Azt hiszem, hogy az egész szerkesztőség nevében mondhatom, hogy a PC Guru az a hely, ahol jó értelemben találkozik a munka és a szórakozás, valamint a hobbi és a hivatás. Az ember általában a hétvégékbe igyekszik belesűríteni mindazt, amire hétköznap nem jut ideje, köztük egy kis kikapcsolódást is, és mivel utóbbi sok esetben egyenlő a videójátékokkal, gyakran ezeken a napokon kerül elő egy régi kedvenc, egy kihagyott újdonság, vagy akár egy várva várt új megjelenés. Hétvégame rovatunkban, hétről hétre, néhány szerzőnk ad egy kis betekintést abba, hogy náluk éppen melyik cím és milyen okból került épp terítékre, de lássuk is az első hetet.
wilson
Nem mondanám, hogy teljesen bevált, de az év elején elkészített és karbantartott "mivel játsszak az adott hónapban" lista azért ösztökélt arra, hogy a Warzone-t a háttérbe szorítva a backlogommal foglalkozzam. Persze tavaszra az egész borult, amikor előre nem látott tesztek szakadtak a nyakamba, mégis a tervezettnél korábban, már júniusban eljutottam az Assassin's Creed Valhallához.
Az egyik kedvenc sorozatom-lévén egy epizódot sem hagyok ki, de a tavaly őszi roham alatt egyszerűen nem fért bele, most viszont immáron 3, sőt lassan talán 4 hete csak erre fókuszálok. A kampányt pár napja végre befejeztem – a közel 70 óra elég intenzív volt, főleg úgy, hogy 2 hét után kevés játék tudja fenntartani az érdeklődésem, de itt végig küzdöttem, mert látni akartam a befejezést. Jelenleg az első nagy kiegészítővel birkózom ebben a hőségben, de lehet, hogy félrerakom, és majd ősszel porolom le, akkor már a második bővítménnyel együtt áldozva rá újabb tízórákat. Közben pedig titkon reménykedem, hogy végre megérkezik a Skyward Sword-tesztkód...
Dzséjt
A kánikula kellős közepén, ha az embernek nincs lehetősége és/vagy kedve vízpartra menni, akkor nem tehet mást, minthogy elmerül néhány „hűsítő” játékban. Személy szerint többnyire a Subnautica végtelen óceánjaiban lubickolok, elképzelve, milyen jó lenne most ezt élőben is megtenni. Amúgy is remek program, kidolgozott óceáni (és egy kevéske szárazföldi) világgal, érdekes sztorival és a felfedezés örömével. Mivel a túlélés itt is nagy szerepet játszik, nem érhetjük be mentőkabinunk szűk terével és alap felszereléseinkkel, amik csak az alapvető szükségleteket elégítik ki. Fel kell túrnunk a tengert, hogy újabb és újabb nyersanyagokat felfedezve, állatokat megismerve egyre jobb felszerelést, ételt, vizet, idővel pedig bázist és tengeralattjárót készítsünk magunknak.
Aztán, ha elég volt a pancsolásból, kicsit átmegyek a Mass Effect Andromedába, hogy a Voeld jégvilágán rekesszem ki a hőség gondolatát. Tudom-tudom, ennek a játéknak nincs jó híre, de a Mass Effect Legendary Edition után még nem akartam kiszakadni ebből a világból, így folytattam az Andromedával, ami szerintem minden technikai hibája ellenére egy szórakoztató játék lett. A harcrendszer talán a legjobb a szériában. A világok, bár nem túl fantáziadúsak, elég érdekesek ahhoz, hogy az ember elinduljon felfedezni őket. A karakterek pedig többségében szerethetők, ha vesszük a fáradtságot megismerni őket. Nem ez a legjobb rész a Mass Effect franchise-ban, az nyilvánvaló, de aki nem teszi túl magasra a mércét (értsd: nem egy egész trilógiát mérföldekkel túlszárnyaló programot vár) és képes szemet hunyni a technikai hibák fölött, az kellemes szórakozásban részesülhet.
Zoo_Lee
A rengeteg teszt és friss játékmegjelenés sűrűjében egy vérbeli retró címmel kapcsolódok ki mostanában, ami klasszikus is lehetett volna. Csak épp nem lett az és nem is véletlenül. A Last Rites című 1997-es zombis FPS az Ocean Software-től a Ziggurat Interactive újrakiadásában olyan új elemekkel próbálta feldobni a műfajt, mint a nagy, nyílt játékterek, tele egy időben renderelt zombik tucatjaival és AI vezérelte csapattársakkal.
Csak épp technológiailag mintha a Wolfenstein 3D és az első Doom idejéből származna, játékmenete monoton, pályái labirintusszerűek, egyes küldetések gyakran 40 percre elnyúlnak egy-egy aprócska kapcsoló keresgetése miatt, sebessége néha diavetítésszerű szaggatássá lassul, az AI társak tudománya pedig megáll, ahogy beakadnak az első méretesebb ajtóba vagy lépcsőbe. Hogy miért folytatom mégis a végigjátszását, és miért nem refundoltam fél óra után, egyelőre rejtély számomra. Elsősorban hozzám hasonló mazochistáknak és műkedvelőknek ajánlom.
SteelSaint
Nálam az elmúlt napokban leginkább a Days Gone PC-s verziója pörgött, és hétvégén is pontosan ugyanez lesz a program. Nekem alapjáraton is bejönnek a nyitott világú, felfedezésre, gyűjtögethető vackokra és számtalan mellékküldetésre épülő címek, a Bend Studio alkotása pedig szerintem a zsáner egy kiemelkedő képviselője, amit valami félelmetesen jól összeraktak a fejlesztők. Legyen szó akár a hegyes-erdős tájakról, akár a lopakodásra és a lövöldözésre épülő mechanikákról, akár a karakterekről és a sztoriról, a Days Gone minden tekintetben hoz egy nagyon stabil és nagyon minőségi szintet. És akkor azokról a hidegrázós pillanatokról, mikor egy teljes Horda megindul felénk, még nem is beszéltünk…
A Days Gone legerősebb pontját a szememben azonban mégsem a játékmenet vagy a grafika képviseli, hanem azok a végtelenül emberi pillanatok, amikkel tele van a kampány. Az olyan jelenetek például, mint amikor le kell vágnunk a legjobb barátunk kezét, hogy megmentsük az életét, nagyon komoly dilemmákat és érzelmeket mutatnak be, és mint ilyen, jó eséllyel a játék befejezése után is velünk maradnak, elgondolkoztatnak egy kicsit, hogy mi mit tennénk az adott szituációkban.
Épp ezért a Days Gone PC-s kiadása számomra az idei év egyik legjobb megjelenése, és bár tudom, hogy hiú remény, de azért a szívem mélyén bízom abba, hogy a nagyszerű PC-s rajtot látva a Sony csak elgondolkozik majd azon, hogy lehet, mégiscsak kéne ebből a játékból egy második rész is…
Ez lett volna Hétvégame rovatunk első beszámolója. Ti melyik játékba ugrotok bele a hétvégén?
