A Hard Reset ennek megfelelően nem kerülgeti a forró kását, hanem egyből a lecsóba csap. Nincs félórás felvezetés, hosszú beszélgetés az NPC-kkel, vagy épp értelmetlen mászkálás egy furcsa épületben (ugye, Duke?). Mindössze egy rövid képregényes átvezetőt kapunk kevéske háttérsztorival, és már mehet is a csihi-puhi. A történet egyébként a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol az emberiség állandó háborút vív a gépekkel. A mesterséges létformák teljesen visszaszorítottak bennünket, már csak egy igazi város áll, és az sem tart ki örökké. A túlélők persze igyekeznek felvenni a kesztyűt: terveznek egy rendszert, ami képes lementeni az egyének tudatát, hogy akkor se tűnjünk el végleg, ha forró lenne a talaj. Ez viszont felkelti a gépek érdeklődését, ők ugyanis elérték saját fejlődésük csúcsát, az evolúciós ugráshoz pedig egy új, általuk önnön korlátaik miatt már ki nem fejleszthető eszközre van szükség, mely pont az emberi tudattár. Ennek megszerzése egyszer s mindenkorra végezne fajunkkal...
Maga az atmoszféra roppant dicséretes. A sztorit mesélő képregényes megoldás régi és olcsó sallang, de itt nagyon jól működik, mert illeszkedik a játék háttérvilágához. Mintha csak egy 80-as évekbeli B-kategóriás sci-fit néznénk, ami tele van animés és filmes utalásokkal. Szárnyas fejvadász, Ghost in the Shell, Akira, Mátrix, Johnny Mnemonic... mindez süt a falakról, a textúrákról, holott a konkrét forgatókönyv egyszerű, mint a nyári homokvár. Adva van az izomagyú, pénznek élő zsoldos, aki egy elzárt városrészben ragad egyedüli fegyveres erőként. A gépek egyszerre ellepik az utcákat, mindenkit megölnek, mi pedig az első pályától kezdve karistoljuk a fémet.
„Time to blow shit up!”
A világ tehát meggyőző és hangulatos, ehhez pedig régimódi játékmenet társul. A Hard Reset elsőre olyan, mintha visszarepültünk volna a 90-es évek végére. A pályák kisebb szakaszokból állnak, lineárisak, az ellenfelek szó szerint özönlenek, a visszatöltődő élet és pajzs helyett pedig energiacsomagokat kell gyűjtenünk, különben feldobjuk a bakancsot. Mindez mára elavultnak tűnik, de talán nem véletlen az exkluzív platformválasztás, ugyanis a Hard Reset nem a Halón és Call of Dutyn nevelkedett játékosoknak szól, hanem azoknak, akik folyton szajkózzák, hogy „de bezzeg régen”. Én a magam részéről abszolút elfogadom ezt, s mivel a készítők igyekeznek változatossá tenni a dolgokat, lehetséges, hogy a teljes verzió sem fullad ki a végére. A demóban sajnos csak az első főellenségig lehetett eljutni, az viszont jól hozta a régi FPS-kliséket. A Titánnak keresztelt boss akkora, hogy jóformán kilóg a képből, támadásait pedig nem könnyű túlélni, és ez egyébként igaz az egész játékra. Mivel nem a teljes változatot próbáltam, remélhetőleg a balanszon még igazítanak a fiúk, mivel ebben a verzióban piszok kemény dió volt játszani -- egy szakaszon például muszáj voltam levenni a nehézséget easyre, holott normalon kezdtem, s még van hard, illetve insane fokozat is.A nehézség persze nem a kiemelkedő MI-nek köszönhető (bár mi tagadás, az is jól szerepel), sokkal inkább a túl szűk tereknek és a nagyon durva túlerőnek. A Hard Reset nem az a játék lesz, ahol szuperhősként ugrabugrálva irtjuk majd az ellent: itt a gépek komoly fenyegetést jelentenek. A kisebbek annyian vannak, hogy sokszor át sem látunk köztük, a nagyobbak pedig nem elég, hogy hatalmasat sebeznek, de olyan gyorsan mozognak, hogy ember legyen a talpán, aki bírja reflexszel. Mindez még nem lenne gond, de sajnos hősünk irtó lassú és csak rövid ideig bírja szuflával a sprintet, a szűk folyosókon pedig nem sok lehetőség van taktikázni. Bízzunk benne, hogy a későbbi pályák kicsit nyitottabbak lesznek, a motor ugyanis jól láthatóan bírja a nyílt terek megjelenítését.
Gépszabadság
Az előzetes verzió feladatai kimerültek kapcsolók nyomogatásában és falak felrobbantásában, ezzel is a dicső múlt előtt tisztelegve, fegyverek terén viszont láthatóan a jelen mutatott példát. Mindössze két mordályt próbálhattam ki, a plazmapisztolyt és az alap gépágyút, ezek pedig fejleszthetőek csakúgy, mint hősünk felszerelése. Ehhez sárga upgrade kiteket kell gyűjtenünk, melyekből rengeteg van elrejtve a pályákon, illetve a robotok is dobnak ilyet, csak kisebb arányban. További modern elem az iránytű, mely az R megnyomására megmutatja, merre kell mennünk. Furcsamód mégsem érezni azt a kettősséget, amit a Duke Nukem Foreverben, tehát ha a többi pályán is megtartják az egyensúlyt a készítők, a Hard Reset válhat a régi és új közti átmenet iskolapéldájává. Csak mondom, a pályák legyenek nagyobbak...
Technikai fronton a Hard Reset túlteljesít, a grafika itt-ott tényleg lenyűgöző. A fények és árnyékok játéka döbbenetesen hangulatos, komolyan, a Metro 2033 óta nem láttunk hasonlót sem. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a képek mindezt nem tudják visszaadni.) Külön dicséret illeti a robotok modellezőit: nem hi-tech szupergépekről van szó, hanem totálisan oldschool vasszörnyetegekről fogaskerekekkel, nagy lámpákkal, markolókarokkal és egyéb, a Fűrész-filmeket idéző játékszerekkel. Tömegével tényleg félelmetesen festenek, el tudjuk hinni, hogy fájni fog a velük való konfrontáció. Érdekes egyébként, hogy mindezen szépségnek kimondottan alacsony ára van: az én gépem mára kissé kiöregedett (egy 3,4 GHz-en ketyegő, tuningolt kétmagos AMD 6 GB RAM-mal és egy HD5770-es VGA-val), a Hard Reset még nem is végleges buildje viszont 1920x1080-ban is jól futott rajta élsimítással. Hát igen, vannak még fejlesztők, akik tudják, hogyan kell PC-re programot írni...
Egyébként Chocho mostantól minden cikkedben belefogsz rúgni a Duke-ba? Elég gyerekes