Ahogy az manapság lenni szokott, az AAA-kategórás franchise-játékok mellé készül egy-két könyv, ami bemutatja az előzményeket vagy párhuzamosan folyó eseményeket, hogy ezzel is tovább bővüljön az adott univerzum, illetve nem egyszer segít jobban megérteni a játékok történetét, szereplőit. Néha sajnos ezek a könyvek olyan rosszul sikerülnek, mint a Mass Effect: Megtévesztés, ami szerény véleményem szerint olvashatatlan. De az sem ritka, hogy olyan hangulatos könyvet adnak ki a játék mellé, mint Oliver Bodwden műve, az Assassin’s Creed Origins: Sivatagi eskü.
Sivatagi kalandok
Ez hát a fenti felállás, a történet alapjai, amiből szépen felépít egy kerek, izgalmas, bár sajnos kiszámítható és a végére érzésem szerint kicsit összecsapott történetet. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, a Sivatagi eskü legjobb részét maguk a szereplők adják. Bajek még nem egy rendíthetetlen medzsai, sőt még a harcok közben sem boldogul túl jól a könyv elején.
Éppen ellenkezőleg, teli van bizonytalansággal, nem leli a világban a helyét, próbál apjának, barátnőjének és saját magának is megfelelni, és az a helyzet, hogy semmit sem tud a nagyvilági dolgokról. Míg magában a játékban tapasztalt utazóként járja be Egyiptomot, a Sivatagi esküben az első útjába eső városban kis híján eltéved, majd nagyon hamar bajba keveredik.
Útja során persze sokat változik. Egyrészt tanul hibáiból, tapasztalataiból, másrészt többen is tanítani kezdik, és mire elérünk a könyv végére, a történet elején csetlő-botló kisfiúból harcos férfi lesz.
A történet több másik szereplő nézőpontjába is átvált, ezek közül a két legfontosabb Aja és az orvgyilkos Bion. Utóbbi az érdekesebb már csak azért is, mert ő a Rend embere, de nem kerget elveket, nem a pénzt hajt, még a politikát is utálja, ő egyszerűen csak szeret ölni. De nem pszichopata módon, és pont ez teszi érdekes figurává. Inkább vadász, mint sorozatgyilkos, csak azt ejti el, amit muszáj, de nem okoz járulékos károkat. Gondolatait megismerve az ember egy idő után az ő sorsára lesz a leginkább kíváncsi, bár nyilván senki sem mondaná, hogy jó ember.
Aja is még más karakter, mint a játékban. Mivel Alexandriából származik, inkább a tudományban, semmint a régi egyiptomi dogmákban és hitvilágban hisz. Visszavágyik városába, de kénytelen nagynénjénél nevelkedni Szívában, mert tudós szülei… Nos, igazán nem derül ki, miért a nagynénje neveli. Párkapcsolata Bajekkel a könyv nagy részében érdekes, mivel ellentétei egymásnak. Aja az, aki megkérdőjelezi a medzsaiok hitvilágát, aki felteszi a kényes, de fontos kérdéseket.
Viszont nála már megbicsaklik a dolog – és itt jön képe az elkapkodott befejezés –, amikor derült égből villámcsapásként már nem szól bele a történetbe, nem kérdez, sőt a jellemében betört hirtelen és ok nélküli törés a katalizátora a végső bonyodalomnak.
Elkélt volna még pár fejezet
A könyv nagyon hangulatos, főleg a városok közti utak leírása, hiszen itt hőseink nem tehetik meg pár óra alatt a távolságokat, lóháton bizony néha hetekig, sőt hónapokig kell utazni. Ilyenkor szerencsére Bowden nem rest remek leírásokkal szolgálni.
Ugyanakkor a könyv utolsó harmadában hirtelen egy hatalmas időugrás történik, méghozzá az élesebb fajtából. Az egyik fejezetben még Bionnal bajlódnak, a következőben meg évekkel később járunk. És onnantól kezdve minden rohanás. A távolságok lecsökkennek, minden csak úgy megtörténik felvezetés nélkül, és nagyjából véget is ér levezetés nélkül.
Komolyan olyan érzésem volt az utolsó harmadban, mintha az íróra rászóltak volna, hogy „te figyu, most már csak ennyi fejezetből álljon, mert azon felül nem fizetünk”. Szóval belesűrítette a hátralévő sztorit még húsz rövidebb fejezetbe, amikor simán elbírt volna még plusz tíz fejezetet a könyv, hogy Bajek kiképzése és a Bion-ügy ne legyen olyan hirtelen elvarrva. És itt bizony már logikai buktatók is vannak, az például, ahogy Bionnal leszámolnak, nagyon bénán lett megoldva.
A másik, hogy a könyv éppen csak foglalkozik a Renddel. Bion és megbízója, Raia szemszögén át betekintést nyerünk egy picit, de igazából csak a felszínt kapirgáljuk. Ráadásul miközben a könyv próbálja építeni a medzsai és a Rend szembenállásának mitológiáját, kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy valójában az egész konfliktus hátterében nincs semmi rejtélyes, semmi misztikus, semmi epikus vagy elvi síkú összecsapás, és hiába mondogatják, hogy Egyiptom sorsa a tét.
Miért? Mert a csúcson álló főgonosz hatalmi játékot játszik egy olyan szervezeten belül, amit nem ismerhetünk meg a könyvből, olyan emberek fölé akar a hiearchiában kerülni, akik nem is szerepelnek a könyvben, de magát az embert sem ismerhetjük meg. És persze az olvasóval együtt a főhősök sem részesülhetnek eme kiváltságban, sőt velük mostohábban bánik az író, hiszen a könyv végéig abszolút semmit sem tudnak arról, ki áll a háttérben, de még akkor is mindössze egy névvel lesznek gazdagabbak.
Értékelés
A Sivatagi eskünek tehát megvannak az erényei és gyengeségei, mindent összevetve viszont azt mondom, hogy érdemes elolvasni, akár még úgy is, hogy nem vagy az Assassin’s Creed sorozat rajongója – én ilyen vagyok, nincs túl jó véleményem a szériáról, ugyanakkor ezt a könyvet végig élveztem, és még az Originshez is meghozta a kedvemet.
