Azzal kezdeni egy ilyen cikket, hogy Batman és Joker évtizedek óta tartó párharca mennyire meghatározza a Sötét Lovag mítoszát és úgy összességében a szuperhős-képregények műfaját, valamint, hogy számtalan író vitte már számtalan irányba a két karakter bizarr, sokszor már-már homoerotikusnak tűnő kapcsolatát, legalább annyira elcsépelt, mint maga ez a mindmáig taglalt viszony, amitől a különböző alkotók a mai napig képtelenek elszakadni. Utóbbit illetően nagyritkán előfordul, hogy egy tehetséges író nyakába veszi a Batman-legendárium eme örökös, kikezdhetetlen részét, és valami olyan csodát alkot, ami, ha nem is értelmezi újra a körbejárt témakört, valami olyat ad a jól ismert mítoszhoz, amitől az olvasó megnyalja mind a tíz ujját. Scott Snyder valami ehhez hasonlót vitt véghez a Halál a családra című sztoriban: a 2011-ben indult, rebootolt sorozat Greg Capullo rajzolói közreműködésével határozottan a DC legékesebb gyöngyszeme lett az újraindított szériák között – még a kisebb-nagyobb döccenők ellenére is.
Mert A Baglyok Bírósága kétségkívül zseniális volt, de azzal már vitába lehetne szállni, hogy vajon melyik a sorozat igazi csúcspontja – ez említett nyitó-sztori, a Halál családra vagy a Nulladik év. Mert utóbbi több szempontból is jobb, viszont előbbi egészen a fináléig valami olyan szintű zsenialitás, amivel csak ritkán találkozni egy modern Batman-képregényben. Csak hát az a lagymatag befejezés ne lenne ugye: az ígéretes és vérfagyasztó felvezetés (Joker egyenként elkapja a Batfamily tagjait), majd a horrorba átcsapó, nemkülönben sötét és brutális folytatás után (Joker perverz játékot űz az ellenfelével Arkhamban, aztán feltálalja neki a szövetségesei lenyúzott arcát) a befejezés olyan volt, mint egy addig nagy levegőkkel felfújt lufi, ami idő előtt hirtelen kipukkadt.
Viszont azt azért nem árt tudni, hogy a Halál a családra tulajdonképpen egyetlen történet első fele, a Végjáték pedig ennek a második felvonása, egyben epikus és (még egy durvább Batman-képregényhez képest is) kifejezetten véres és szikár záróakkordja. Ennek megfelelően Snyder már a legelső oldaltól kezdve csúcsra járat mindent: nem kopog, és nem udvariaskodik, csak élből berúgja az ajtót, aztán hadd menjen! Kezdi azzal, hogy Batman összecsap az Igazság Ligájával, aztán persze kiderül, hogy valójában Joker áll az egész mögött, aki rövid idő után visszatér Gothambe, hogy végleg leszámoljon ellenfelével, és ennek apropójából olyan hatalmas feneket kerít az eseménynek, amelynek az egész város önakaratán kívül részese lesz, ráadásul az őrült bohóc nem csak, hogy tudja ki rejtőzik a Sötét Lovag maszkja mögött, de ő magáról is kiderül, hogy elvileg egy többszáz éves halhatatlan rém, aki végig Gothamben rejtőzött, és a háttérben megbújva szövögette sötét terveit.
Joker természetesen nem hazudtolja meg önmagát, gondoskodik róla, hogy legújabb tréfája igazán nagyot szóljon: Gothamet teljesen bekebelezi a káosz, emberek esnek egymásnak és halnak meg, az utcák lángba borulnak, a rendőrség tehetetlen, így hát szokás szerint Batmannek kell felvennie a kesztyűt, de megszokott társai mellett új, ideiglenes szövetségek megkötésére is rákényszerül. A Végjáték tehát több szempontból is a Halál a családra ellentéte: míg utóbbi lassabb, komótosabb felvezetéssel operál, majd szépen fokozatosan ölt egyre grandiózusabb formát, ami egy össznépi freak showban csúcsosodik ki, addig előbbi már az első néhány oldalon kíméletlenül arcon vág, de a vége felé egyre intimebb szemszögre szűkül le, és ami még fontosabb, Snyder ezúttal egyáltalán nem lő bakot.
Persze a Végjáték a lehető legmesszebb áll attól, hogy valami görcsös hibajavító legyen, ami mást se csinál, mint elődje problémáit foltozgatja, de tény, hogy Snyder itt nem követi el ugyanazokat a hibákat, mint korábban. A Halál a családra két nagy baja az volt, hogy a durvának, drasztikusnak és maradandónak beharangozott koncepció a legvégén egy pillanat alatt élből behúzta a kéziféket, a másik pedig pont az, amelyből az első probléma következik: a DC fejesei nyilván nem engedhették meg, hogy a szappanopera-szerű kontinuitáson valamilyen komolyabb fordulat csorbája essen. Előfordult már ilyen korábban is, csakhogy a sokat ígérő szellemiség után ez keserűbb szájízt hagyott maga után, mint általában szokott. Ezzel szemben a Végjátékban Snyder egy sor meglepő, már-már merésznek tűnő csavart vet be.
Kezdve a plusz rétegekkel, amiket hozzáad Jokerhez úgy, hogy azokon el lehessen csámcsogni, és közben megmaradjon a titokzatosság (ami nagyrészt elejét is veszi a rajongók kiakadásának), folytatva Joker őrületének és elmebetegségének fokozásával, ami alapból sem könnyű feladat, de Snyder még elvetemültebbnek ábrázolja, mint valaha, aztán, mintegy zárásként mindezt egy olyan pokolian durva, intenzív és elemi Batman-Joker összecsapással koronázza meg, amiről csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, és amely láttán minden olvasó garantáltan leteszi majd a haját. És tekintve, hogy ez a két karakter már hosszú-hosszú évtizedek óta táncol egymással a sápadt holdfénynél, ez több, mint elismerésre méltó – és akkor még finom voltam.
Itt jön el az a pont, amikor a sztori látószöge visszavonhatatlanul intimmé válik, a hatalmas tétek és a grandiózus hangvétel ellenére: nincs más, csak két karakter, akik elérkeztek a végső leszámoláshoz, az apokaliptikus káosz közepette. Utolsó megmérettetésük egyszerre epikus és mitikus, egyben rettentően személyes is: Batman és Joker számtalanszor megütközött már, mind szellemileg, mind fizikailag, de Snyder már a legelejétől érezteti az olvasóval, hogy ezúttal gyökeresen más a harc tétje és hangvétele. És amikor egymásnak esnek, abból valami olyan nyers, kegyetlen és brutálisan vérmocskos csörte kerekedik ki, ami nem csak, hogy piszok lendületes és energikus, de vizuálisan is valami olyan szinten durva, végig karakterközpontú összképet ad (Greg Capullo szokás szerint csúcson van, és itt komplett karrierjének egyik legjobb teljesítményét hozza), hogy az tökéletes, minden szempontból kielégítő fináléként szolgál Batman és Joker hosszú múltra visszatekintő kapcsolatának és szűntelen harcának.
Megállás nélkül dördülnek el az ökölcsapások, törnek a csontok, kések vájnak bőrbe és húsba, folyik a vér, miközben minden omlik össze a szereplők körül, de ők csak egymás lemészárlásával vannak elfoglalva – ez az ösztönös, elemi indulat remek epilógusa mindkét karakter pályafutásának. Ha egy percre eltekintünk a fő-sorozat kontinuitásától és a mainstream szuperhős-képregények szent és sérthetetlen szabályaitól, akkor a Végjátéknál jobb zárófelvonást nemigen lehetne elképzelni sem Batmannek, sem pedig Jokernek. A legtöbben persze A sötét lovag visszatért tekintik megkerülhetetlen alapvetésnek, ha a Bőregér „utolsó” röptéről van szó, és ha a Végjáték nem is múlja felül, méltó helyet foglal el mellette.
Természetesen Snyder hiába próbálta elkerülni ennek a műfajnak az átkát, nyilván nem tudta ezt teljes mértékben megtenni – mentségére legyen mondva, hogy ezúttal nem rajta múlott. A Halál a családrával ellentétben a Végjáték végig remek, az elsőtől az utolsó panelig és szövegbuborékig. Az már a jövő zenéje volt, hogy hiába tűnt úgy, hogy a sztori végleg lezárja a két karakter történetét, ez ebben a műfajban egyszerűen ki van zárva és eleve óriási képtelenség. Mert persze később nyilván Batman is visszatért (gondolom ez senkit sem ér majd váratlanul), de igazából ez tulajdonképpen mindegy is, hiszen kis idő múlva szépen el is törölték a New 52 történéseinek nagy részét. Ettől függetlenül a Végjáték a Snyder/Capullo korszak abszolút megkoronázása és a New 52-es Batman non plus ultrája. És igazából itt kellett volna abbahagyni…
A borítókép forrása: Comic Extra
