Minden idők 10 legfélelmetesebb PC-s játéka

10.: Dead Space (Bate)

Hosszú ideig, évekig nem játszottam olyan félelmetes(en jó) játékkal, mint az Alien vs Predator, ami persze nem azt jelenti, hogy nem volt egy sem hozzá fogható, csak jómagam nem vagyok a horrorok megszállottja, így nem nagyon ugrottam a félelemmel beharangozott címekre. Egészen 2008-ig, mikor is elolvastam Grath Dead Space-es tesztjét, és úgy voltam vele, hogy ezt nekem is látnom kell. Nem csalódtam, ugyanis a Viscerial Games alkotása olyan játék volt, ami tényleg belém fagyasztotta a szuszt. És nem csak belém, de még azokba is, akik nézték, ahogy játszom. Maga a hangulat kísértetiesen emlékeztetett az AvP-re: egyedül, mondhatni reménytelenül botorkáltam egy „halott űrhajón”, minden sarkon valamilyen rám váró és felfoghatatlan szörnyűséggel. A főhőst, Isaacet már-már paranoiás módon, folyamatosan forgatva, rángatva, minden sarkot feszült figyelemmel megközelítve irányítottam, és konkrétan frászt kaptam minden egyes nesztől. Az Ishimura „kihalt” folyosóit járva folyton a torkomban dobogott a szívem és a Dead Space végigjátszása közben született az azóta már legendássá vált mondat is, miszerint: „Ha rendes hangrendszerem lenne, már rég elvitt volna egy szívroham...”.

9.: System Shock 2 (Chris)

A mai napig álmodozom arról, hogy egyszer valaki elkészíti a System Shock 2 folytatását, de aztán jött a Dead Space és a Bioshock sorozat, azzal pedig egy időre betömték a számat. A játékot 1999-ben adta ki az akkor már a Thieffel és Ultima Underworlddel bizonyított Looking Glass Studios, de sajnos egy évre rá bezárták kapuikat. A játék egy belső nézetű akciójáték volt, de hasonlóan mondjuk a Deus Exhez, telis-tele szerepjáték elemekkel. A fegyverek elromolhattak, hackelnünk kellett számítógépeket, volt eszköztárunk, pszi-képességeink, erő, ügyesség, és minden, ami egy jó játékhoz kell. De persze ettől még nem került volna fel listánkra -- ám a játék rettenetesen félelmetes is volt: a kihalt űrhajón bóklászni maga volt a megtestesült rémálom. Bár a grafika akkortájt is kopottasnak tűnt, a hangok olyan mélyen beitták magukat az agyamba, hogy mai napig kiráz a hideg attól, ha megnézek egy-egy videót a játékból. Hm, talán elő is veszem újra, remélem menni fog Windows 7-en is...

8.: Alien vs. Predator (Bate)

Félreértés ne essék, nem a 2010-es változatra gondolok, hiszen az a nagy elődökhöz képest igencsak „langyos” lett. Az AvP játékok közül nekem mind a mai napig az 1999-es, a Rebellion által fejlesztett rész a kedvencem. Habár a megjelenés óta eltelt majdnem 12 év, én még mind a mai napig emlékszem arra a páratlan -- és persze rettentő félelmetes -- hangulatra, amit ez a játék produkált. Éppen betöltöttem a 18-at, kemény legénynek éreztem magam, így egy totál lesötétített szobában, fülhallgatóval a fejemen vágtam bele a kampányba. Igazából akkor azt hittem, ez is csak egy FPS lesz, csak éppen egy korábbról ismert univerzumban. Tévedtem. A mozgásérzékelő pittyegése ugyanolyan baljóslatú volt, mint a filmekben, én ugyanolyan izzadt tenyérrel mozgattam az egeret, mint ahogy a tengerészgyalogosok markolták a gépfegyvereket -- nem is az akción volt a lényeg, hanem azon a baljóslatú atmoszférán, ami egy percre sem engedett, és folyamatosan elhitette velem, hogy veszélyben vagyok és bármikor holtan végezhetem. Arra pedig mind a mai napig kristálytisztán emlékszem, mikor anyum kissé aggódó arccal jött be a szobámba, miután egy hatalmasat kiáltottam, mikor az első arctámadó teljesen váratlanul az általam irányított karakter arcába „robbant”...

7.: Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth (Midnite_)

Ha Lovecraft léleknyomorgatóan sokkoló horrortörténeteit nem könyvek, hanem videojátékok formájában alkotta volna, akkor több száz Dark Corners of the Earth kaliberű cím lenne a piacon. A mester sztorijaiból összegyúrt darab annyira hű a vérfagyasztó atmoszférához, hogy nem szórakoztató játékélményt próbál adni, hanem konkrétan ki akar csinálni minket. Arra hajt, hogy a sarokban reszketve, összegyűlt testnedvek tócsájában csúszkálva partivsnyéllel próbáld kikapcsolni a PC-t/Xboxot félelmedben -- és sikerül neki. Tökéletesen játékszerűtlen felülettel, nyomasztó helyszínekkel és a világ leghátborzongatóbb hangeffektjeivel operálva eléri, hogy beleéld magad a karakter helyébe, aki az iszonytató eseményektől hajlamos megőrülni vagy saját törött csontjainak ropogását hallgatni járás közben. Túlzásba hajlóan nehéz életben maradni két checkpoint között, az elemi létfenntartási ösztönökre ható menekülések és az állandó éberség kényszere pedig könnyen felőrli az ember idegeit. Mindent elmond, hogy nem is bírtam végigtolni...

6.: Doom 3 (Chocho)

Nem sok olyan horror-FPS van, ami nem fullad pergő lövöldözésbe a végére, a Doom 3 pedig ezen kevesek egyike. Az id Software legutóbbi (így is lassan hét éves...) játéka talán nem hozott forradalmat, és előbb-utóbb meg lehetett szokni benne a szörnyek felbukkanását megelőző ritmust (tudjátok, sötét, gonosz kacaj, villámok, majd bumm, minden tele van démonokkal), de az atmoszféra, ami körüllengte a játékost, miközben a marsi bázis sötét folyosóit rótta, minden negatív és kiismerhető elem ellenére is végig félelmetes maradt. Ez pedig egy húsz óra hosszú FPS esetében tényleg nem semmi. Máig emlékszem a pinky demonnak keresztelt ocsmányság hatásos belépőjére, vagy a pokolban játszódó pályákra, melyek szürreális berendezkedéséig sokan el sem jutottak a félelmetes miliő miatt. A pálmát azonban kétségtelen, hogy a zseniális grafikai megvalósítás vitte, a Doom 3 a máig lenyűgöző árnyjátéka nélkül félkarú óriásnak sem lenne elég.

5.: Phantasmagoria - Chocho

Bár a kalandjátékokról az emberek többségének a humor jut eszébe először, nem volt ez mindig így. A Sierra 1995-ös remekműve például máig keményvonalas horrorsztori, melyben bedigitalizált színészek szerepelnek renderelt hátterek előtt. A technikai megvalósítás és a hírhedten gyenge színészi játék ma már kicsit megmosolyogtató lehet, akkoriban viszont csúcsnak számított, a félelmetes sztori pedig pillanatok alatt beszippantotta az embert. S hogy mit keres a Phantasmagoria egy ilyen listán? A történet és a hangulat mindmáig hátborzongató, ha pedig valaki van olyan szerencsés, hogy levadász egy példányt ebből a mára ritkává vált játékból, olyan dolgokat láthat a monitoron, melyek máig tabudöntőnek számítanak. Van itt annyi vér, hogy fel lehetne vele tölteni a szerkesztőséget, brutális elhalálozások, sőt, nemi erőszak is... azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. A Sierra azonban nem csak botrányt akart, hanem egy jó játékot, ami sikerült is, lévén a Phantasmagoria egy nagyszerű point 'n click, ami bár nem valami hosszú, pazar fejtörőket vonultat fel. Egyedül éjszaka garantált rettegést biztosít, azt a fajtát, amitől nem merünk kimenni a vécére, miután kikapcsoltuk a gépet.

4.: Silent Hill 2 (Tika)

Nem tudom, hogy a japánoknál a kultúrában gyökeredzik-e az a sok elmebeteg ötlet, vagy talán a csapvízben lehet valami, de kétségtelen tény, hogy horrorban ők a mesterek. A Konami Silent Hill-sorozata, gondolom, sokaknak ismerős -- nos, 2001 végén volt szerencsém a második részhez. Az SH2 alapvetése igen egyszerű, James Sunderland levelet kap a feleségétől, Marytől -- ”Silent Hill, Emlékeink menedéke... Ott várok rád.” --, a gond csak az, hogy az asszony három éve elhunyt. Hősünk azonban összekapja magát, és az elnéptelenedett, ködbe burkolódzó városban megpróbál a titkok mögé nézni. Rendőrségi zsargonnal élve rossz látási körülmények között haladunk előre, és időről-időre a zseblámpa pászmájában megelevenedik egy árnyék -- emberbőrbe zárt, torz alak --, amit egy régi rádió statikus zöreje még előre is jelez (rendesen felspannolja az idegeket). A szívinfarktus szele engem speciel a börtöncelláknál motozó lénynél legyintett meg. No meg Laura, az egyetlen ”normális” karakter, egy kislány, hát tőle paráztam a legjobban, hogy mikor változik át. Elárulom, soha nem változott át, talán ez volt a legidegesítőbb...

3.: Penumbra: Black Plague (Miguel)

Általában nem szeretem a horrort, mert vagy nagyon undorító, vagy csak azért ijesztő, mert mögéd lopakodik valaki, és durva hangeffektek kíséretében azt mondja jó hangosan, hogy „váh!”. A Black Plague-ben azonban a hányingerkeltés másodlagos, sokkal fontosabb az a folyamat, ahogy a készítők rákényszerítenek az óvatoskodásra, a rejtőzködésre, a túlélésre, és persze a futásra. A legijesztőbb nem is az, hogy nincs fegyvered, hanem a tudat, hogy ha lenne mivel visszaütnöd, akkor sem lenne esélyed, így csendben gubbasztasz a félhomályban, és ki sem mersz nézni az asztal alól, nehogy felhívd magadra a figyelmet. Szépen lassan megtanulod tisztelni azokat a szobákat, amikből nem szakad rád valami iszonyatos lény csak azért, mert kinyitottad az ajtót, közben meg annyira élvezed a furcsa irányítást, hogy nemcsak kihúzod, de vissza is tolod az átkutatott fiókokat. A pszichológiai terrorba oltott rejtvényfejtős játékmenet igazi üdítő színfolt egy olyan zsánerben, ahol az alkotók szeretik a vér és a belek mennyiségével ellensúlyozni az ötlethiányt.

2.: Clive Barker's Undying (]{redenc)

A félelemnek vannak fokozatai. Össze lehet rezzenni egy váratlan hatástól, meg lehet ijedni, majd rögtön utána kinevetni magunkat, hogy milyen könnyen becsaphatóak érzékeink -- és lehet félni, rettegni, mind hevesebben verő szívvel végtelen spirálban egyre mélyebbre zuhanni a rémület poklába, ahol már minden árnyék önálló életet él, minden suttogás felerősödik és tovább taszít a kétségbeesésbe. Kevés játék képes erre -- ám az Undying ilyen, attól a perctől kezdve, hogy megérkezel a magányos kúria kapujába. A modern horror egyik élő klasszikusa, Clive Barker kegyetlenül és kíméletlenül vezeti végig a játékost a Covenant-testvérek tragédiáján, akik gyerekfejjel felébresztették a gonoszt, és ezzel szörnyű átokkal sújtották családjukat. Hősünk, Patrick Galloway hagyományos (és kevésbé hagyományos...) fegyverekkel és mágiával próbál véget vetni mindennek, és miközben őt irányítjuk, mind jobban érezzük, hogy küldetése bukásra van ítélve: a ház és környéke minden atomját átitató természetfeletti erők elleni harc bár részsikereket hoz és egyre erősebbek leszünk, nincs oly fegyver vagy mágia, mely legyőzhetné a lelkünket, elménket emésztő félelmet és reményvesztettséget. Igen, az Undying azon kevés játékok egyike, amely megváltoztatja a játékost, amely beivódik lelkébe és elméjébe, és nincs erő, mely többé ki tudná törölni onnan...

1.: Amnesia: the Dark Descent (JohnBart)

Jártatok már úgy, hogy egy játékot befejezve nem mertetek lámpafény nélkül kimenni pisilni? Nos, én ugyan nem -- ameddig meg nem kaptam az Amnesia tesztverzióját. A Frictional Games már a Penumbrák esetén sem cicózott, ha vérnyomásról van szó, az Amnesia esetén azonban a félelemfaktor tényleg olyan mértékű, hogy a tesztelés harmadik napján már komolyan fel kellett készülnöm a játék beizzítására (az intenzív jógagyakorlatok azért sokat segítettek). Ez a játék ugyanis minden ízében egy remekbe szabott horrorkaland: a történet eredeti, és az utolsó percig tartogat meglepetést, a fejtörők ötletesek, bár nem túl nehezek, a grafika (bár kissé sovány egy 2010-es címhez képest) remekül aládolgozik a középkori kastély megannyi ódon, dekadens folyosójával a nyomasztó, minden ízében reménytelenséget sugárzó hangulatnak; mit sem érne azonban az egész a kizárólag lopakodást és menekülést eltűrő játékmenet nélkül. A lista többi elemével szemben az Amnesiában főhősünknek ugyanis még csak lehetősége sincs rá, hogy szembeszálljon ellenfeleivel: ha egy torz rémség észrevesz minket, csak a nyúlcipőre és a jótékonyan elrejtő (de hosszútávon őrjítő) árnyékokra számíthatunk -- gondolom érthető, ha ezután állandóan azért fohászkodtam, hogy a következő kanyarban ne ütközzek egyetlen torokmetsző ocsmányságba sem...

Depresszív, reménytelenséggel teli, fegyvermentes rettegés: ez az Amnesia, az utóbbi évek egyik legjobb horrorjátéka.

Zárszó

Ez tehát a PC Guru legfélelmetesebb PC-s játékokról készült tízes listája, mellyel maximálisan nem kötelező egyetérteni. Alant várjuk a hozzászólók véleményét, illetve saját listákat is szívesen látunk, hisz biztosak vagyunk benne, hogy a viszonylagos körültekintésünk ellenére is biztos van pár dolog, amit kifelejtettünk. Elvégre a jó horrorsztorik pont attól jók, hogy kevesen ismerik őket...