többi tagja eleinte vonakodva ugyan, de végül ráállnak a dologra. Az asztal köré ülnek, megfogják egymás kezét, majd a fények kialszanak. Ami ezután történik, az mindannyiuk életét örökre megváltoztatja.
(Kép forrása: Filmmaker Magazine)
Ted Geoghegan (We Are Still Here, The Ranger) rendezése olyan, mintha fognánk a Becstelen brigantyk egy soha be nem mutatott jelenetét, és hozzákevernénk egy old-school horrorfilmhez. Az egész Brooklyn 45 lényegében egyetlen helyszínen játszódik, ugyanis a társaság tagjai hamar rájönnek, hogy csapdába estek. Innentől a paranormális dolgok már nem is annyira fontosak, hanem sokkal érdekesebb az, hogy a vendégek miként viszonyulnak egymáshoz. A film nagyszerűen ábrázolja a háború utáni Amerika paranoiáját, amikor mindenhol kémeket és nácikat láttak az emberek. "Ki szerint?" - kérdezi a kitűntetésekkel teli ezredes, mikor azt mondják neki, hogy a háború véget ért. Mindegyik karakter nagyon jól megírt, a sztori pedig tartogat egy-két nem várt fordulatot. Mindez mit sem érne remek színészek nélkül, de szerencsére a Brooklyn 45-ben mindenki odateszi magát. Néhány jumpscare is belefért, illetve akad pár véres és egy kifejezetten (és meglepően) durva jelenet, de leginkább a szereplők közötti párbeszédeken van a hangsúly. Ki mit tett a háború alatt, és hogy ezeknek milyen következményei lehetnek az újjáépülő világ romjain. Nekem nagyon tetszett a Brooklyn 45. Egy kísértetfilmet kapunk karakterdrámába csomagolva.
Butterfly Kisses (2018)
2004-ben Sophia Crane és Feldman nevű haverja úgy döntenek, hogy iskolai projektként dokumentumfilmet készítenek egy helyi "mumusról", a Peeping Tom-ról. A legenda szerint ha éjfélkor odaállsz az Ilchester alagút (Ellicott City, Maryland) elé és egy teljes órán keresztül pislogás nélkül bámulsz befelé a sötétségbe, akkor Peeping Tom megjelenik. De nemhogy megjelenik, utána minden pislogással egyre közelebb kerül, míg végül el nem kap. Sophia és a kamerás srác rögzíteni szeretnék mindezt, de egy órán keresztül senki nem bírja pislogás nélkül (kivéve Paolo Ballesteros világrekorder, aki a való életben 1 óra 17 perc 3 másodpercig bírta), úgyhogy kitalálják, hogy felállítanak egy kamerát, amelynek a lencséi amúgy is hasonlítanak az emberi szemhez és nekiállnak vele filmezni az alagutat. Fel is vesznek valamit, ami mindkettejüket meglepi. Tényleg igaz lenne a legenda? Mivel a kamera nem tud pislogni, a ki- és bekapcsolásoknál történnek az egyre rémisztőbb dolgok. Aztán Sophia és Feldman köddé válnak.
(Kép forrása: Fear Forever)
2015-ben egy leégett filmrendező, Gavin York rátalál a fiatalok összes felvett anyagára egy ház pincéjében. Úgy dönt, hogy a több száz órányi nyersanyagból maga állít össze egy filmet és bemutatja a világnak, hogy Peeping Tom létezik. Helyi hobbi-szellemvadászoknak mutatja meg a rögzített anyagokat, profi technikusokhoz megy el, sőt, az egész áldokumentumfilm műfajra kitérnek és még a The Blair Witch Project egyik rendezője is megszólal. A Butterfly Kisses azért emelkedik ki a hasonszőrű found footage horrorok közül, mert nagyon szépen bemutatja, hogy mennyire nehéz elhitetni egy kész, ám megkérdőjelezhető tartalomról, hogy az valódi. Peeping Tom tényleg ott van a felvételeken, vagy az egész csak trükk? Sophia és Feldman szórakozott egymással, esetleg maga Gavin York - aki ugye maga is rendező - manipulálta a felvett anyagot, vagy az egész tényleg valódi és megvan az első bizonyíték a rémalak létezésére? A Butterfly Kisses ezt a nézőre bízza. Egy másfél órás áldoksi, nagyon érdekes creepypasta-háttéranyaggal, ami még nagyobb figyelmet kapott, miután bekerült a Haunted Ellicott City című könyvbe.
Project Wolf Hunting (2022)
2016-ban megpróbálnak fegyenceket hazaszállítani a Fülöp-szigetekről Dél-Koreába, csakhogy egy öngyilkos merénylő azzal áll bosszút az egyik elítélten, hogy felrobbantja magát. Hat rendőr meghal, harminc másik megsebesül. 2022-ben a hatóságok úgy döntenek, hogy nem a szárazföldön kísérlik meg végrehajtani a transzportot, hanem a tengeren. Egy hatalmas teherhajóra pakolják a rabokat és fegyveres kísérők mellett útnak indítják őket Puszanba. A több mint kétórás film persze nem arról szól, hogy nyugodtan elhajókáznak a célállomásig. A fegyencek elszabadulnak, kitör a káosz, és fröcsög a vér. Csakhogy nem ők az egyetlen rakomány. A hajó legaljában szállítanak valakit, aki olyan, mintha egyenesen a Resident Evil játékokból lépett volna elő. Az igazi pusztítás akkor kezdődik, amikor ő is beszáll a buliba.
(Kép forrása: IMDB)
Jó dél-koreai thrillerhez mérten a Project Wolf Hunting véres, de NAGYON durván véres. Annyira erősen túltolják benne a gore mennyiségét, hogy emiatt lehetetlen komolyan venni, de mégis végig képes fenntartani az érdeklődést és egy pillanatra sem ül le. Ez a tipikus "bűnös élvezet" kategória, ami elé leülsz és hagyod, hogy magával ragadjon a cselekmény. A sztori egy szalvétán is elfér, de nem ez a lényeg. Amint a hajó kifut a tengerre, lényegében a stáblistáig nincs megállás. Ömlik a vér, szakadnak a végtagok, emberek kalapáccsal meg letépett karokkal verik be egymás fejét és közben összeáll valami háttérsztori, ami pedig már-már a sci-fi mezsgyéjére lépked. Talán egy kicsit túl sok flashback került be, illetve bizonyos csavarok is elég izzadtságszagúak, de egy laza esti kikapcsolódásnak bőven megteszi Kim Hong-sun legújabb rendezése, aki a 2012-es Traffickers után sem tud elszakadni a hajókon játszódó thrillerektől. Van vágatlan UNCUT verzió is.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
