Nem is olyan régen járt nálunk a Trust GXT 698 Torro 5.1 egy tesztkörre, akkor az ár-érték arány szolgált mentőövéül a hangrendszernek. Méretre és számozásra kisebb testvére a GXT 668 Tytan 2.1, mely nem adja magát annyival olcsóbban, mint elsőre gondolnánk. A kérdés tehát az, hogy a GXT 698-hoz mérten megéri-e a sztereó hangzást választani?
Csecse kicsike
A körülbelül 50 centi széles és 5 centiméter magas Soundbar kényelmesen elfér még egy alacsonyra állítot monitor alatt is. Matt fekete borítása és agresszívan tört sarkai valamint élei sportos megjelenést kölcsönöznek neki, ami már csak azért sem utolsó szempont, mert nem a szoba négy sarkában eldugva, hanem a szemünk előtt lesz. A mélynyomót már inkább fogjuk eldugni, na nem külseje, hanem mérete, no meg nem kívánt képességei miatt, de erről egy picit később.
Az anyaghasználat mindenhol megfelelő, a szálcsiszolt hatást keltő műanyag felületek sima oldalfelületekkel való találkozása mindenhol hibátlan, nem laza, a fém védőháló pedig masszív, benyomni komolyabb erőkifejtéssel sem sikerült.
Kicsi Tytan
A GXT 668 felszerelése nem is lehetne egyszerűbb: a mélynomót oda vissza összekötjük a soundbarral, tápellátást adunk neki, végül pedig a soundbar kimenetét feldrótozzuk választott eszközünkre sztenderd jack vagy optikai csatlakozáson keresztül. A csomag része egy kis távirányító is, melyről két különbséggel ugyanazokat a funkciókat érhetjük el, mint a soundbar tetejéről - ezek a hangforrás kiválasztása, a három előre felprogramozott hangszín közti váltás (gaming, zene és mozi; de a finnyásabbak ki is kapcsolhatják), a hang erejének változtatása és persze a azonnali némítás.
Mindkét bónuszfunkció a mélyomóhoz kapcsolódik: külön szabályozhatjuk annak is a hangerejét, valamint a világítását kapcsolhatjuk ki-be a segítségével. Az első számú gamer-funkciót körülbelül azonnal ki fogjuk kapcsolni, ha egy kicsit is szem előtt van a mélyláda. Ugyanis szegénykém egyetlen módon tud világítani: kéken, ami egészen addig még mutatós is, amíg valami hangot nem kezdünk el lejátszani, ekkor ugyanis vibrálni kezd többé-kevésbé (leginkább kevésbé) a hangokat követve. Az egész nagyjából olyan hatást kelt, mint az UV-fénnyel csalogató elektromos rovarcsapda, mikor beletéved egy szúnyog, épphogy csak nem szikrázik. Először azt hittem, meghibásodott, de nem, ennek így kell kinéznie. Ezt onnan tudom, hogy minden bekapcsolásnál ki is kell kapcsolni...
A másik kényelmetlenséget a soundbar tetején megtalálható érintőfelület okozza, annak kiosztását ugyanis abszolúte nem tükrözik az alatta található visszajelzőfények, ami eleinte meglepetésekhez vezetett. De szerencsére elmondhatom, hogy a fényjáték és a kiosztás volt a legnagyobb bajom a készülékkel, ami már csak azért is üdvös, mert egy hangrendszernél általában azért nem ez a lényeg.
Teli torokból
A három előreprogramozott erősítőfunkció körülbelül úgy írható le, hogy baromi sok mély (játék); elviselhető mennyiségű mély (zene) és tompított magashangok (mozi). Szóval ha van egy részletesebben szabályozható alaplapi illesztőprogramod, akkor inkább azzal finomítsd hozzá a hangzást. Ha pedig tévére kötve létezel, akkor valószínűleg a “zene” beállítás fogja a legjobban kielégíteni az igényeket általános felhasználásra.
Ha pedig egyszer sikerült elérni a hőn áhított hangzást (és kikapcsolni azt a tetű kék fényt), akkor nincs más hátra, mint feltornázni a hangerőt és elkergetni a szomszédokat. Mert ereje az van, és közelről használva egész jól bepozicionálhatók az egyes hangok és azok forrásai - legyen szó zenekarról vagy fegyverropogásról. Távolról már nem ennyire rózsás a helyzet, szóval leginkább asztali felhasználásra ajánlanánk. Oda is csak azoknak, akik feltétlen ragaszkodnak a márkához vagy az optikai csatlakozási lehetőséghez, mert hasonló árfekvésben (cirka 40 ezer forint), fölösleges “gamer” csicsa nélkül ugyanilyen képességű, akár bluetooth-képes hangfalszetteket is lehet kapni.
