[Filmkritika] X-Men: Apokalipszis

„Abban egyetértünk, hogy mindig a harmadik rész a leggyengébb” – hangzik el A jedi visszatér megtekintése után a fiatal Jeane Grey szájából az önironikus mondat az X-Men: Apokalipszisben, és sajnos igazat kell adnunk a vörös hajú mutáns leányzónak Bryan Singer filmjével kapcsolatban is.

Több mint 15 éve indult el a filmes X-Men brand pályafutása a mozivásznakon Bryan Singer blockbusterével, A kívülállókkal, amelyben remek színészek (Ian McKellen, Patrick Stewart, Hugh Jackman stb.) formálták meg a legendás hőscsapat tagjait. S bár a 2000-ben készült első epizód nem nyűgözött le, az X2 már meggyőzött arról, hogy ez egy nagyon érdekes univerzummá válhat a filmvásznakon is. Hiszen az X2-ben vált az első főgonoszából, Magnetoból komplexebb antihőskarakter, akinek kulcsszerepet szántak a megalomán, mutánsokat kizsákmányoló William Stryker ellen indított hadjáratban. Magneto immár nem egy világuralomra törő ellenség, hanem egy alternatív álláspontot képviselő mutánsként jelent meg. Nem titkolom, hogy a megalkuvó és liberálisabb beállítottságú Xavier prof. és tanítványai helyett mindig is Magneto radikálisabb, de meglátásom szerint realistább felfogása, illetve a „Gonosz Mutánsok Testvérisége” tetszett jobban. Magneto belátta, hogy az emberiséget úgysem lehet meggyőzni arról soha, hogy a mutánsok és az emberek élhetnek békében, mivel mindig jön egy újabb „Stryker ezredes”, aki összeugrasztja a két csoportot, és fellángol a gyűlölet.

Ezért is volt számomra csalódás az eredeti trilógia záródarabja, Az ellenállás vége, mert ebben nemcsak a keménykötésű, „jó rosszfiú” Rozsomákból (ha nem haragszotok, a Wolverine magyar verziója helyett a név eredeti jelentését fogom használni) lett egy sablonos romantikus hős, nemcsak a sztori volt kusza és túlzsúfolt, de Magneto is visszavedlett főellenséggé, kétértelmű lezárás ide vagy oda.

Az X3-at pedig egy meglehetősen átlagos Wolverine-film követte, melynek bizarr módon játékverziója, a Raven Software által fejlesztett X-Men: Origins – Wolverine köröket vert a közepes moziélményre. Horribile dictu, de én évről évre előveszem és végigtolom, annyira megtetszett remek harcrendszere, pofás küldetései, fejlődésrendszere és nem utolsó sorban a filmmel ellentétben kemény akciójelenetei miatt.

Így léptük át a 2010-es éveket, s féltünk, hogy az akkor még Magneto-eredetfilmnek szánt X-Men: Az elsők is egy gyenge eresztés lesz. Szerencsére azonban pozitívan kellett csalódnunk. Nemrég néztem újra a First Classt, és bizony az idő vasfoga sem harapta át a mutánsok torkát, az X-csoport formálódását, illetve Erik alias Magneto drámáját bemutató epizód még így 5 év távlatából is ütős bosszúdráma tele emlékezetes, valóban drámai jelenetekkel, mértéktartó akciórendezéssel és CGI-használattal. Avagy az X 1-2 után ismét kaptunk egy jól átgondolt, felnőttes, társadalmi-politikai problémákat (a „másság” és a katonai beavatkozás kérdésköre) elemző filmet. Melyet ugyan Az eljövendő múlt napjai felül nem tudott múlni, de legalább egy tisztességesen elkészített X-Men-film volt – ellenben a legfeljebb iparosmunkának nevezhető, újabb, uncsi Rozsomák-eresztéssel. (S jön a harmadik, amit az R-besorolással, vagyis a véres, merész jelenetekkel próbálnak eladni – kár, mert a jó X-Meneket soha nem elsősorban emiatt szerettük.)

Két éve láttuk Apokalipszist Az eljövendő múlt napjai stáblistáját követő jelenetben, és most itt van az Apokalipszis – ismét. Persze ezt már megszokhattuk, hiszen Az elsők és Az eljövendő múlt napjai is különféle variációkat hozott fel a világvégére (egy őrült mutáns, Sebastian Shaw által irányított atomháború és egy mutánsirtó terminatorcsapat, az Őrrobotok). Így kérdés, mivel lehet ezt még fokozni? S az is kérdés, mit tud az X1-2 eredeti rendezője, Bryan Singer hozzátenni a csapat – most már nevezhetjük így – új trilógiájához?

Természetesen annyit, hogy minden epikusabb, monumentálisabb, melodrámaibb (szándékosan nem drámait írok) lesz. Apokalipszis / En Sabah Nur nem egy „gyenge” kis energianyelő mutáns (mint Shaw), nem is egy mutánsellenes cyborg, hanem egy igazi ősgonosz, aki képes testből testbe költözni, más mutánsok szuperképességeit adaptálni, és nem utolsó sorban ő az, akit a Biblia és más mitológiák is a végzet, a világvége hírnökének tartanak számon (Apokalipszis négy lovasa – rémlik, ugye?). Mit is kezdhet vele pár zöldfülű X-tanonc, egy tolószékes „telepata” és egy depis „élő mágnes”? És mit kezdenek velük a film alkotói?

A sztori tehát „csak a szokásos”, ami nem lenne baj. Hiszen A kívülállóktól Az eljövendő múlt napjaiig minden X-film a világuralomról és a pusztítás elkerüléséről szól. Soha nem emiatt volt érdekes a képregényszéria sem. Nem. A jó X-Men-filmek nem látványpornók voltak, hanem hitelesen bemutatták, miként veszik fel az ellentétes beállítottságú, világnézetű karakterek a harcot a kataklizma ellen. Az X-csapat tagjai nem olyanok, mint Amerika Kapitány, Vasember vagy Superman. Egymaguk nem biztos, hogy el tudnak bánni egy hozzájuk hasonló szupergonosszal, hiszen mindenkinek van egyfajta képessége. Van, aki regenerálódik és adamantium-karmai vannak, van, aki fémeket tud manipulálni, van, aki az elmét képes irányítani, s vannak tűzgyújtók és „viharcsiholók”. Főleg kontrollálatlanul ezek a skillek nem sokat érnek (habár Rozsomák filmes karakterét sok kritika érte a rajongók részéről, minthogy túlságosan is „imbává” tették őt ahhoz képest, ami a képregényekben volt). Éppen ezért a X-Men az összefogásról és az együttműködés kérdéseiről szól. Képes-e Xavier professzor és Magneto félretenni az ellentéteiket, hogy megfékezzék a katasztrófát? Ki kinek a pártjára áll? Az egész széria egy „politikai kampány” tulajdonképpen, melyben (leegyszerűsítve) a progresszív liberalizmus (Charles Xavier) és a populista radikalizmus (Magneto) csapnak össze. A világvégék csak ürügyek erre.

Éppen ezért egy X-Men (leszámítva persze a spinoffokat – azaz a halovány Wolverine-filmeket) sikere azon áll vagy bukik, hogy egyfelől jól ki tudja-e dolgozni ezt az ideológiai problémát, másfelől pedig azon, hogy hozzá tud-e rakni az eddigi összecsapásokhoz. A klasszikus X-Men-trilógia főként a mutánsok és az emberek kölcsönös (ön)elfogadásának / el nem fogadásának kérdéskörét vizsgálta (melyet a 3. epizód szépen ellaposított), Az elsőkkel kezdődő „előzménytrilógia” pedig végső soron a bosszú és a düh témakörét járta körbe, természetesen továbbra is szem előtt tartva a mutánsokat, mint a „másság” szimbolikus képviselőit, ezúttal az emberiség történelmébe ágyazva a témát. S lényeges különbség a két trilógia között, hogy az X1-3-nak tulajdonképpen Rozsomák, míg az „eredetfilmek”-nek Magneto voltak a központi figurái.

Direkt domborítom ki a két hős közti párhuzamot, mert mint korábban említettem, végső soron az Apokalipszis Az ellenállás végének feleltethető meg. Hozzáteszem: sajnos. Az Apokalipszis az X3 minden hibáját magán viseli, pedig ezt Bryan Singer rendezte, ellentétben a 2006-os filmmel, amit a Vörös sárkányból ismerős Brett Rattner jegyez. Viszont mindkettőt Simon Kinberg jegyzi, akinek ugyan mentségére szól Az eljövendő múlt napjai, de úgy tűnik, három X-Men-filmből kettőnek jól elszúrta a sztoriját.

Kezdjük is rögtön Magneto karakterével, akit totálisan félreértelmeztek, ugyanakkor pedig ellaposítottak, kétdimenziós hőssé redukáltak az alkotók. Eriket ugyanis itt egy lengyel vasgyári munkásként ismerjük meg. Hogy mi?! Igen, nemcsak ti döbbentek meg ezen Az eljövendő múlt napjai cselekménye után, ahol még egy stadiont emelget Magnetoként. Akár Rozsomák / Logan a saját eredetfilmjében, Erik / Magneto is a világtól, illetve a mutánsoktól elvonultan él szerető feleségével és kislányával, s a dolgozó emberek szürke életét éli. Megbánta bűneit, és ahelyett, hogy fémgolyókkal gyilkolna – még egyszer hangsúlyozom – vasgyári munkásként tengődik Lengyelországban. Paródiába illő jelenetekben lesz részünk a Magneto-szál kezdő szekvenciáit nézve. Erik érző, gyengéd jómunkásember és családapa. „Szívébe zárta” a szüleit, mondja kislányának, és nem fogja elveszteni őt soha (persze ebből tudjuk, hogy valami rossz közeleg). A melodráma a tetőfokára hág tehát, melyet sablonos fordulatok, sírós-rívós jelenetek, és egy teljesen összecsapott karaktermotivációs-háló követnek. Avagy kitalálhatjátok, hogy Erikből ismét Magneto lesz (na, vajon milyen fordulat vezet idáig?), ismét a rossz oldalra sodródik, de a döntést az ő kezébe teszik a végső csatában.

Hihetetlen, hogy egy ilyen kiváló antihőst hogy lehetett ennyire bénán ábrázolni. Ugyanazt az utat járta be, mint Rozsomák az X3-ban, csak itt még normálisan meg sem tudják indokolni döntéseit. Rozsomáknál legalább ott volt a szerelmi szál, Magneto viszont ebben a sztoriban sokáig csak másodhegedűs, aki néha depizik egy kicsit. Az összképen persze rontanak a buta dialógusok, melyeket Hujber Ferenc (!) tolmácsolásában még rosszabb hallgatni. Tényleg nem értem, miért ezt a szinkronszínészt választották a remek orgánumú Michael Fassbenderhez. Szigorúan feliratos verziót nézzetek, a többi magyar hang is borzasztó választásnak bizonyult, talán Széles Tamás Apokalipszisét leszámítva.

A többi figurával e téren nincsenek annyira nagy problémák, bár a James McAvoy által remekül eljátszott Xavier professzoron kívül egyik X-hős sem túl emlékezetes. A Sansa Starkot is megformáló Sophie Turner Jean Greyként nem hagy nagy nyomot bennünk, főleg Trónok harcabeli alakítása után. S Mistique alias Jennifer Lawrence sem domborít nagyot ezúttal – kár, főleg azok után, hogy Az eljövendő múlt napjaiban kvázi főszereplő volt. Scott / Küklopsz karaktere kifejezetten irritáló (itt is). Scottot egy szerencsétlen geekként ismerjük meg, akit az iskola rosszfiúja szívat, majd amikor Xavier profhoz kerül, és megkapja a speciális szemüvegét, mintha elvágták volna. Irritáló, macsót játszó, lazázó életcsászárrá válik, aki egyből rányomul Jeane-re. Persze Scott nagyjából ilyen volt az eredeti trilógiában is, csak régi és az új énje közti átmenet lett túlontúl durva és összecsapott.

Az új X-Men másik kritikus pontja maga a címszereplő főgonosz, Apokalipszis. A felismerhetetlenné maszkírozott Oscar Isaac (akit többek között a Star Wars legújabb részéből ismerhetünk – ő volt Poe, a lázadó pilóta) egész jól megbirkózik a szereppel, de ezt a kezdetben méltóságteljes, szinte már-már szimpatikus antagonistát rettenetesen ellaposítják a cselekmény második felére. Oké, sem Stryker, sem pedig Az elsők Kevin Bacon által alakított Sebastian Shaw-ja nem voltak épp szimpatikus arcok, de miként Stryker Rozsomákot, úgy Shaw Magnetot manipulálta tökéletesen, s kvázi apafiguraként nem volt olyan könnyű és gördülékeny a likvidálásuk. Végső soron Sebastian Shaw gondolatait vette át Magneto Az elsőkben, miután be kellett látnia, az emberek valóban veszélyesek a mutánsokra nézve, ahogy azt az ex-náci tiszt is propagálta.

Egy darabig Apokalipszis is alkalmas lenne az ambivalensebb gonosz szerepére. Képvisel egyfajta igazságot, hiszen ő nem más, mint egy olyan mutáns, akit az emberek „halál a hamis istenre!” jelszóval temettek évezredekre egy hatalmas piramis alá. Így dühe érthető, amikor a nyolcvanas években felébred, és azt látja, hogy arrogáns politikusok a világ urai, akik cseppet sem tisztelik a másságot (talán nem véletlen, hogy a sztori pont ebben a korszakban játszódik, a neokonzervatív Ronald Reagan elnöksége idején, az AIDS-cel összekapcsolt homofóbia és az újfajta faji szegregáció évtizedében). Kinek ne nyílna ki a bicska a zsebében, ha korunk káoszát Apokalipsziséhez hasonló, külső perspektívából látná?

Ám a gond az, hogy miként haladunk előre a történetben, úgy alakul át Apokalipszis is egy Xavier professzor alternatíváját jelentő mesterből sablonos pusztítóvá. Akinek egyébként csatlósaival folytatott kapcsolata is problémás, mert a nyilvánvaló pálfordulások egyszerűen következetlenek és hirtelenek. Az elsőkben teljesen jól működött Magneto és Sebastian Shaw kapcsolata: Erik hiába akart bosszút állni Shaw-n, a bosszú közben maga is hasonló, fasisztoid antihőssé változott, akár Anakin Skywalker a Sötét Oldal elleni küzdelemben. Itt viszont Apokalipszis csak felszínes reprodukciója Sebastian Shaw-nak, és abszolút nem működik a „kémia” Magneto és Apokalipszis között. Avagy hiába gondolkodnak hasonlóképpen, az alkotók nem tudták egy hullámhosszra hozni őket, így a kapcsolat felszínes és következetlen marad. Olyan az egész, mintha Bryan Singer és Simon Kinberg nem tudtak volna már eligazodni a sok karakter között, és nem jutott volna elég idejük arra, hogy normálisan kifejtsék a figurák viszonyrendszerét. Ha gonosz akarok lenni, azt mondom: majd megteszik egy „Director’s Cut”-ban ala Zack Snyder.

Apropó, sok figura: az Apokalipszis harmadik nagy hibája, hogy telezsúfolja a sztorit. Míg mondjuk az Amerika Kapitány: Polgárháborúban annak ellenére, hogy behoztak jó pár szuperhőst, megvoltak a fókuszban levő főbb karakterek, akikre jobban odafigyeltek a készítők. Itt viszont olyan érzésünk lehet, hogy bár Magneto, Xavier és Apokalipszis a fő-főhősök, de az alkotók „mindent akartak”. Azaz mindenkit szerettek volna kidolgozni, ám ez lehetetlen 2,5 órában. Emiatt egy idő után már komikussá válik, hogy csak jönnek és jönnek az újabb és újabb mutánsok, akik közül sokat bizonyára a rajongók miatt hoztak be, felmutatva, ő is létezik, „már ő is feltűnik”, gyertek, váltsatok jegyet a mozifilmünkre! (Természetesen Rozsomák nélkül sem ússzuk meg ezt az epizódot sem.)

Emellett ki kell emelni, hogy míg az előző részekben azért takarékoskodtak a pofás akciójelenetekkel, addig az Apokalipszis e téren is átesett a ló túlsó oldalára. Túlzásba nem esik az új X-Men, csak éppen nincs egyetlen olyan igazán emlékezetes csetepaté sem, mint az X1 fináléja, az X2 nagy ostromjelenete, Az elsők végső összecsapása vagy Az eljövendő múlt napjai „stadionemelős” attrakciója. Persze itt aztán mindenki megmutatja képességeit, és szépen összehangolják az újoncok skilljeiket, de például a végső leszámolás is azért nem üt akkorát, mert túl sok a karakter, túl sok a képesség, túl sok a szál, túl sok téren zajlik a csata. Így az egész finálé inkább tűnik kaotikus erőlködésnek, mint monumentális harcnak.

Huh, eddig úgy vettem észre, szinte csak ekéztem az új X-Ment. Igen, sajnos meg is érdemli, mert túlerőben vannak a hibák a pozitívumokkal szemben. Nem sokkal persze, hiszen lehetett volna ebből legalább olyan színvonalú filmet is készíteni, mint Az eljövendő múlt napjai. Az ó-egyiptomi kezdő képsorok rendkívül jóra sikeredtek és gondolatébresztők olyan szempontból is, hogy az emberiség honnan szedhette a mítoszait és az istenképeit. A régmúlt, illetve az olyan letűnt civilizációk, mint az egyiptomi nagy teret enged a legendáknak és a találgatásoknak. Számos konteo létezik arról, honnan származnak a piramisok, ember alkotta-e ezeket vagy földönkívüli létforma. Akármelyik állásponttal értünk is egyet, az X-Men: Apokalipszis jól választott, hiszen az istenségként megjelenő ősmutáns tökéletesen illeszkedik a letűnt civilizációk és mítoszaik istenképébe.

Ezenkívül még a főcím is nagyon jó lett, amely végigrepít minket az emberiség történelmén és szimbólumain. E képsorokban a 3D-t is kihasználják, például egy sarló-kalapács és horogkereszt törli képen a nézőt. Persze ecsetelnem sem kell, hogy sajnálatos módon a 3D-attrakció ennyiben ki is fújt, az alkotók itt sem igyekeztek kihasználni a technika adta lehetőségeket, pár montázst leszámítva.

Ilyen a rendkívüli erejű jelenetsor, melyben Apokalipszis beszédet intéz az emberiséghez, és alatta Ludwig van Beethoven Allegrettoja szól. Gyönyörű képek ezek, melyek katartikus hatásúak, és a sokkal intenzívebb apokaliptikus hangulatot teremtenek, mint bármelyik nagyvolumenű rombolási jelenet. Illetve emellett még vicces és stílusos Higanyszál (Quicksilver) Az eljövendő múlt napjaihoz hasonló „időlassítós” megmozdulása is.

Szóval ez lett az X-Men: Apokalipszisből. Nem rossz film, abszolút nézhető, de túlzsúfolt, és ez a sztori egyszerűen nem bírja a terhet, összerogyik a sok karakter és történetszál alatt, mint a hatalmas piramis a történet elején. S bizony maga alá temet szinte minden kulcsfontosságú karaktert. A „Magneto light”-ot én nem tudom megbocsátani az alkotóknak, és a főellenfél sematikussága is ront a korábbi X-Men-epizódok által képviselt színvonalon. A következő részek már egy újabb sztorit nyitnak meg (előreláthatólag A Főnix halála / Sötét Főnix-történetet fogják feldolgozni), és Bryan Singer az űrbe repítené a mutáns hősöket. Reméljük, a filmek minősége is repülni kezd ezt a kisebbfajta lejtmenetet követően.

6/10 – Elmegy