Kiváló thriller hódította meg a Netflix nézettségi toplistáját. Sokan máris az év filmjének titulálják, ami persze költői elszólásnak számít májusban, a 2019-es Prédát és a 2006-os Sziklák szeme remake-et jegyző francia Alexandre Aja rendezésének minőségéről viszont sokat elárulnak az özönlő dicséretek. Az Oxigén hősnője egy kapszulában ébred, teljes emlékezetvesztéssel. A rohamosan fogyó oxigéntartalom miatt gyorsan rá kell jönnie, hogy ki is ő valójában és hogy tud kiszabadulni a koporsónak beillő cellából. A nyitány önmagában elég nyomasztó, zsigerekig hatóan klausztrofób alapszituációt teremt, később azonban sikerül – az izgalmak és a tartalom terén is – még egyet emelnie a téten az alkotóknak. Nem csak váratlan fordulat következik a játékidő csúcspontján, de az új szituáció miatt a néző kénytelen gyökeresen átértékelni a korábban lefektetett alapvetéseket. Ez a film egyaránt tökéletes választás egy kellemes esti filmezéshez és a filozofikusabb tartalomra vágyók számára. Külön kiemelendő továbbá, hogy az Oxigén a járványidőszak azon kevés monodrámái vagy kicsi stábbal készült filmjei közé tartozik, amelyeknek az egy térben játszódó, egyszereplős történettel mondanivalójuk volt, és nem az alkotók – korlátozásokra kényszeredetten reflektálni vágyó – kísérleteképpen született meg a forgatókönyv.
(A képek forrása: IMDB)
Az alapszituáció minden vonatkozásában egy amnézia- és pszichothrillert vázol fel, ami épp elég feszültséget hordoz magában a bezártság érzet és az emlékezetvesztés-tematika miatt. Az Oxigén tipikusan azon filmek közé tartozik, amelyek alaposan megpiszkálják az ember klausztrofób félelmeit. Az alkotók valamilyen láthatatlan technikával úgy húzzák ki a feszültséget, hogy a játékidő két-harmadáig szinte nem is kapunk semmilyen lényegi információt a főhős múltjával és aktuális helyzetével kapcsolatban, mégsem ül le a történet. A néző sokáig találgatja, hogy hol, kik és milyen bosszútól hajtva tartják fogva a hősnőt. Amikor kiderül, hogy biofizikai kísérletek állnak az ügy hátterében, az alkotók teljesen nyíltan hangot adnak a DNS-manipulációval és hasonló tudományos eljárásokkal kapcsolatos kifogásaiknak. Később azonban hatalmas fordulatot vesz az egész cselekmény, és kiderül, hogy sokkal mélyebb dolog rejlik a történet mélyén, mintsem valamilyen „egyszerű” orvosi bosszúsztori. A hősnő utolsó akciója ugyan logikailag megkérdőjelezi a film addig felépített szabályrendszerét, de ez egyáltalán nem zavaró, mert végső soron nem a thriller-szál és nem a bezártság az Oxigén középponti eleme. Alexandre Aja rendezése a sci-fi műfajába tartozó, súlyos filozófiai kérdésekre futtatja ki a történetet.
A kritika a továbbiakban SPOILERT tartalmaz.
Az Oxigén, kis túlzással élve, a Szárnyas fejvadász előzményfilmje. Nem stílusában egyezik a két mű, előbbi lényegesen intenzívebb és Mélanie Laurent (Becstelen brigantyk) csodálatosan érzékeny alakításának köszönhetően sokkal érzelmesebb film, mint az 1982-es klasszikus. Az ember által teremtett (replikáns vagy klónozott) emberek velünk egyenlő személyiségekként, érző lényekként való kezelése miatt azonban mindenképp kapcsolódnak egymáshoz. Az Oxigén egyenesen a „teremtettek” szemszögéből mutatja be a történetet. Mintha Alexandre Aja munkája nyílt üzenet volna a jelen kutatóinak, hogy az alkotás felelősséggel jár. Ahogy a természettel sem bánhatunk mostohán, önmagunk klónjai sem lehetnek kísérleti nyulak (vagy egerek, hogy a filmhez kapcsolódjunk), hanem autonóm lények, akiket ugyanazok a jogok és azonos bánásmód illet meg, mint valamennyiünket. Érdekes csavar ugyanakkor egy mesterséges intelligencia szerepeltetése a filmben a főhős Liz mellett. A Milo nevű program egyrészt a – szintén ember által teremtett – lélek nélküli gépet szimbolizálja, eléggé démonizált köntösben. Másfelől felébreszti a nézőben a kérdést, hogy vajon lehet-e ugyanolyan felelősségű létezőnek kezelni a jövő szuper képességű MI-csodáit, akikre életünk és munkák egyre szélesebb hányadát kívánjuk rábízni, mint egy embert.
A tudományos-fantasztikus műfaj régi témája az alkotói felelősség kérdése. Az Oxigén azért is különleges film, mert egyszerre használja a zsáner két klasszikus állítását. Megjeleníti a teremtett világ iránt tanúsított empatikus nézőpontot, amit a Szárnyas fejvadásztól örököl, illetve – a 2001: Űrodüsszeia nyomán – erősíti korunk technicizált jövővel szemben táplált félelmeit. Utóbbival azt támasztják alá az alkotók, hogy nem lehet mindent hideg fejjel, adatszerűen kezelni, az érzelmeket és az emberi méltóságot nem tanácsos kivonni életünk szervezéséből. Mindezt rendkívül izgalmas cselekményen keresztül mutatják be. Egy eredendően feszült alapszituációt sikerül a film tetőpontján megcsavarni, majd teljesen új kontextusba helyezni a történetet. Végül előtör Lizből az életöröm is, amit Mélanie Laurent igazán autentikus alakításával átragaszt a nézőre. Az Emlékmásra emlékeztető kettős olvasatú zárójelenet felcsillantja előttünk a teremtés csodáját, ugyanakkor a nyitott vég miatt a felvázolt optimista jövőkép csak lehetőség marad. Az Oxigén szerzői teljesen nyíltan kimondják: a mi kezünkben van a saját jövőnk. Amennyi empátiával és ésszel viszonyulunk hozzá, olyanra formáljuk a világot.
