V.E. Schwab (vagy Victoria Schwab, ugyanis a szerző előszeretettel váltogatja a két nevet) munkássága ismerős lehet mindenkinek, aki nem idegenkedik a modern ifjúsági irodalomtól. Az amerikai írónőnek ugyanis több YA regénye is megjelent már hazánkban, méghozzá igen szép eredményekkel. Ezek az írások általában a YA érzelem- és karakterközpontú megközelítését vegyítik a dark fantasy zsánerének sötét és olykor brutális motívumaival, most azonban a szerző témát váltott, legújabb regénye pedig egy kifejezetten lassú folyású és elmélázó darab lett. A kérdés már csak annyi, hogy vajon mennyire volt jó ötlet ez az éles fordulat?
A sötétséggel üzletelni mindig rossz ötlet
Az Addie LaRue láthatatlan életének főszereplője kevésbé meglepő módon Addie LaRue, a francia parasztlány, aki még a 18. században született, egy kicsiny faluban, valahol Le Mans közelében. Addie egy igazi álmodozó, akinek minden vágya szabadon, mindenfajta kötöttségtől mentesen élni, de talán mondanunk sem kell, hogy ez az elképzelése eléggé szembemegy a kor hagyományaival. Így a lánynak nincs más választása, a szabadságáért alkut kell kötnie a megelevenedett sötétséggel, ennek a szabadságnak azonban brutálisan nagy ára van.
Addie ugyanis halhatatlanná válik, ezzel szinkronban azonban arra is rá kell jönnie, hogy immár képtelen nyomot hagyni a világon. Rajzolni, festeni, írni vagy bármi más módon alkotni nem tud, az általa elmozdított tárgyak pedig rövid időn belül maguktól visszatalálnak a megszokott helyükre. És ez még nem minden, a lányt ugyanis az emberek is elfelejtik: elég, ha valaki pár másodpercig nem látja, és máris kimegy a fejéből, hogy valaha is találkoztak. Legalábbis egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen Henry, egy könyvesbolti eladó, aki nemcsak rajtakapja Addie-t, mikor lopni próbál, de másnapra sem felejti el az incidenst…
Lassú víz partot mos
Már a sztori rövid összefoglalásából is nagy magabiztossággal megtippelhető, hogy az Addie LaRue láthatatlan élete enyhén szólva sem egy pörgős regény, és ez abszolút így is van. Az alapszituáción túli egyetlen konfliktusra például úgy az 500. oldalig kell várni, maga a cselekmény pedig szinte alig létezik: jobbára csak annyi történik, hogy Addie és Henry elmennek helyekre, miközben a lány visszaemlékezik háromszáz éves életének legmeghatározóbb szakaszaira.
Mindez azonban egyáltalán nem probléma, sőt! Ez a lassú és megfontolt megközelítés az esetek túlnyomó többségében egész jól áll a könyvnek. A szövegnek ugyanis van egy erősen keserédes, de azért a maga módján elég pozitív hangulata, ami a témától kezdve a párbeszédeken át egészen a leírásokig tetten érhető mindenhol, és ami két pillanat alatt maga alá gyűri az embert, ha egy kicsit is fogékony ezekre a lassabb, a cselekmény helyett inkább a hangulatra építő regényekre. Plusz az írónőnek az utolsó 50-60 oldalon azért csak sikerül kiosztania egy ritka erős érzelmi gyomrost, amin akár még hosszú napokig el lehet merengeni az olvasás befejezése után.
Nagy kár, hogy az ötletes alap és a piszok erős hangulat ellenére néhol meginog ez az egész koncepció. Néhány hasonlatnál például nagyon túl lett tolva a borongós és művészies életérzés, ami miatt ezek a szófordulatok végtelenül giccsesnek érződnek, ahogy azt is érdemes megemlíteni, hogy a karakterek java meglepően vérszegényre sikeredett.
Pedig a főszereplők alapszituációja abszolút érdekesnek mondható, és a problémáik is fájóan aktuálisak, de mégis, valahogy egyikük sem lép túl a jól bejáratott sablonokon. Addie a tipikus talpraesett főhősnő, Henry az ügyetlen, jóravaló srác, a megelevenedett sötétség pedig a gonosz, de azért nem annyira gonosz csábító, és ennél alaposabban egyikük sincs kibontva, ami mindenképp sajnálatos, mert hely az bőven lett volna a regény közel hatszáz oldalán az egyes szereplők árnyalására.
Azoknak, akik nem sietnek sehová
Mindent összevetve az Addie LaRue láthatatlan élete gyökeresen eltér V.E. Schwab korábbi írásaitól, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy rosszabb lenne azoknál, sőt, épp ellenkezőleg. Igaz, hogy a regény kifejezetten lassan csordogál, érdemi cselekménye pedig az utolsó pár tucat oldalt leszámítva nincs, de azért a maga nemében így is egy nagyon erős, nagyon hangulatos olvasmány, a lezárása pedig kellő magabiztossággal teszi fel a pontot arra a bizonyos i-re.
Épp ezért az Addie LaRue láthatatlan élete elsősorban azoknak lehet jó választás, akik nem bánják, ha egy könyv nem pörög folyamatosan, és szeretnek elveszni egy-egy szöveg hangulatában. Mert hát a közelgő őszi estéken mi más lehetne ideálisabb olvasmány, mint egy melankólikus regény, aminek a mondanivalóján kényelmesen el lehet gondolkodni, miközben odakint esik az eső vagy szitál a köd?
