Filmrajongó és egyben megszállott játékos is vagyok, emiatt pedig a vizualitás és a hangzás egyaránt fontos számomra. Meglepő? Nos, nem hiszem, jó eséllyel az olvasóközönségünk nagyobb része ugyanígy van ezzel, maximum a pénztárca szab határt a különféle hóbortoknak és azok élvezeti szintjének. Én például tudom jól, hogy egy teljes moziszobát szeretnék, ahol a játékokat is kiélvezhetem, de erre kevés az esély, ezért beértem egy 4K-s, 139 centis tévével. Hiába, na, az élet a kompromisszumokról szól. Az élet, mondom, nem pedig a 49WL95C! Merthogy az LG készüléke lényegében két 27 colos monitort gyúr egybe, erre a duóra rápakol még egy adag ráadás pixelt, amivel meg is oldja az örökös kérdést, hogy amennyiben munkára szeretnénk valamilyen eszközt befogni, melyik típusból kerüljön kettő darab a kosárba. Mert ugye itt elég egy is.
Széltében és hosszában
A dobozból a talpazattal együtt 15 kilós, hosszában 121 centis kijelzőt viszonylag egyszerű kibontogatni, bár nem árt némi segítség a méretei miatt, ráadásul az egészhez csak a kábelek kellenek, merthogy ebben az esetben elmarad a féltégla, ami mindenképpen üdvözölendő. Ellenben azt már nem szeretem a falra szánt készülékeknél, hogy a csatlakozók sok esetben hátul vannak elrejtve, az alsó perem fölött, függőlegesen besüllyesztve, ami miatt kifejezetten komplikált bedugni a kábeleket, legalábbis akkor, ha az asztalon tárolnánk a monitort, amivel szemben állva oldanánk meg az összeszerelést. Megdöntve, falra szerelve mindez már jóval egyszerűbb meló, de na, azért még mindig sokan az asztalon tartják az ilyen kis mütyüröket, pláne, ha munkáról van szó. Márpedig ez az irdatlan méret arra lett tervezve.
Természetesen nálam az első a játék volt, ami egyszer így, egyszer úgy teljesített. Mármint, ha teljesített, merthogy a formátumot (5120x1440… ez gombócból rengeteg – tudom, nem tartozik ide), több program nem támogatta, amikor viszont problémamentesen ment a móka, az a vékony csíkos látásmód ellenére elég meggyőzőnek bizonyult. A Diablo-klón Wolcen például ezen a készüléken futott, brutálisan jól nézett ki a HDR 10-es képpel, és igazság szerint az sem volt annyira zavaró, hogy a teljes látóteret egy vékony sávban terítette be – mert mint mondottam, cserébe elképesztő látványvilágot nyújtott. Emellett, bár sem monitortól, sem laptoptól nem szoktunk brutális hangzást várni, ebben az esetben ezzel sem volt komoly gond: a hangszóró természetesen nem veszi fel a versenyt egy külön szettel, de a kellemes, méllyel is bíró hangzás (10W) megfelelt az elvárásoknak. És a 32:9-es monitor nem ebben erős, hanem a munkában.
Ha akarjuk, akár két darabot is összerakhatunk az LG óriáskészülékéből, ami egyszerre négy monitort vált ki, de a szimpla 49LW95C alapvetően az esetek 80 százalékában biztos támpont lehet a munkahelyi környezet megteremtésénél. Egyszerre két eszközt is csatlakoztathatunk, ezeket egyszerre kezelhetjük, a tartalmakat is menedzselhetjük rajtuk, miközben a HDMI és Display Port egyaránt megtalálható a szerkezeten, továbbá az USB-C segítségével további felszerelések tölthetők, ha erre volna igény. És ugye nem kell mondanom, hogy szerkesztőprogramoknál milyen jól jöhet a hatalmas felület és az egyszerre több csatlakoztatható eszköz, amivel egy rakás másik probléma is megoldódik, méghozzá egyetlen monitor segítségével.
Az LG tehát alaposan kitett magáért, minőségében remek készülékről van szó, aminek képe kifejezetten kellemes, a hangzása is rendben van, emellett felhasználóbarát, könnyen kezelhető, sőt a HDR sem okoz számára problémát. Hogy mi vele a gond? Nem sok: lényegében a csatlakoztatási nehézségeken túl maximum az árába köthetünk bele, merthogy nagyjából 400 000 forintért szinte bármit behúzhatunk, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a 49WL95C nemcsak két monitort vált ki, de felbontásban még meg is fejeli azokat. Ilyen formán pedig munkaeszköznek tökéletes, amennyiben erre van igény, sőt még játékra is megfelel, ami miatt könnyen a nyugodtan ajánlható kategóriában köt ki.
