A 2023-as év a hollywoodi filmipar egyik legnagyobb mélypontjaként vonult be a mozgóképes történelembe, ám idén, még ha nem is másztak ki a nagy stúdiók teljesen a gödörből, azért 2024-ben már látható javulás volt tapasztalható a mozizási kedvet illetően. Habár a mennyiség ezúttal sem volt egyenes arányban a minőséggel, bőven kaptunk figyelemreméltó és jó filmeket, de most is elkerülhetetlen lett, hogy az idei kínálat között néhány gyenge, vagy egyenesen borzalmas alkotás is helyet kapjon. Kijutott bőven a csalódásokból és a negatív élményekből, a felejthetőtől kategóriától kezdve a nézhetetlenig, és mint mindig, úgy most is elsősorban a tisztességes történetmesélés hiánya, illetve az inkompetens hozzáértés kötötte össze ezeket a produktumokat. Nem is szaporítanánk tovább a szót, lényeg a lényeg, hogy összegyűjtöttünk nektek ezekből az alkotásokból ötöt, amelyek a mi szubjektív véleményünk szerint hagytak némi kívánnivalót maguk után – és többségében nemhogy rossz filmek, de igazából még hagyományos értelemben vett filmeknek sem igazán nevezhetjük őket.
Madame Web
A Madame Web az idei év egyik legtöbbet kritizált filmje, a Sony Pókember nélküli Pókember-univerzumának abszolút mélypontja, és ami még durvább, hogy egyre inkább kezd elterjedni az a konszenzus, miszerint ez a mozgóképnek csúfolt, a csernobili atomkatasztrófával egyenértékű narratív tragédia minden idők legrosszabb képregényadaptációja is. A forgatókönyv, a rendezés, az akciójelenetek, a vágás, a zene és az operatőri munka is egyaránt borzalmas, és még maguk a színészek sem tudták komolyan venni ezt az egészet, na meg persze megmenteni sem az erőltetett játékukkal, illetve a borzasztóan ihletetlen párbeszédekkel. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a koncepció már a legelejétől kezdve halálra volt ítélve, ahogy a komplett Sony-s Marvel-franchise is, amit úgy néz ki, a többszöri bukás után végül elkaszál a stúdió. Igen, egy ideig valahol vicces volt, hogy tábortűz körül táncikáló csuhásokként égetik el feleslegesen a dollárszázmilliókat, de mindent összevetve azért ők sem teljesen hülyék – bár egy Morbius, egy Madame Web, meg egy Kraven után nem nehéz elhinni ennek az ellenkezőjét. Mert ezt az egészet igazából szánt szándékkal sem lehetett volna jobban elcseszni.
Rebel Moon: 2. rész – A sebejtő (Rebel Moon – Part Two: The Scargiver)
Már a jelenkori Hollywood egyik, ha nem a legnagyobb kóklerjének felkent Zack Snyder – az elmúlt 60 év sci-fi klasszikusaiból összelopkodott – Rebel Moonjának az első része is megért egy misét, de a második etap egy ultraélesre csiszolt szamurájkarddal vágja át a nézhetetlenség határát. A Mester földbe állította a DCEU-t (igaz, nem egyedül ő a felelős érte, de hát mégiscsak ő ült a rendező székben az elvileg legkardinálisabb filmeknél), a nézők maradék bizalmát szépen, fokozatosan játssza el, ám ezúttal egy olyan valamit adott ki a kezei közül, amit filmnek sem igazán lehet nevezni, inkább olyan az egész, mintha egy gyerek két órán keresztül akciófigurákkal játszana 200 millió dollárból, vagy amikor egy csapat tinédzser összeül, hogy kedvenc filmjeik legjobb jeleneteiből forgatókönyvet írjon. Ami alapjában véve tök jó dolog, csak nincs épszerű stúdió a világon, aki erre pénzt adna. Illetve, mint kiderült, mégis van: de legalább kaptak egy jó leckét a fejesek, mert azt nehezen lehetne ráfogni a Rebel Moonra, hogy bármiféle pozitív hozadéka lenne, akár a Netflixre, akár Snyder pályafutásának jövőjére nézve.
Atlas
Jennifer Lopez a világ egyik legismertebb híressége és szenvedélye, kitartása, bizonyítási vágya, valamint a munka, amit mindebbe beletesz, nemhogy becsülendő, hanem egyenesen emberfeletti – 2024 viszont nem az ő éve volt. Néhány kirohanás a közösségi médiában, egy lemondott aréna-turné, egy bizarr biopic (amit két hét alatt mindenki elfelejtett), egy válás, egy új stúdióalbum (ami a Billboard 200-as lista 38. helyén debütált), valamint néhány borzalmas film, amelyek közül az Atlas méltán került be az idei év legrosszabb alkotásai közé. Enyhén szólva sem jöttek össze a dolgok, bár hozzá kell tenni, hogy a színészi karrierje egy-két kivételtől eltekintve valahol a béka segge alatt kapkod a levegőért. A Netflixen bemutatott jövőben játszódó robotos sci-fi a lapos akciójelenetekkel, az érdektelen fordulatokkal és a tévéfilmes kivitelezéssel tökéletesen prezentálja az egykor kifogástalan minőségéről ismert streamingplatform jelenlegi, nem túl hízelgő helyzetét, Lopez pedig ismét érvényt szerez annak a megállapításnak, hogy a más szakmákkal azonosított sztároknak nem nagyon kellene filmekben szerepelniük. De például az is vicces, hogy a feneke majdnem annyit szerepel az Atlasban, mint bármelyik másik színész arca összesen – de hát hiába kötött biztosítást rá anno, emiatt igazán nem éri meg időt pazarolni erre a produkcióra. Inkább játsszátok végig újra a Titanfall 2-t.
Borderlands
Az első néhány kemény évtized után úgy tűnt, hogy a videojátékadaptációk a 2020-as években végre minőségi fordulatot vesznek a Sonic-filmekkel, a Super Mario-mozival, és a The Last of Us, valamint a Fallout sorozatokkal. Ezen alkotások mind-mind jól teljesítettek a pénztáraknál, valamint széleskörű kritikai elismerésen részesültek, szóval ilyen előzmények fényében a Borderlandstől is sokat vártak, még annak ellenére is, hogy az adaptáció 2015 óta a fejlesztési pokol legmélyebb bugyraiban pácolódott. Megvolt a lehetőség egy újabb szórakoztató és élvezetes adaptációra, főleg Eli Roth rendezővel, no meg egy rakás Oscar-díjas színésszel a fedélzeten. Hogy akkor mégis mi ment félre? Nos, nagyjából minden. A film a kritikusok és a rajongók is egyaránt borzalmasnak találták, egyesek egészen odáig mentek, hogy még az 1993-as élőszereplős Super Mario Bros.-nál is rosszabbnak nevezték, ami azért már tényleg teljesítmény. De a Borderlands ettől függetlenül is olyan, mintha minimum 20 évvel vetné vissza a videojátékadaptációk státuszát – és habár az előbb említett Super Mario-film a bemutatása óta kivívott magának egyfajta bizarr kultstátuszt, az erősen képlékeny, hogy a Borderlandsre emlékezni fog valaki 30 vagy akár 5 esztendő múlva.
A holló (The Crow)
Kissé ironikus, hogy egy karakter, aki (legalábbis kezdetben) nem tud meghalni, de megakar, egy olyan franchise-ban ragadt, ami nem hajlandó meghalni, pedig már az első rész után földet kellett volna szórni rá. A holló eredetileg képregényként született meg, az első filmfeldolgozás pedig 1994-ben került mozikba a forgatás alatt egy tragikus balesetben elhunyt Brandon Lee-vel a főszerepben – csakhamar kultstátuszba emelkedett, és ez sajnos magával hozta a rosszabbnál rosszabb folytatásokat és egy nem kevésbé borzalmas tévésorozatot is. Amíg a második, harmadik és negyedik részben különböző meggyilkolt emberek vették fel a Holló identitását, addig a 2024-es változat az eredeti Holló történetét meséli újra. Bill Skarsgard nem rossz színész, még illik is hozzá a szerep, viszont minden más arról tanúskodik, hogy ez a koncepció már eleve halva született. És ez egyáltalán nem az amúgy igencsak elfogult rajongótáboron múlott: ők nem osztanak, nem szoroznak ebben az egyenletben, a 2024-es Hollót akárhonnan nézzük, mindenképp rettenetes film – ha nagyon keresgélnénk, akkor biztos találnánk nála rosszabbat ebből az évből, viszont a nagyköltségvetésű mainstream-mozik között egyértelműen ez viszi az „aranyérmet”.
A képek forrása: THR, CBR, IMDB
