Ian Fleming James Bond-regényeit már nagyon régen feldolgozták, de a mítosz nem állt meg az eredeti írónál, számos más 007-sztori keletkezett, és a filmek is záporoznak a hatvanas évek eleje óta. A színvonal persze, mint az egy populáris mítosz esetében lenni szokott, elég egyenetlen (gondoljunk csak a játékvilágra, a Call of Duty, Need for Speed vagy Assassin’s Creed sorozatokra). Egy idő után a producerek kénytelenek voltak lecserélni az ikonikus színészeket másokra (vitán felül eddig Sean Connery volt az első és a legjobb), újragondolni a történetet, a karaktert. Hiszen ahogy a franchise kifárad, úgy az idő is halad: a hidegháború 1989 után elvesztette aktualitását, és időközben megjelentek a James Bond-epigonok és paródiák (az 1967-es Casino Royale is ilyen, de ilyen a sokak által ismert Austin Powers, és persze a játékok közül a No-one Lives Forever vagy az Evil Genius is). Az „orosz katonai bázis”-ok, a kommunista, világhatalomra törő bűnözők és az úriember-macsó James Bond (de legalábbis az őt alakító aktuális színész) helyett is kicsit másra vágytak a rajongók – régiek és újak egyaránt.
A kilencvenes éveket és a kétezres évek elejét Pierce Brosnan Bondja uralta, mely miatt sokan fanyalogtak, főként az utolsó Brosnan-féle Bond-film, a Halj meg máskor keltett nagy felháborodást. Jómagam nem tartom Bond-rajongónak, így nekem nem jelentett akkora lelki traumát a Halj meg máskor, de az tény, hogy a franchise elfáradt a kétezres évekre, ismét váltani kellett. Szerencsére az alkotóknak sikerült négy év múlva előrukkolnia a kvázi rebootként funkcionáló Casino Royale-lal, és Daniel Craiggel, mint újfajta James Bonddal. A sokkal személyesebb, drámai hangvételű sztori bejött, ütött, habár Craig miatt is sokat sápítoztak a fanatikusok, minthogy az angol színész távolról sem hasonlít egy arisztokratikus, sármos királyi titkos ügynökre. Ám belátható, hogy kellett ez a radikális váltás a szériának, mert ez az inkább hallgatag, hűvös, kemény Bond rejtett magában olyan lehetőségeket, melyeket persze mai napig csak a Casino Royale aknázott ki, a Kvantum csendje és a 2012-es Skyfall nem tudott. S úgy tűnik, nem volt képes hozzátenni az eddigiekhez a Spectre sem, melyen nagyon érződik, hogy a franchise ismét elérkezett egy vízválasztóhoz, ideje lenne Craig 007-esét (illetve Sam Mendest mint Bond-rendezőt) is nyugalmazni.
Pedig nagy esélye volt a sikerre e résznek is. Igaz, a Kvantum csendje fiaskó volt, de a Skyfall ismét visszaadta a reményt, és a Spectre még monumentálisabbnak ígérkezett. Hiszen ezúttal megint feltűnt volna Ernst Stavro Blofeld és a SPECTRE (mely a „Special Executive for Counter-intelligence, Terrorism, Revenge and Extortion” barátságos kifejezésből képzett mozaikszó) nevű szervezet, akihez, amelyhez James Bondot személyes szálak fűzik, és a Casino Royale-lal elindított sztorit hivatott egybefogni. Ugyanis, mint már az intróból kiderül, ez a szervezet tömörítette az eddig hidegre tett Bond-gazembereket, többek között Le Chiffre-t és Raoul Silva-t, illetve egyéb terroristákat, befolyásos, a világot egész másként elképzelő, elitréteghez és különleges sejtekhez tartozó személyeket.
Úgy tűnik, a SPECTRE áll nyerésre, mert a egyre több ország nagyvárosában hajtanak végre akciókat, ráadásul a James Bondot foglalkoztató szervezet, az MI6 is szétesni látszik, mivel C, a Joint Intelligence Service fejese újfajta, modernebb, drónalapú szervezetet szeretne építeni, kizárva a felesleges emberi tényezőt. M (Judi Dench helyett ezúttal Ralph Fiennes játssza a Skyfallban látott tragédia után) idegesen próbálja menteni a menthetőt, legfőképp azzal, hogy az előző M halála ügyében magánakciózó 007-es ügynököt megregulázza és visszafogja. Az önfejű Bondot persze nem lehet csak úgy leállítani, és ebben segítségére van Q, a szervezet geekje, aki kelletlenül, főnöke parancsa ellenére ezúttal is ellátja James Bondot a legmodernebb, legdrágább kütyükkel a sikeres küldetés teljesítéséhez. Ám a bosszú (egy olasz szuperbűnöző likvidálása) után Bond ráakad a SPECTRE-re, és vele együtt ősellenségére, illetve mostohatestvérére, Franz Oberhausenre, aki, mint kiderül, ezúttal Ernst Stavro Blofeld néven fut, és nagyon is tudja, hogy Bond vadászik rá. Így megkezdődik a macska-egér játék, melyben nehéz eldönteni, hogy ki menekül ki elől.
Mindebből tehát egy nagyon jó Bond-film is kikerekedhetett volna, azonban a végeredmény felemásra sikeredett. Az évek során hiába igyekeztek parodizálni Bondot, s hiába jöttek a Tom Clancy-sztorik, illetve az egyéb James Bond-utánzatok, a 007-es mítosza mindig képes volt megújulni, és riválisai fölé nőni. Azonban a Spectre olyan, mintha egy Bond-paródia lenne. A Casino Royale-ban és a Skyfallban pont az volt a jó, hogy az alkotók (illetve Martin Campbell és Sam Mendes rendezők) mertek eltérni a sablontól, és James Bond sztoriját kicsit személyesebbé, nem konvencionálissá tették. A Casino Royale-ban a szerelmét ölték meg, a Skyfallban magát az MI6-et és M-et támadták a gazemberek, és maga a 007-es ügynök is pellengérre került.
A Spectre-ben is visszahozzák ezeket az elemeket – de valahogy nem akar működni az egyveleg. Nagyon érződik, hogy ez egy „Bond-film”. Tipikus Bond-klisék köszönnek vissza mindenhonnan: a szokásos, in medias res nyitójelenet, az önálló klippé elevenedő főcím (egyébként meglehetősen erőtlen az eddigiekhez képest, habár a SEPCTRE-t szimbolizáló aranypolip animációja szemkápráztató) az engedetlen Bond, Q rinyálása, a kémkütyükkel poénkodás, a gazember ábrázolása, feltűnésének késleltetése, James Bond megkínzása stb. Egyszerűen semmi eredetiség nincs az egészben, ugyanazt az unalomig ismert 007-sztorit nyomják le a nézők torkán.
Ráadásul, mint már utaltam rá, a Spectre még nevetséges is – sokszor önhibáján kívül. Például ilyen Monica Belucci karakterének és Bond közös jelenete. Persze ez is kötelező James Bond-klisé, hogy legalább két, szexuálisan attraktív nő kell a 007-es történetébe, s valamilyen szinten mindkettővel össze kell jönnie / feküdnie a szuperügynöknek. Ez a korábbi filmekben egész jól ki volt dolgozva, bár nyilván egy idő után ez is kötelezően letudandó elemmé vált. Itt viszont nagyon mesterkélt és összecsapott. Érződik, hogy az alkotók tényleg csak azért pakolták bele Monica Beluccit, mert „tök jó femme fatale”-t játszik általában, és egyébként még idős korában is van egyfajta kisugárzása. Hozzuk is össze Bonddal! Jelenetük azonban a leggagyibb ZS-kategóriás akciófilmeket idézi: először találkoznak, még egymás nevét is alig tudják, és rögtön lefekszenek, hogy a következő jelenetben már el is búcsúzzanak. Kit érdekel, hogy az asszony nyomában ott vannak a SPECTRE bérgyilkosai továbbra is? S mindezt tetézi, hogy még maga Belucci is azt nyilatkozta a film előtt: végre egy komplex Bond-lányt fog játszani, akinek több lesz a szerepe szexuális fétisnél. Nos, nagyon nem így lett.
Ez pedig csak egy az ócska, elcsépelt sémák közül, melyeket öniróniával még el-elviselnénk, azonban ez a távolságtartás nincs meg a Spectre-ben. Sajnos Sam Mendes második Bond-filmjének logikai bakijait, cikis jeleneteit az alkotók komolyan gondolták. Mely annak tudható be, hogy a forgatókönyvvel tengernyi probléma van. A szkript egész egyszerűen összecsapott, rosszul kidolgozott. A Spectre még csak-csak működik a cselekmény első felében, a főgonoszt, Blofeldet, az ősellenséget még jól felvezetik (bár expozíciója is bődületesen sablonos – hátulról, rossz fényviszonyok közt látjuk, mintha nem lőtte volna el a promóció és a trailer, hogy ki játssza őt), ám már ekkor is elég sok a hirtelen csavar, a logikai baki. Ám az igazi sokk csak a sztori második felében jön, melynek eredménye, hogy a várva várt nagy leszámolás helyett kapunk egy erőtlen, buta jelenetekből álló „bossharc-sorozatot”.
Emlékeztek még a Casino Royale remek harcaira? Sőt még a Kvantum csendjének tüzes fináléja is igen impozánsra sikerült, ha maga a film hagyott is kívánnivalókat maga után. A Spectre küzdelmeire viszont általában jellemző az átlagosság. Az első nagyjelenet még csak-csak megállja a helyét (bár ebből is hiányzik az az erő, ami a Casino Royale ökölharcaiban, vagy a Skyfall nyitó képsorában meg volt), ám később gyakran kapjuk magunkat azon, hogy elkalandozunk, és alig tudjuk felidézni, milyen üldözést, lövést vagy robbanást láttunk éppen. Nincs szufla a küzdelmekben. Mintha csak egy popcornmozit látnánk a sok közül, és nem egy adrenalindús James Bond-történetet. Az olaszországi autós üldözés még oké, de mikor ugyanezt az Alpokban repülővel variálják (melyben Bond majdnem megöli női társát, Madeleine-t is az őt elrabló rosszfiúkkal együtt) James Bond kütyüit persze visszafogták a Casino Royale-lal, de igen keveset látjuk, sőt szinte egyáltalán nem is kerül elő a Daniel Craig-hez fűződő húsbavágó kézitusa, mely kárpótolt minket a tárgyhasználat minimalizálásáért.
De a legrosszabb talán a Blofeld-bázison zajló kínzás, majd az utána következő menekülés. Itt teljesen illogikus, buta képsoroknak lehetünk tanúi. Ezek alapján Blofeld nem szuperbűnöző, hanem egy idióta, aki nemhogy a világuralomra törő SPECTRE irányítására, de még a vasárnapi rántott hús kisütésére sem alkalmas, mert figyelmetlensége miatt odaégetne mindent. A szökést pedig túl gyorsan, és nevetséges, tényleg paródiába illő módon kivitelezi Bond. Avagy az alkotóknak érezhetően nem volt kedve azzal szórakozni, hogy a 007-es tisztességesen megküzdjön a SPECTRE elvileg jól képzett katonáival.
Gondolhatnánk, majd a fináléban mindenért kárpótolnak minket. Azonban a katarzis itt is elmarad. Nem, véletlenül sem lett volna szükség nyílt összecsapásra Blofeld és Bond között, elvégre Batman és Joker küzdelmeit is kiválóan meg tudta oldani Tim Burton és Christopher Nolan anélkül, hogy Joker „felizmosodott” volna a denevéremberhez. De azért ennél a rövidke, elnagyolt küzdelemnél sokkal többet vártunk.
Apropó, Batman: az alkotók szinte egy-az-egyben lemásolták a Sötét Lovag „nőszabadítós” jelenetét, csak éppen itt a 2008-as film közepén látott, amúgy nagyon látványos és fontos történését a Spectre végére tették be. Ráadásul nem is túl látványos formában. Így a finálé nemhogy nem elég jó, de még unalmas, érdektelen is.
Egyébként, ha már Blofeldet, az ősellenséget annyit emlegettük: nos, annak rendje és módja szerint őt is igencsak Jokeresre vették, bár Harvey Dentből is van benne jócskán. Na, meg persze Christoph Waltz miatt „Hans Landás” is (a Becstelen Brigantyk főgonosza – aki nem tudná). Quentin Tarantino műve óta szegény Waltz nem tud szabadulni az őrült és szadista náci tábornok sztereotípiájától, így nyilván Blofeldet is „Landásra” kellett venni. Persze Christoph Waltznak jól áll a karakter, és hozza is a kötelezőt, de valahogy nem sikerült neki olyan személyiséget, mélységet adni, mint mondjuk a Casino Royale negatív hősének, La Chiffre-nek. Egyszerűen egydimenziós karakter, még a szokásos „gonosz kacaj”-t is ellövik vele kapcsolatban. Ami 2015-ben nagyon ciki.
Továbbá James Bond és a nők kapcsolata sem a legjobb. Persze a Bond-filmek eddig sem éppen a gyengébbik nem komplexitásával tűntek ki, de legalább volt valami személyisége a feltűnő szépségeknek. Itt Monica Beluccin kívül (akinek figurája nem sikerült valami fényesre, mint már elemeztük) Léa Seydoux-nál lett volna a lehetőség, aki Madeleine-ként, a SPECTRE egyik halott tagjának lányaként érdekes jelenségnek tűnt. Azonban amennyire izgalmasnak ígérkezett a karaktere, annyira unalmassá, sablonossá vált a végére, és lesüllyedt a szokásos „bajba jutott nő” sztereotípiájához. Búcsújuk James Bonddal meg egyenesen szánalmas (már nevetni sem tudunk rajta, annyira elnagyolt, erőltetett és hirtelen).
Nem lett egy nagy eresztés tehát a Spectre. Bár el lehet rajta szórakozni, és a film első egy-másfél órájában képes lekötni, azonban a hátralevő időben, nagyjából Blofeld bázisától kezdve csak elégedetlenül csóváljuk a fejünket a kihagyott ziccerek, az elnagyolt jelenetek, az összecsapott, illogikus fordulatok és az enervált finálé láttán. Habár a stáblista azt ígéri, „James Bond Returns”, tényleg nagyon örülnénk, ha ismét sikerülne valami újat felmutatni James Bond-ügyben, mert a Spectre alapján elmondható, hogy a franchise ismét elfáradt, jól jönne egy reboot megint. Mert a 007-es mítosza mindig élni fog, ez nem vitás, csak nem mindegy, hogy átlagos iparos munkákat, vagy érdekes, emlékezetes, többszörnézős akciófilmeket látunk. Reméljük, jön majd egy új „Casino Royale”.
6/10
