Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogok szórakozni a Fallout-sorozaton, ám a Prime Video kínálatában fellelhető videójáték-adaptáció annyira magával ragadott, hogy szerintem másodszor is nekiülök majd Lucy kalandos utazásának. Már csak azért is meglepett, hogy ilyen szinten be tudott szippantani az opusz, mert egyáltalán nem tartom magam rajongónak, sőt, a klasszikusnak számító első két rész teljességgel kimaradt az életemből – egyszer ugyan megpróbáltam pótolni őket, csak aztán közbejött egy utazás, később pedig a PC-mtől is megváltam, így végül sosem került rá sor. Jómagam tehát a 2008 októberében megjelent Fallout 3 keretében ugrottam fejest ebbe a szó szerint sugárzó univerzumba, és akkor sem a miliő vagy a téma vonzott, hanem a Bethesda Game Studios korábbi munkái, addigra ugyanis vagy három alkalommal kezdtem újra a The Elder Scrolls 4: Obliviont, és a Morrowindbe is beleöltem „néhány” órácskát. A világról tehát semmit sem tudtam, játékmenet terén azonban sejtettem, hogy mire is számíthatok, végső soron viszont mégis inkább az előbbi volt az, ami miatt olyan sokáig időztem a Capital Wasteland kietlen vidékén.
A játék engem már a nyitánnyal megvett kilóra, korábban ugyanis nem nagyon fordult még elő (én legalábbis nemigen hallottam róla), hogy újszülöttként induljon a főhősünk nagy kalandja, átélve a fontosabb állomásokat. Az alaptulajdonságok megadásának láttán is tapsoltam egy nagyot, hiszen a S.P.E.C.I.A.L. könyvnek hála nem csupán a választott irányt tudtam megszabni, de egyúttal a lore-hoz is közelebb kerültem egy picit – említettem már, hogy akkoriban még fogalmam sem volt róla, mi fán terem a Nagy Háború és a Vault-Tec? Az igazi döbbenet azonban akkor ért, amikor a menetrendszerűen bekövetkező bonyodalom után kénytelen voltam átlépni a 101-es menedék masszív kapuján, mert bár az Oblivionban is padlót fogtam, amikor elém tárult Cyrodiil csodás látképe, de még az sem okozott akkora sokkot, mint a Fallout 3 (szinte) porig rombolt pusztasága. Valódi ólomsúlyként nehezedett rám akkoriban az a szürke massza, ami Amerikából maradt a mindent elpusztító háború (ami ugyebár sosem változik) után – persze később hamar megtapasztaltam, hogy a humorérzék még a világvégét követően sem kopott ki a köztudatból, csak épp „megfeketült” egy picit. A Bethesda alkotásaiban viszont engem mindig is a felfedezés vonzott leginkább (éppen ezért éltem meg kisebb csalódásként a Starfieldet), ezen a téren pedig alsó hangon is jelesre vizsgázott a Fallout 3.
Merthogy visszatekintőnk alanyában bizony bőven volt miért szétnézni, hiszen megannyi romos épület, elhagyatott barlang, na meg persze sanyarú sorsú menedék várta, hogy felkutassuk a kincseit, így aztán mindig árgus szemekkel figyeltem az iránytűt, hogy feltűnik-e valami érdekesség. Kifejezetten tetszettek az egykori főváros szívében található múzeumok, de a Nuka-Cola Plantben is szívesen bolyongtam, az imént említett Vaultokról már ugye nem is beszélve. Mindegyiknek volt ugyanis valami különlegessége (leginkább annak kapcsán, hogy milyen szinten mentek félre a dolgok), szóval az Oblivion helyenként kissé egyszerű kazamatái után valódi felüdülésként hatott a csupa egyedi, és nem mellesleg hangulatos területet kipucolása. És ha már szóba kerültek az összecsapások, a Bethesda szerintem sosem tudott igazán élvezetes harcrendszert kreálni (a Starfieldben mondjuk nem volt rossz a gunplay, de ebben ugyebár nagy szerepet játszott az id Software), így aztán a Fallout 3-ban is furcsállottam kissé, hogy nem volt célzótüske (2008-ra azért már megjelent pár Call of Duty epizód), összességében nézve viszont el lehetett benne lövöldözni. Már csak azért is, mert akadt néhány őrült fegyver a felhozatalban – a lezuhant földönkívüli teste mellett található alien blasterre szerintem mindenki jól emlékszik, de a mini atombomba-vető is megérhet egy misét, ami leginkább a V.A.T.S. rendszerben okozott mókás képsorokat. Szintén sokat javított az összképen a brutalitás, a korábbi Bethesda játékokban ugyanis nem nagyon találkozhattunk szétrobbanó fejekkel és leszakadó végtagokkal, itt azonban a varázslat részét képezte – olyannyira, hogy még egy külön perk is volt, ami négyzetre emelte a trancsírt.
Persze a Fallout 3 még inkább szerepjáték volt akció-RPG helyett (ellenben mondjuk a negyedik résszel, ami pont az előbbi téren muzsikált rosszabbul), így örömmel konstatáltam, hogy mennyi lehetőségünk van a párbeszédek során, és milyen sokrétű az újrajátszás szempontjából kiemelten fontos fejlődési rendszer. Ugyancsak tetszett, hogy számos választási lehetőségünk akadt a történetben, ahogy sok mellékküldetés esetében sem csak egyféle végkimenetel létezett – játéktörténelmi pillanatnak számít például Megaton felrobbantása (ami ugye szintén opcionális), melyet hozzám hasonlóan szerintem mindenki tátott szájjal nézett végig a távolból. A szerepjátékos vonalnak azonban a karakterek is fontos részét képezik, ezen a téren pedig nem nagyon szoktak brillírozni a Bethesda írói (a Skyrim Nazeemja és a Fallout 4 Prestonja is inkább csak a mémeknek köszönhetően tört utat magának), én például cikkünk főszereplőjéből sem nagyon tudnék felidézni senkit, bár tény, hogy nem tegnap történt az utolsó végigjátszás.
A játék vizuális körítését ellenben akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám, hiszen az ’50-es évek Amerikáját idéző művészi stílus utánozhatatlan hangulattal ruházta fel a programot – mondom ezt úgy, hogy hozzám sokkal közelebb áll a S.T.A.L.K.E.R. és a Metro megközelítése. Szinte minden tereptárgyra, reklámra, épületre képes voltam rácsodálkozni anno, és bár nem mondom, hogy Bioshock szinten nyűgöztek le a látottak, sótlanabb/átlagosabb látvány esetén szinte biztosan nem időztem volna el annyit ebben a világban. Megaton városát is az egyik legjobban sikerült Bethesda településnek tartom (bár ezen a téren nálam még mindig Whiterun van az élen), mert ügyesen reprezentálta, milyen módon alkalmazkodott a civilizáció az alaposan megváltozott körülményekhez, az egykori Washington romjai között viszont mindig hajlamos voltam eltévedni, bár ez vélhetően az én saram, nem a dizájnereké.
Összességében nézve egyébként én jobban elszórakoztam a sokak szerint csalódást keltő Fallout 4-gyel (amihez nemsokára megérkezik a várva várt „next-gen” frissítés), bár azt még én is elismerem, hogy szerepjátékként valóban nem hozta az elvárt szintet – a négy opcióból álló dialógus-rendszert például máig nem tudom, hogy gondolhatták komolyan az alkotók. Az áramvonalasított játékmenet, a fényévekkel jobb lövöldözés és a kissé fapados, de azért szerethető építkezés miatt azonban máig szívesen gondolok vissza Commonwealth veszélyektől hemzsegő területeire, éppen ezért tűkön ülve várom, hogy befusson az update, és újra szupermutánsok nyomába eredhessek. Mindemellett pedig azt sem venném zokon, ha valamikor a jövőben elkészülne a Fallout 3 (valamint a fantasztikus New Vegas) felújított, modern konzolokon is élvezhető kiadása, mert nagyon szívesen elkezdeném újra (pláne, ha Xboxon is kapna modtámogatást), megfelelő apparátus hiányában viszont elég nehéz. Tekintve, hogy az írás apropójául szolgáló szériának hála valósággal kilőtt a játékok népszerűsége, talán a Bethesda is meggondolja a felújítás(ok) elkészítését, bár könnyen lehet, hogy csak radioaktív bilibe lóg a kezem.
