Akár egy lakótelep
Rögtön a címben ott figyel a legfontosabb kulcsszó, ez a játék ugyanis annyira retró, mint a paneltelep, ahol élek. A grafika, bár nem pixeles, de egyszerű, minimalista, és mindenképpen a videójátékok hőskorát idézi. Még a menü is úgy pittyeg navigálás közben, mintha a ’90-es évek egyik gyöngyszeme futna a képernyőn. Röviden tehát egy kellemes időutazást kapunk a pénzünkért, ráadásul fluxuskondenzátor nélkül. Ebből adódóan adja magát a kérdés, hogy vajon mennyire jó ez nekünk? Tud-e többet a Formula Retro Racing: World Tour, mint holmi múltidézés, és ha esetleg nem, akkor elég-e az, amit nyújt?
A két véglet
Egy versenyjáték alapját értelemszerűen az irányítás és a járművek fizikája adja, a Formula Retro Racing: World Tour pedig büszkén hirdeti a steames adatlapján, hogy teljesen realisztikus vezetési élményt kapunk a programtól. Ez elsőre talán furcsán hangozhat egy ennyire retró életérzést kínáló játék esetében, de a kettő igazából nem nagyon üti egymást. A ’90-es években is voltak komolyabb, nem annyira arcade versenyjátékok, elég csak a legelső Need For Speedre (de a szériánál maradva a Porsche Unleashed is jó példa), vagy a Gran Turismóra gondolni. Cikkünk alanya ugyan nem egészen illeszkedik ebbe a sorba, ugyanakkor faék egyszerűségű száguldozásnak sem mondanám.
Összesen két kategóriából választhatunk a versenyek előtt: az egyikben különböző érák F1-es autóira emlékeztető, fantázianévvel ellátott modelleket, és egy szintén nem licencelt Group C Le Mans-i prototípust találunk. A másik csoportba került minden egyéb, amit csak el tudtok képzelni, a régi Grand Touring versenygépektől kezdve a NASCAR kisteherautókig. Az első kategória verdái végtelen tapadást és egy jó adag alulkormányzottságot kaptak, ami egy modern, első kerekes túraautónál egészen realisztikus lenne, ezeknél a modelleknél viszont nem igazán az. Ettől függetlenül ez a fajta irányítás elég jól működik, intuitív, van mélysége – a kipördüléstől ugyan nem kell tartani, de a féktávokra és kanyarcsúcspontokra azért nem árt odafigyelni.
Ez a része tehát tetszett. A második csoport, a vegyesfelvágott irányítása már kevésbé jött be, mivel ebben az esetben a másik végletet, tehát egy drift-fókuszú fizikát kaptunk. Arcade versenyjátékok esetében amúgy nem vagyok ellene az ilyesminek, hiszen sok címhez (például karting játékok, Hot Wheels Unleashed, Burnout Paradise satöbbi) remekül passzol a brake-to-drift, tehát a kanyarban fékezés (miközben alig vesztünk a sebességből). Itt viszont nem erről van szó, mivel nem a fékezés, hanem a kanyarodás indítja el a driftelést, ami nekem nagyon furcsának, természetellenesnek érződött. Persze hozzá lehet szokni, egy idő után én is ráéreztem, de összességében nem jött be, úgyhogy maradtam inkább az első kategóriánál. Azt elismerem, hogy a kétféle irányítás papíron jól hangzik, mert ad némi változatosságot a játéknak (plusz a kanyarban csúszkálás sokszor piszok látványos), de játékmenet szempontból egyáltalán nem volt jó döntés.
Száguldó cirkuszként a világ körül
Ahogy a név is mutatja, a játékban kvázi az egész világot bejárhatjuk – többek között amerikai, európai és ázsiai helyszíneket is találunk a felhozatalban. A pályák – a kocsikhoz hasonlóan – persze fiktívek, tehát a Római Nagydíj nem azt jelenti, hogy Vallelungán fogunk körözni, „csupán” a város utcáit vehetjük birtokba. Ebből a fajtából van egyébként a legtöbb a játékban, de időnként azért ellátogatunk hegyes-dombos vidékekre, valamint ott van a két ovális alakú pálya is, amikre érzésem szerint nem igazán lett felkészítve a mesterséges intelligencia. Értendő ezalatt, hogy ezeken a terepeken körülbelül annyira fogalmatlanok a versenytársak, mint az Assetto Corsa MI vezérelte játékosai a modolt Daytona Speedway-en. A helyzeten az sem segít, hogy a programban ugyan létezik a szélárnyék fogalma, de elég furcsán és veszélyesen működik, mert egyrészt rendkívül közel kell kerülnünk a többiekhez, másrészt „némileg” nagyobb löketet ad a vártnál. Körülbelül olyan, mintha benyomnánk a nitrót, szóval amint beüt az effekt, gyors kerülőmanőverre van szükség, különben könnyen beleszállhatunk a drafting partnerünkbe. További negatívum a pályákat illetően, hogy a világvárosok maximum csak névleg vannak jelen, az utcákon száguldozva már egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy épp hol is járunk. Példának a nyilván jóval modernebb GRID-szériát tudom felhozni, ahol a fiktív városi pályák mind egyediek és azonnal felismerhetőek, hiszen San Franciscóban a villamos sínpárja lefut a domboldalon, Párizsban pedig ott magasodik a háttérben az Eiffel-torony. Értem én, hogy stilizált grafika, de néhány nevezetességet azért beszúrhattak volna, hogy legyen némi jellegzetessége a helyszíneknek.
Az aszfalt királya csakis én vagyok
Összesen három játékmódban mérhetjük össze a képességeinket az MI-vel vagy három ismerősünkkel – utóbbi esetben viszont csak lokális multi van, online versengésre sajnos nincs lehetőség. Ettől függetlenül örvendetes az osztottképernyős mód, mert ez pont az a játék, amit gond nélkül előkaphatunk pár menetre, ha átugranak a haverok. A mesterséges intelligencia ellen amúgy három nehézségi szinten vághatunk bele a futamokba, melyek közül a legmagasabb, az expert sem nyújt túl nagy kihívást. Még akkor sem, ha szinte nulla pályaismerettel ugrunk be az arcade módba, ami tulajdonképpen egy hagyományos verseny és egy ellenőrzőpontos időmérő keveréke. Ebben a módban mindössze pár kör alatt kell elsőnek lennünk, miközben arra sem árt odafigyelni, hogy időben elérjük az ellenőrzőpontokat – ha ez nem sikerül, akkor diszkvalifikálnak és már nyomhatunk is a restartra. Ez a mix egészen érdekesre sikeredett, szóval örültem, hogy van a grand prix mód, melynek keretében egyedi futamokat is kreálhatunk – egy- és többjátékos módban egyaránt.
Amit nem igazán értettem, az az eliminator, amiről először azt hittem, hogy olyan, mint a lap knockout, tehát, hogy minden kör végén kiesik az utolsó versenyző. De nem, itt ugyanis arról van szó, hogy nekünk kell „túlélnünk” harminc körön keresztül, míg a vetélytársak egyáltalán nem is tudnak kiesni, sőt minden körrel egyre ügyesebbek és gyorsabbak lesznek. Ez papíron valóban izgalmasan hangzik, valójában viszont messze a legunalmasabb játékmód, hiszen expert nehézségi fokozaton is másfél kör alatt sikerült az élre törnöm, és később ugyan visszacsúsztam a harmadik helyre, de – köszönhetően a kanyarokkal rendkívül rosszban lévő MI-nek – hamar visszaszereztem a vezető pozíciómat. Szóval a harminc kör nagy része azzal telt, hogy az élen autókáztam és időnként a szanaszét hulló roncsokat kerülgettem. Igen, a kocsik sérülnek, ami felettébb nagy pozitívum – még úgy is, hogy a totálkárt nem tudjuk összehozni.
Erősen korai hozzáférésű
Koncepció szintjén eléggé bejött a játék, de a korai hozzáférésű verzió sajnos még bőven csiszolásra szorul. Különös tekintettel az MI-re, melynek butaságai teljesen tönkreteszik az egyik játékmódot. Emellett expert nehézségi szinten is túl könnyű a játék, valamint a tartalom is kevésnek érződik, mivel az arcade módban pár óra alatt be tudjuk gyűjteni az arany trófeákat. Mint említettem, egyelőre online szekció sincs, szóval maximum akkor érdemes elővenni, ha átjönnek az ismerősök. A három hónaposra tervezett korai hozzáférés alatt azonban elvileg érkezik az online multi, valamint újabb pályákat is kapunk, így érdemes valamikor nyáron is ránézni az értékelésekre, hogy mennyire változott a minőség és a tartalom.
