Andrzej Sapkowski új Wicther-világban játszódó novelláskötete, Az utolsó kívánság (Ostatnie życzenie) tavasszal nálunk is meg fog jelenni, a kiadó pedig egy rövid részletet is közölt a kötetből a PlayOn.hu-n, mindnyájunk legnagyobb örömére. A hírhez kapcsolódó The Witcher 2 is vészesen közeleg a megjelenés felé, az adatlap és a képek természetesen ebből a PC-exkluzív szerepjátékból valók.

S most álljon itt a részlet a maga teljességében, érdemes elolvasni:

"Ostrit hamar magához tért, majd körbetekintett a teljes sötétségben. Észrevette, hogy megkötözték. Geraltot, bár közvetlenül mellette állt, nem látta. Amikor ráeszmélt, hol van, hosszú, borzalmas üvöltés hagyta el a torkát.
– Hallgass! – szólt a vaják. – Még idő előtt magadhoz hívod.
– Te átkozott gyilkos! Hol vagy? Oldozz el azonnal, te gazember! Ezért lógni fogsz, szukafattya!
– Hallgass.
Ostrit erősen zihált.
– Itt hagysz, hogy felzabáljon? Megkötözve? – kérdezte halkabban, és alig suttogva káromkodott mellé.
– Nem – szólt a vaják. – Elengedlek. De nem most.
– Te csirkefogó! – sziszegte Ostrit. – Velem csalod elő a strigát?
– Igen.
Ostrit elhallgatott. Abbahagyta a hánykolódást, nyugodtan feküdt.
– Vaják?
– Igen?
– Igaz, hogy meg akartam dönteni Foltest uralmát, és nem voltam egyedül. De csak én kívántam a halálát. Azt akartam, hogy kínok között haljon meg, hogy megbolonduljon, hogy elevenen megrohadjon. Tudod, miért?
Geralt hallgatott.
– Szerettem Addát. A király húgát. A király szeretőjét. A király szajháját. Szerettem őt… Vaják, itt vagy?
– Itt vagyok.
– Tudom, mit gondolsz, de nem úgy volt. Hidd el, nem szórtam semmiféle átkot. Nem ismerek semmi varázslatot. Csak egyszer, dühömben azt mondtam… Egyetlenegyszer. Vaják? Hallasz?
– Hallgatlak.
– Az anyja, az öreg királynő. Biztosan ő volt! Nem bírta nézni, ahogy ő és Adda… Nem én voltam! Én csak egyszer, tudod, próbáltam meggyőzni, és Adda… Vaják! Elsötétült előttem a világ, és azt mondtam… Vaják? Én tettem? Én?
– Már nincs jelentősége.
– Vaják? Közel az éjfél?
– Közel.
– Engedj el hamarabb! Adj nekem több időt!
– Nem.
Ostrit nem hallotta a félretolt sírfedél csikorgását, de a vaják igen. Lehajolt, tőrével elvágta az országnagy kötelékeit. Ostrit nem várt semmi szóra, felugrott, és zsibbadt tagjaival ügyetlenül sántikálva nekiiramodott. Látása hozzászokott már annyira a sötétséghez, hogy észrevegye a főcsarnokból a kijárat felé vezető utat.
Dörrenve felcsapódott a kripta lejáratát fedő kőlap. Geralt, aki elővigyázatosan a lépcsőkorlát mögé bújt, megpillantotta a striga torz alakját, amint könnyedén, fürgén és csalhatatlanul Ostrit csizmáinak távolodó dobogása nyomába eredt. Egyetlen apró hangot sem hallatott.
Borzalmas, velőtrázó, tébolyult kiáltás hasított az éjbe, megrázva a vén falakat, és nem szűnt, hanem felharsanva és elhalkulva vibrált tovább. A vaják nem tudta pontosan megbecsülni a távolságot – túl éles hallása megtéveszthette –, de tudta, hogy a striga hamar utolérte Ostritot. Túl hamar.
Belépett a csarnokba, és megállt a kripta bejáratánál. Ledobta köpönyegét. Vállát megmozgatva helyére igazította kardját. Kesztyűt húzott. Még maradt egy kevés ideje. Tudta, hogy a striga, ha jóllakott is a holdtölte után, nem hagyja ott egyhamar Ostrit hulláját. A szív és a máj értékes élelemtartalékot jelentenek a hosszú kényszerpihenő idejére.
A vaják várt. Úgy számolta, hajnalhasadásig még nagyjából három óra maradt; a kakasszó csak megtévesztette volna. Ráadásul a környéken valószínűleg nem maradt egyetlen kakas sem.
Meghallotta, ahogy a szörny lassan, a padlón csoszogva lépdel. Végül megpillantotta.
A leírás találó volt. A rövid nyakon ülő, aránytalanul nagy fejet gubancos, szanaszét álló vöröses hajkorona keretezte. Szemei úgy világítottak a sötétségben, mint két karbunkulus. A striga, tekintetét Geraltra szegezve, mozdulatlanul állt. Hirtelen kitátotta a száját, mintha dicsekedni akart volna fehérlő, éles fogsorával, hogy aztán egy lecsapódó ládafedél hangjára emlékeztető csattanással összezárja állkapcsát. Aztán helyből, nekifutás nélkül, azonnal ugrott, véres karmait a vajáknak szegezve.
Geralt félreugrott, villámgyorsan megfordult a tengelye körül. A striga súrolta, vele pördült, karmai a levegőbe hasítottak. De nem veszítette el az egyensúlyát, félfordulatból azonnal újra támadott, Geralt mellkasa előtt csattogtatva fogsorát. A rív az ellenkező irányba vetődött, háromszor is megváltoztatva süvítő piruettje irányát, amivel sikerült összezavarnia a strigát. Félreugorva erős, de nem végzetesnek szánt csapást mért a bestia halántékára az ezüsttüskékkel, amivel kesztyűje felszínét a bütyköknél kiverték.
A striga borzalmasat üvöltött, zúgó visszhanggal töltve be az udvarházat. A földhöz vágódott, megmerevedett, és tompa, ellenséges, dühödt vonyításba kezdett.
A vaják gúnyosan elmosolyodott. Ahogy számított rá, az első kísérlet jól sikerült. Az ezüst a strigával – ahogy a legtöbb átok által életre hívott szörnyeteggel – szemben halálosnak bizonyult. Volt hát remény: ha ez a bestia is olyan, mint a többi, akkor sikerülhet megtörni az átkot; de ha minden kötél szakad, az ezüstkard biztosíthatja az életben maradást. (...)"