Gears of War, Metro, Fallout, The Last of Us… néhány példa azon posztapokaliptikus szériák közül, amiket talán még az is ismer, aki azt sem tudja, mi fán terem a videójáték – már csak azért is, mert az imént felsorolt produkciók zöme már megkapta a maga filmes vagy sorozatos feldolgozását. A romokban heverő világ és a túlélésért küzdő emberiség két olyan dolog, amit senki sem kíván a saját bőrén megtapasztalni, ugyanakkor rengetegen vannak, akik szívesen vetik bele magukat egy ilyen helyzetbe a pixelek biztonságot nyújtó birodalmában, így aztán nem csoda, hogy az elmúlt években/évtizedekben rengeteg alkotás született a témában. Persze – ahogy az a szórakoztatóiparban lenni szokott – nem minden ilyen opusz került fel a videójátékos térképre, vagy ha mégis, csak egy olyan eldugott(abb) szegletben kapott helyet, ahol kevesebben találtak rá a vártnál. A november 20-án megjelenő S.T.A.L.K.E.R. 2: Heart of Chornobyl örömére most ebből csokorból hoztunk nektek három olyan címet, ami ugyan jól sikerült, de mégsem robbant akkorát, mint kellett volna.
A kép forrása: IGDB
I am Alive
Az imént „papírra” vetett leírás különösen igaz a Ubisoft Shanghai 2012-es, túlélőelemekkel ízesített akció-kalandjátékára, az I am Alive ugyanis egyáltalán nem jutott el elegendő emberhez – bár ebben ugyebár vastagon közrejátszott a dobozos megjelenés hiánya. Pedig a kissé kopottas, nemcsak a téma miatt fakó külső alatt egy ötletes megoldásokkal operáló, kellőképpen depresszív külső nézetes játék lapul, amelyben egy mindent romba döntő kataklizma (The Event) után kell felkutatnunk a feleségünket és a kislányunkat – méghozzá lineáris keretek között, ami akkoriban még nem volt idegen fogalom a Ubisoft számára.
Az I am Alive legnagyobb erőssége (már a letaglózó atmoszféra mellett), hogy véresen komolyan veszi a túlélősdit, így az Assassin’s Creed- vagy a Splinter Cell-szériát idéző csimpaszkodás és ugrabugra folyamatosan csökkenti az állóképességet (majd ha az elfogy, akkor az életerőt), az összeszedhető lőszer mennyiségét pedig szó szerint egy kezünkön meg tudjuk számolni, így sok esetben üres fegyverrel kell szerencsét próbálnunk az életünkre törő egyénekkel szemben. A legtöbbször egyébként bejön a blöff, ráadásul elég sokat dob az immerzión, így egy kissé fura, hogy szinte egyetlen játék sem alkalmazza ezt a mechanikát – ellenben ugye stamina-menedzsmenttel, hiszen a modern The Legend of Zelda-játékokban és a DON’T NOD által jegyzett Jusant-ban sem kapaszkodhatunk örökké a sziklákba.
A kép forrása: Steam
Rage
Az id Software neve hallatán nagyjából mindenkinek a DOOM és a Quake (esetleg a Wolfenstein, bár azt ugye hamar „lepasszolta” a brigád) juthat az eszébe, éppen ezért mindenkit meglepett a végül 2011-ben napvilágot látott Rage bejelentése. A hangzatos cím ugyanis egy félig nyitott világgal megáldott posztapokaliptikus FPS-t takar, amelyben a belső nézetből történő lövöldözés mellett kiemelt szerep jut a furikázásnak és a szerepjátékos elemeknek, avagy két olyan dolognak, ami nem igazán esik bele a texasi csapat érdeklődési körébe. Végül bejött a lépés, mert bár a PC-s verzió nem igazán volt a helyzet magaslatán, a grafikai anomáliákat (amik ugyebár a textúrákhoz köthetők) leszámítva minden téren brillírozik az opusz – kezdve a gunplay-el, ami a stúdió korábbi munkásságához híven csillagos ötösre sikeredett, hála a jól szuperáló fegyvereknek, a remek mesterséges intelligenciának és a lenyűgöző animációknak.
Na meg a számtalan bevethető kütyünek, hiszen a Rage akció-RPG-ként is bőven megállja a helyét, elég csak a számtalan mellékküldetésre, a fejlesztésekre és az árusoknál felmarkolható tervrajzokra gondolni, amik játszi könnyedséggel kiemelik a programot az „agyatlan lövölde” kategóriából. A cégnek ráadásul az autókázást is sikerült úgy megvalósítania, hogy a sokadik alkalommal se váljanak unalmassá a versenyek és a vérre menő üldözéses jelenetek, az id Tech 5-tel életre keltett látvány pedig még mai szemmel is pofás – Dead City látképével lényegében lehetetlenség betelni, de a sivatagi részek is könnyedén a padlóra szegezhetik az ember állát.
A kép forrása: Steam
Mad Max
A trió harmadik muzsikusát talán egyetlen kedves olvasónknak sem kell bemutatni, George Miller filmjeit (legyen szó a Mel Gibson nevével fémjelzett trilógiáról vagy A harag útjáról és a Furiosáról) ugyanis mindenki ismeri, aki egy kicsit is kedveli a posztapokaliptikus címeket, éppen ezért az Avalanche Studios munkájával is összefuthattak már párszor. A 2015 szeptemberében, tehát néhány hónappal a Mad Max: A harag útja után kigurult nyílt világú kaland előtt ugyan nem borultak le a tesztelők (69 ponton áll Metacriticen a PS4-es változat), a rajongók szerint azonban minden idők egyik leginkább alulértékelt videójátékával állunk szemben, amit mindenkinek látnia kell, aki egy kicsit is szereti az open world zsánert.
Az igazság egyébként valahol félúton található, mert bár tény és való, hogy a történet és a cselekmény egy faék komplexitásával bír (mondjuk ez lényegében pozitívum, hiszen ezzel a filmek nyomvonalán halad a program), a küldetéseket pedig nem igazán vádolhatjuk meg azzal, hogy változatosak lennének, az atmoszféra nemes egyszerűséggel hibátlan, a kocsikázás páratlan, a Batman: Arkham-szériát idéző harcrendszer pedig századszorra is képes megemelni az adrenalint. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a látvány még most, 2024-ben is szinte lemászik a képernyőről, hamar érthetővé válik, miért ajánlják annyian (pláne a videójátékokkal foglalkozó YouTube csatornák), kár, hogy a debütálásakor sajnos egyáltalán nem durrant akkorát, mint a Tom Hardy főszereplésével készült mozifilm.
A kép forrása: Steam
Mi tehát erről a három posztapokaliptikus alkotásról gondoljuk úgy, hogy egy picivel (vagy épp sokkal, ha az I am Alive-ot nézzük) több figyelmet érdemeltek volna, ám bizonyára vannak még olyan produkciók, amik elvesztek egy homokviharban, szóval adja magát a kérdés: ti milyen címekkel egészítenétek ki a listát?
A borítóképek forrása: PlayStation Store, Amazon
