Katonák voltunk

A Katonák voltunk kisfilm és cikk nem új dolog, hiszen még 2010-ben vállalkoztunk arra a feladatra, hogy három napra beállunk a Magyar Honvédség kötelékébe. A 2010/06-os számban erről megjelent egy négyoldalas cikk, a 2010/07-es magazinban pedig egy 20 perces kisfilm, ami később felkerült a YouTube-ra is. Sajnálatos módon aztán a videómegosztóról törlődtek a 2012 előtti videóink, így a Katonák voltunk is, most azonban elérkezettnek láttuk az időt, hogy ismét feltöltsük a kisfilmünket, és ezzel együtt a PGO-n is közöljük a 2010-es cikkünket. Jó szórakozást mindenkinek!

Háborúzni divat, a harc immár a mindennapok szerves része – legalábbis nekünk, játékosoknak. Készségszinten célzunk, lövünk, ölünk, közben pedig bele sem gondolunk, pontosan mi is történik. Legalábbis az átlag gémer egy percig sem töri a fejét olyasmiken, hogy vajon mennyire valószerű, amit lát. A közelmúltban több olyan FPS is megjelent, ami kapcsán a fejlesztők nem féltek az „ultrarealisztikus” jelző használatától, hiszen az ArmA II vagy az Operation Flashpoint: Dragon Rising kifejezetten arra épített, hogy vannak olyan megszállottak, akiknek a harc valódisága kell, már persze a kellemetlen sallangok (vér, sebesülés, halál) nélkül. Persze nem feledkezhetünk meg azon milliókról sem, akik a két igazán nagy sikerű programban, a Modern Warfare 2-ben és a Battlefield: Bad Company folytatásában feszülnek neki a virtuális ellenségnek. Az Activision és az EA játéka bevallottan nem a valóság pontos másának készült, viszont a brutálisan élethű grafika elfelejteti az emberrel, hogy az élet egy csöppet bonyolultabb a harcmezőn, mint azt a képernyő mutatja.

Hol írjam alá…?

Nagyjából pont a fenti egyedfejlődésen mentünk keresztül a szerkesztőségben az elmúlt fél évben, egyre többször ragadtunk mindannyian különböző irányítót, hogy éjszakákat lövöldözzünk át. Egy ilyen görbe este után támadt az az (utólag már meglehetősen vakmerőnek mondható) ötletem, hogy bizony ezt élőben is ki kellene próbálni. Na persze nem úgy, hogy repülőre ülünk, és meg sem állunk Afrika vagy Közép-Amerika egy kellemesen vérgőzös polgárháborús övezetéig – egyszerűen csak írtam egy szépen megfogalmazott levelet a Magyar Honvédségnek, hogy ugyan nem lenne-e kedvük megmutatni nekünk, milyen is a háború békeidőben. Mondanom sem kell, engem lepett meg a legjobban, mikor pozitív választ kaptam, és innen már egymást követték az események. A laktanyában tett első látogatásomkor kialakult a program váza, mely szerint három napot töltünk majd el a Magyar Honvédség Központi Kiképző Bázisán, Szentendrén, és ott olyan mélyen kóstolunk (vagyis inkább tenyerelünk és hasalunk) bele a bakák hétköznapjaiba, amennyire azt puhány játékos testünk és lelkünk engedi.

Angyalbőrben minden kicsit más

A cikk első felében igyekszem vázolni, hogy pontosan mire is vállalkozik az, aki a pályaválasztási tanácsadó és anyu riadt tekintete ellenére komolyan ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig ő katona lesz – már amennyire ezt a Szentendrén eltöltött, kínkeserves 60 óra alatt mi megtapasztaltuk. Ha röviden akarnám összefoglalni, azt írnám, hogy semmi sem olyan könnyű, mint azt az ember elsőre gondolná. Kezdjük tényleg az alapoktól. Az érkezésünket követően mindannyian megkaptuk azokat a ruhadarabokat, amikre az elkövetkező pár napban szükségünk lehetett. Mély megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy az alapfelszerelésbe nem tartozik bele a repeszálló mellény vagy a mesterlövészek kedvelt álcaöltözéke, aztán meg még ennél is komolyabban csalódtunk, amikor kiderült, hogy az övet sem tudjuk normálisan beállítani. A minket ekkor még csak kísérő kiképzőknek nagyjából ez a pillanat mutatta meg, micsoda bohózat veszi kezdetét. Talán ez is közrejátszott abban a kínzásban, ami a délelőtt folyamán érte felkészületlen rajunkat – könnyű tavaszi testmozgás keretein belül megtudtuk, milyen is a britek fizikai felkészítő rendszere. Elmondom röviden: gyilkos. A lényege, hogy a csapat tagjai egy kivételével mindaddig nyomják a fekvőtámaszt, guggolnak vagy ülnek fel, amíg az éppen aktuális delikvens le nem fut egy bizonyos távot; aztán ha az lefutotta, beáll a többiek közé, ahonnan pedig elindul egy újabb ember – mindezt addig, amíg mindenki sorra nem kerül. A pszichikai cél egyértelmű – hajtsd magad akkor is, ha neked egyedül épp könnyebb, mint mindenki másnak; viszont szavakkal nehezen leírható, milyen folyamatokat is indít útjára ez a feladatsor azok testében, akik tényleg csak a játékokban futnak. Miután befejeződött az edzés (pontosabban amikor Török őrmester megkegyelmezett a sírás határán, beesett szemekkel szédelgő bandának), az alaki fogások megtanulása került sorra. „Jobbra át!”, „Balra át!”, „Hátra arc!” – ugyan már, ez mindenkinek megy. Nos, nem. Hogy pontosítsak, alapból, elsőre senkinek sem megy. Felejtsük el szépen, amit az általános iskolai testnevelésórákon csináltunk a fenti vezényszavakra, és fogadjuk el, hogy egy előírás szerint előadott hátraarcot az első alkalommal inkább az „Egyensúlyt veszíts és földre arc!” vezénylés írja le helyesen. Itt még persze röhögtünk kínunkban, de a menetelés minden önbizalmunkat elvette, és kiderült, hogy nyomás alatt az ember szinte mindenre képes: például arr­a az anatómiailag amúgy kivitelezhetetlen trükkre is, hogy ugyanazt a kezét és lábát egyszerre mozgatva jár, mint valami elnagyolt C-3PO a Csillagok háborújából. Mondanom sem kell, megsemmisülve ültünk be a fegyver-anyagismeret előadásra abban a reményben, hogy ott végre villoghatunk, és használhatjuk a játékokból felszedett fegyverszerkezeti és -működési tudásunkat.

Normaidő? Más időszámítás!

Mint tudjuk, kis ráhatásra még a töltetlen fegyver is elsül, így mielőtt ránk bízták volna a magyar katonák rendszeresített kézifegyvereit, alaposan megismertük azokat. Az AK-63/D gépkarabélyt az átlagjátékos csak simán „leákázza”, viszont mi most az utolsó szögig megismertük, és alkotóelemeire szedtük – mindez amúgy meglepően könnyen ment. Furcsa, de sokkal egyszerűbb szétkapni, majd újra működőképessé tenni a fent nevezett fegyvert, mint a katonák oldalfegyverét, a P9RC típusú pisztolyt. A 9 mm-es lőszert tüzelő szerszám ugyanis egy bizonyos ponton alattomos kis szemétté válik, és ha az ember szerelés közben nem vigyáz, a rögzítésétől megszabadított szán-cső-zár hármas helyes kis üstökösként száguld át a termen. Persze a karbantartás csak egy dolog, a célzás elmélete nélkül akár a legtisztább flinta is fityeghet a vállunkon, az sem érne semmit. A gyorstalpaló lőelméleti képzésünk során kiderült, hogy 100 méteren a gépkarabéllyal egyszerű dolgunk van: elég célba venni az ellenség köldökét, és ördögien mosolyogni. Ez persze a játékokban sem megy másképp, a célzás ott sem nagy ördöngösség, persze aztán a lőtéren gyorsan kiderült, hogy ennyire azért nem egyszerű ez a dolog, nem hogy 100, de még 10 méteren sem...

Reggelizz, mint egy király

„Nyugi, a reggeli torna nem olyan vészes”, mondta Török Árpád őrmester az első nap délutánján, hogy aztán másnap művészi kegyetlenséggel futtassa velünk körbe a laktanyát, köpesse ki velünk a tüdőnk eddig sosem látott részeit mindenféle trükkös gyakorlatokban, majd tovább futtasson minket egy kicsit… Életünkben nem voltunk ennyire rosszul, és ekkor még csak hajnali negyed hét volt. Nyolctól a Mecséri János Kiképző Osztály Katonai Testnevelés és Katonai Közelharc Módszertani Részlegének oktatói vártak ránk, és egy rövid bemelegítés után (ami nagyjából gyilkosabb volt, mint az általános iskolában átélt összes tornaóra kumulált összege) kaptunk is egy rövid, de részletes bemutatót abból, mi is pontosan a katonai önvédelem lényege. Dr. Zöllei Zoltán nyá. alezredes Bate-en mutatta be a legfontosabb különbséget a harcművészeti ágak, az utcai önvédelem és a katonai közelharc megoldásai közt – míg az elsőnél szépen kivitelezett, már-már koreografált mozdulatok, a másodiknál két-három ütésből és hárításból álló, célzott és jól begyakorolt kombinációk számítanak jónak, addig a harctéren szolgálatot teljesítő katonáknál eleve elképzelhetetlen, hogy valaki egy-két méternél közelebb menjen a bakához, de ha mégis ez történik, akkor nincs helye óvatoskodásnak és cselezésnek: egy villámgyors, torokra mért ütéssel véget is vetettünk a szituációnak. Ez jó alap volt az ezt követő másfél órához, mert innen már tényleg csak egy lépés volt az a rengeteg helyzet, amit igazán majd csak a videón lehet jól látni. Az biztos, hogy itt is csupa olyan történt velünk, amit sosem gondoltunk volna – például hogy egyszer egy százegynéhány kilós srác ül majd a fejemre, és még meg is köszönöm neki…

A második nap volt szerencsénk még kipróbálni magunkat a Gépesített lövész akadálypályán, ami a harctéri helyzetek zanzásított változatának mondható: palánkmászás, akadályfutás, lajhármászás, gránátdobás, ki- és beszállás PSZH-ba, kötélmászás az emeleti ablakig, és persze sok-sok futással összekötött ugrás és mászás. Nagyjából itt kezdtük megérteni, mi értelme is van a napi szinten, folytatólagosan elkövetett fizikai erőszaknak, hiszen még laza sétatempóban is alaposan elfáradtunk – vajon milyen megterhelés lehet a több mint százméternyi, akadályokkal teletűzdelt pályát időre, két perc körüli eredménnyel teljesíteni? Ehhez képest a lőkiképzés gyakorlati része pihentető lazulás volt, leszámítva persze a lövések dobhártyaszaggató hangerejét, no meg a tényt, hogy izomláztól égő tagokkal, vezényszóra előírásos fekvő tüzelési testhelyzetbe vágni magunkat nem az a pillanat volt, mikor őszintén mosolyogtunk. Itt láttuk először, hogy pontosan mennyi is 100 méter, ami átlagos távolság a harcérintkezések során – nos, képzetlen ember ilyen messziről nemcsak a célként szolgáló mellalakot, de a pajta szélesebbik oldalát sem találja el, így őszinte elképedéssel figyeltük, ahogy kiképzőink ementálivá luggatták a lőlapokat először karabéllyal, majd pisztollyal is (persze azt már nem száz, csak huszonöt méterről). Levezetésként még egy kis elmélet jött: némi tereptan (térkép és tájoló használata, hogyan találjunk el A-ból B-be iránytű nélkül stb.), majd átfutottuk azokat a harci és menetalakzatokat, amik szóba jöhetnek egy kisebb egység esetén. A második nap délutánjára tehát puhány újságíróból (elméletben) teljes értékű katonák, finoman cizellált harceszközök lettünk. Illetve nem egészen, de ez már csak terepen, a harmadik napon derült ki...

Célterület: Csobánka

Az eddigiekben a kiképzés elemeiről volt szó, vagy­is olyasvalamiről, amiben valószínűleg olvasóink nagyobb hányada már nem vett részt, és a játékokban sem nagyon jelenik meg. A harmadik nap eseményei azonban jól megmutatták, milyen is a terepen akkor, amikor a táj nem egyesek és nullák jól kombinált sorozatából áll. Kezdhetünk itt is az alapoktól: nyilván mindenki sejti, hogy a játékokban birtokolt felszerelés tetemes súlya alatt nemhogy futni, de talpon maradni is lehetetlen. Nos, ezennel ezt bizonyított tételnek vehetjük: a ránk aggatott, nagyjából teljesnek mondható menetfelszerelés önmagában is rémisztő mértékben korlátozza a teljesítményt. Ha pedig az ember testén nemcsak a gépkarabély, a pisztoly, az ezekhez kapott póttárak, a rohamsisak, a málhamellény és a hátizsákba pakolt pluszkilók fityegnek, de vicces kedvű kiképzők még egy PKM-et, vagyis könnyű (üresen csak 7,5 kiló, 100 lőszerrel töltve 11 kg) géppuskát is a kezünkbe nyomnak, az egy életre megtanítja, hogy a „minden fegyver nálam van, lőszerrel együtt” jellegű játékok a nettó marhaság kategóriáját erősítik. (Ugyanez mondható el a két pisztollyal vagy csípőben megtámasztott karabéllyal való lövöldözéssel kapcsolatban is). A szerencsés kiérkezés után remek (más szóval visszataszítóan élethű) műsérülések segítségével ízelítőt kaptunk a sebesülésekről, illetve azok ellátásáról. Nyilván lehetne azzal próbálkozni az életben is, hogy lépdelünk a medkiten, vagy valami fura fecskendőt nyomkodunk az alkarunkba, de a valóságban egy tüdőlövést jobban lekezel egy olyan speciális kötözőanyag, ami nem engedi a légmell kialakulását (a szembe vagy egyéb testrészbe fúródó pajkos kis repeszdarabokról már nem is beszélve). Megfelelő mennyiségű sérülés felragasztása után Bate-ből véres harctéri karácsonyfa vált, a többiek meg az esőn ázva küzdtöttek a hányigerrel, erre jött még extra információnak az, hogy a modern háborúkban nem az a jó, ha az ellenség meghal, hanem ha megsérül – a meglőtt katona mentése és ellátása ugyanis még minimum egy, de inkább két társát foglalja le. (Ennek megfelelően amúgy a teljes alakos lőlapokon csak a végtagok számítanak értékelhető találatnak – ezt látván kicsit elhumorizáltunk azon, hogy a mellkas előtt tartott csukló átlövése nem jelent-e egyben szívlövést is…) Miután tehát megállapítottuk, hogy a valódi katonáskodás veszélyes dolog, nekiálltunk az előző napon elméletben megismert mozgásokat gyakorolni. Ennek keretein belül először a három kiképző mutatta meg, mit is jelent egymást segítve-fedezve, az ellenséget folyamatos tűz alatt tartva mozogni, aztán mi próbáltuk meg ugyanezt – a különbséget természetesen zongorázni lehetett volna, de azért közben végig azon gondolkoztam, hogy a játékokban sem lenne hülyeség, ha az emberek jól összehangolva, egymást biztosítva futnának bele a darálóba.

Egy lépést sem hátrálunk

Ha egy dolgot kellene kiemelnem mindazon tényezők közül, amiket egy játékba sosem lesznek képesek beleprogramozni a készítők, akkor azt a pszichikai állapotot hoznám fel példának, amit akkor él át az ember, mikor lőnek rá. Természetesen ezt csak bizonyos korlátok között tudtuk szimulálni, hiszen – bár a Mecséri János kiképző osztály emberei szinte minden kívánságunkat szívesen teljesítették – a durva lekaszálásunkra azért nem vállalkoztak, hiába mondtuk többször is, hogy Chris elfogadható veszteség. Némi tanakodás után végül azt találtuk ki, hogy Bate-tel ketten megrohamozunk egy dombtetőn kialakított bunkert és lövészárkot, amit Török Árpád őrmester véd majd egy PKM-mel és 100 darab vaklőszerrel. Nos, elhelyezkedtünk a meredély alján, majd Batáry törzsőrmester vezényletével nekiindultunk – nekem az első két lépés és az azalatt elhangzó mintegy tizenhárom lövés rögvest bebizonyította, hogy egy ilyen dombnak ép ésszel tényleg csak a játékban indulnak neki az emberek. Egyszerűen bénító volt a tudat, hogy a fenti géppuskafészek mennyire könnyedén pumpálna minket a testtömegünk másfélszeresére két pillanat alatt, ráadásul amíg az őrmester maximum az eső miatt izgulhatott, mi életünk legdurvább harminc méterén estünk – a szó legszorosabb értelmében – túl (az igazi kiképzésen részt vevők ennek nagyjából a húsz-harmincszorosát teszik meg, korántsem azzal a reumás selyemhernyó-sebességgel, mint mi). A módszer ugyanaz volt, ami az imént sík terepen: amíg az egyikünk futott, a másik biztosított. Kicsit részletesebben ez történik: az elsőként futó (jelen esetben hősi halottá váló) katona bebiztosítja a fegyverét, majd „Indulok!” kiáltással nekilódul, szigorúan előre tartott fegyverrel fut három másodpercig, majd térdelő tüzelőállást vesz fel (ez nekem a fáradtság miatt a harmadik három másodperces „sprint” után inkább fekvő lett), a fegyvert tűzkész állapotba hozza, majd elordítja magát, hogy „Biztosítok!”, ekkor a másik ember biztosít be, kiált és fut – és így tovább. Az ordításnak amúgy nagy szerepe van, egyetlen géppuska is olyan hangosan kerepelt, hogy nem hallottam a tőlem másfél köpésnyire kuporgó Bate-et, pedig kiabált ő, ahogy tudott. Na, kérem, ez mind nincs egy játékban. 3D-s fülhallgató? Volt ott olyan térhangzás, hogy még este is hallottuk...

Band of brothers

Biztosan sokan tartják túlzásnak a filmeken megjelenő, külső szemlélő számára eltúlzott hősiességet és bajtársiasságot. Mert hát ki a frász szaladna ki a sűrűn csattogó golyózáporba csak azért, mert valakit lelőttek a szakaszból, vagy ki a fene nyomulna előre durva tűz alatt csak azért, mert a többiek már öt méterrel odébb járnak…? Nos, azt nem mondom, hogy ez alatt a három nap alatt komoly katonává váltunk volna, de azért sokkal jobban csapattá kovácsolt minket ez a dolog, mint azt előtte gondoltam volna. Most akkor képzeljük el azokat, akik hónapokon keresztül mindennap együtt vannak, a kiképzés végén már tökéletes összhangban gondolkodnak csapatként – aztán három perc alatt holtan terül el a szakasz fele. Ez szintén nem olyasmi, amit a játékokban leginkább csak ágyútöltelékként funkcionáló társak kapcsán átérezhetünk, sőt, még talán örülünk is, ha egyedül mehetünk. Távol álljon tőlem, hogy megítéljem a sorkatonai szolgálat felfüggesztésének előnyeit vagy hátrányait, mint ahogy azt sem hiszem, hogy ez alatt a három nap alatt kitapasztaltuk volna, hogy jobb emberekké változtat-e a katonaság (bár az is tény, hogy kivétel nélkül csupa olyan emberrel találkoztunk, akikről két perc után azt mondtuk: igen, ő teljes joggal rászolgált a „hivatásos katona” elnevezésre). Viszont az biztos, hogy ennek az egésznek annyi köze sincs a játékokhoz, mint azt józan ésszel végiggondolva sejteni lehet. Még ezen az abszolút békés, cukormentes kiképzésen is komoly sérülés lehetett volna a legkisebb figyelmetlenségből is, és az is kiderült, hogy a katonaság nem az a meló, ahol könnyedén ellébecolhatjuk a kapott feladatokat – katonásdit játszani mindenki tud, de katonának lenni már egy picit sem játék.