Ha van olyan könyv, amit nem kell bemutatni egyetlen gamernek sem, akkor jó eséllyel a Vaják sorozat az. Andrzej Sapkowski regényei eredetileg 1992 és 1999 között jelentek meg Lengyelországban (bár az univerzum alapjait lerakó novellák már a ’80-as évek közepén is felbukkantak a Fantastyka magazin hasábjain), 2007-ben pedig, az első játékadaptációval párhuzamosan, angolra is lefordították őket.
Innen pedig gyakorlatilag nem volt megállás, a Vaják könyvek az elmúlt bő egy évtizedben sikert sikerre halmoztak, és nem mellékesen a játékadaptációk is egész korrektek lettek állítólag. A regények mára már rengeteg nyelven megjelentek, köztük magyarul is, ráadásul a Netflix még sorozatot is készített belőlük, melynek az első szezonja tavaly decemberben debütált, egy csapásra meghódítva az egész világot. De vajon megéri-e elolvasni a széria alapját képező könyveket? Ennek járunk most utána.
Most akkor novellagyűjtemény vagy regény?
A Vaják sorozat összesen nyolc kötetet számlál, ezeknek a csoportosítása azonban kicsit trükkös, hiszen nem egy nagy, összefüggő történetet mesélnek el. Időrendben haladva az első két kötet, A végzet kardja (1992) és Az Utolsó kívánság (1993) nem is regény, hanem egy-egy novellagyűjtemény, mely átlag 6-8 rövidebb, egymással a legjobb esetben is csak lazán összefüggő történetet tartalmaz, fő célja pedig, hogy bemutassa a cselekménynek otthont adó világot, illetve a főbb karaktereket.
A 1994 és 1999 között megjelent öt könyv (Tündevér, A megvetés ideje, Tűzkeresztség, Fecske-torony és A tó úrnője) már jóval egybefüggőbb, és lényegében Geralt nyomozását mesélik el egy, a végzet által neki rendelt gyerek, Ciri, után, miközben a háttérben az Északi Királyságok a területeiket lassan megszálló Nilfgaarddal hadakoznak. Végezetül pedig meg kell még említeni a 2013-as Viharidőt is, mely egy előzménytörténet, ami A végzet kardja és a Tündevér között játszódik, de magához a regényekhez csak lazán kapcsolódik.
Irány észak!
A Vaják (avagy eredetileg Wiedźmin) könyvek egy, a miénkhez meglehetősen hasonló világban játszódnak, a Kontinens nevű kontinens északi részén, ahol a mágia, a tündék vagy a szörnyek épp olyan hétköznapi jelenségnek számítanak, mint az egymással torzsalkodó uralkodók vagy a rossz termés miatt aggódó parasztok. Első ránézésre ez a világ akár még hasonlíthat is akármelyik másik fantasy hátterére, azonban Sapkowski a jól ismert receptet nyakon öntötte nem kevés szláv folklórral, illetve néhány kifejezetten kényes témával, az eredmény pedig kifejezetten egyedi lett.
Ez az egyedi, érdekes hangulat pedig a főszereplőnél ugyanúgy visszaköszön. Ríviai Geralt egy vaják, egy szörnyek elleni harcra kiképzett mutáns, akit a legtöbben félelemmel vegyes megvetéssel kezelnek, hiszen enyhén szólva eltér az átlagtól. Az emberek szerint túlságosan más, a tündék, törpök és félszerzetek szerint pedig túlságosan ember. Geralt így a Kontinenst és az Északi Királyságokat átszövő faji ellentétek kellős közepén találja magát, és mint ilyen, remek főhős, akin keresztül Sapkowski bemutathatja a morálisan szürke, mai napig aktuális problémákat feszegető világát.
Hősök és átlagemberek kora
A Vaják legnagyobb erőssége kétségkívül az igen összetett háttérvilága, ami már a novellákban is megmutatkozik, de igazán jól az utolsó öt regényben jön át, mikor Nilfgaard és az Északi Királyságok úgy istenesen egymás torkának ugranak. Alapvetően elmondható, hogy Sapkowski könyveiben néhány ritka kivételtől eltekintve nem különül el egymástól a jó és a rossz élesen, a fontosabb szereplőkben pedig (akárcsak a valódi emberekben) nemes és alantas jellemvonások egyaránt felfedezhetők
Remek példa erre Nilfgaard esete: a birodalom a regények javában hódító hatalomként van feltüntetve, ami mindent feléget és felprédál, ami csak az útjába kerül, de ugyanakkor a rasszizmusnak itt például nyoma sincs, míg az Északi Királyságokban gyakran csak másodrendű állampolgárokként (vagy akként sem) kezelik a tündéket, törpöket és úgy általában a másfajúakat.
Ez a fajta megosztottság és összetettség ráadásul nem csak a háttérvilágnál, hanem a különböző karaktereknél is jelentkezik. Geralt maga folyamatosan őrlődik az emberi és a mutáns, pénzért bármire képes szörnyvadász énje között, ez a fajta belső konfliktus azonban nem csak nála, hanem a többi fontos szereplőnél ugyanúgy megfigyelhető, az egyszerű felcsertől kezdve egészen a nagyhatalmú varázslónőkig.
Az érdekes karakterek pedig érdekes párbeszédekhez vezetnek, amik így sok helyen a Vaják második legnagyobb erősségét jelentik a morálisan szürke háttérvilág mellett. Sapkowski a legtöbbször igen hosszú dialógusokkal dolgozik, de ezek mégse hatnak unalmasnak vagy épp vontatottnak, mert elég érdekes témákról szólnak. Az én kedvenc párbeszédem például az, amikor a Tündevérben Yarpen Zigrin próbálja elmagyarázni a fiatal Cirinek, hogy miért harcol törpe létére az emberek oldalán a másfajúakat tömörítő Mókusok ellen.
Végezetül pedig szót kell ejteni a könyvek kifejezetten kellemes, szarkasztikus humoráról is. A főszereplők közül Geralt az, aki sokszor ironikusan reagál egy-egy helyzetre, míg a varázslónő Yennefer mondataiból valósággal csöpög a gúny és a lenézés. Ugyanakkor Sapkowski néha hajlamos átesni a ló túloldalára ezzel a humorral, így az már nem odaillővé, zavaróvá válhat. A legfeltűnőbb példa erre talán a Tündevér tutajos jeleneténél érhető tetten, ahol egy 20-30 oldalig hirtelen minden nagyon vicces lesz, hogy aztán visszatérjen a szokásos borongós hangulat.
Az érme másik oldala
Bár a Vaják regények egy izgalmas és érdekes világban játszódó történetet mesélnek el összetett szereplőkkel, sajnos akad egy gyenge pontjuk is, ez pedig a dramaturgia. Az első kötetek esetében ez nem annyira feltűnő, sőt, vannak nagyon szépen és izgalmasan felépített fordulatok is a regényekben (például a Második Nilfgaardi Háború kitörésének a leírása az átlagemberek szemén keresztül telitalálat), de az ötödik könyvben mintha már kicsi kifogyott volna Sapkowski a lendületből. Igaz, a tempó a fináléra felpörög, de a regényfolyam közepe így is laposnak érződik az elejéhez és a befejezéséhez képest.
Szörnyvadászat mindenkinek
Összefoglalva a Vaják, bár azért akadnak hibái, így is egy nagyon kellemes fantasy regényfolyam, mely úgy feszeget elég komoly témákat, hogy közben egy pillanatig sem felejt el olvasmányosnak vagy épp izgalmasnak lenni. Remek tempójú, sodró lendületű kalandregény, ami nem fél a jó és a rossz örök párharcán túlra tekintve felfedezni a morálisan szürke területeket sem. Azoknak, akik most ismerkednek a fantasy műfajával, bátran ajánlható, de a zsáner veteránjainak is tartogathat néhány meglepetést.
Ha tetszett a Vaják, ezeket is olvasd el
Ha pedig bejött a Vaják szörnyvadászásra épülő háttérvilága, netán esendő, emberi karakterei vagy morálisan szürke témái, akkor az alábbi könyvekre is vess egy pillantást, jó eséllyel nem fogod megbánni.
- Nicholas Eames: A Wadon királyai (és a folytatása, a Véres Rózsa) – A Wadon királyai a vajákok eredeti szakmájához hasonlóan szörnyek levadászásáról szól, nyakon öntve egy jó adag rock and roll életérzéssel. A könyv világában a szörnyekre vadászó kalandozók igazi hírességek, valóságos rocksztárok, akik turnék keretein belül gyilkolják végig a vidék egzotikusabbnál egzotikusabb rémeit. Ilyen zsoldos volt egykor Clay Cooper is, aki legendás harcos hírében állt, mára viszont visszavonult. Mikor azonban egykori frontemberének a lánya halálos veszélybe kerül, nincs más hátra, kénytelen összegyűjteni a régi, legendás bandát még egy utolsó, mindent eldöntő turné erejéig…
- Adrian Tchaikovsky: Pókfény – A Pókfény történetében is fontos szerephez jutnak a szörnyek, itt azonban már előkerül az emberi oldaluk is. Adrian Tchaikovsky regényének főszereplői egy ősi próféciát beteljesítve igyekeznek véget vetni egy gonosz varázsló rémuralmának, ahhoz azonban, hogy sikerrel járjanak, szükségük van egy emberré alakított óriáspók segítségére is. És bár a Pókfény története egyszerű, mint az ék, az ember és a szörnyeteg között örlődő óriáspók karaktere mégis ad egy nagyon erős és nagyon egyedi felhangot az egész regénynek, ami miatt erősen ajánlott belevágni.
- Ed McDonald: Éjszárny trilógia – Ed McDonald trilógiájában szörnyek ugyan nem szerepelnek, esendő karakterek és valamilyen módon azért csak szerethető antihősök viszont annál inkább. Az Éjszárny világában az istenek mind önző, hiú varázslók, akik az első és egyben az utolsó védvonalat jelentik az emberiség és a Mély Királyait szolgáló élőholt sereg között. Egy ilyen istent szolgál a főszereplő Ryhalt Galharrow is, akit patrónusa egy nemes hölgy felkutatásával bíz meg, azonban a parancsnok hamar kénytelen rájönni, hogy nem csak a bajbajutott hölgyet, hanem az egész emberiséget is meg kell mentenie.
