A Half-Life első része nem egy részletes tutorial-szakasszal kezdődik, hanem egy vonatozással. Egy igen hosszú vonatozással. Bár a jobb helyeken tömegközlekedési eszközként használt alkalmatosságon való utazás nem hangzik úgy, mint egy nagyszerű és emlékezetes videojátékos pillanat, a Valve fejlesztői által bemutatott megvalósítás teszi ezt mégis olyan különlegessé. Ahogy utazol a Black Mesa létesítményen keresztül, még fogalmad sincs, hogy mi a célod, vagy mit keresel ott – csupán a látványban gyönyörködhetsz. Érdekesség, hogy mivel ez a megvalósítás a ’90-es években még teljesen újnak számított, többen egyszerűen azt hitték, hogy csak egy átvezető a több perces utazás és észre sem vették, hogy mozoghatnak. A Valve célja az volt, hogy teljesen hétköznapi környezetbe helyezzenek (már amennyire egy titkos kutatóállomás hétköznapi lehet) és ezért a Half-Life első szakasza inkább érződik egyfajta horrorjátéknak, mintsem akciódús FPS-nek.
A szótlan Gordon Freeman szemével látod, ahogy fejlett gépek dolgoznak, leszáll egy katonai helikopter, tudósok jönnek-mennek, elhaladsz egy öltönyös úriember mellett egy szembejövő kocsiban (ebben a pillanatban először látod a G-Man-t), és hallgatod, ahogy egy arctalan, robotikus női hang információkat darál. Ez a tipikus vihar előtti csend, amikor teljesen belemerülhetsz a játék világába, anélkül, hogy akár csak sejtésed is lenne arról, hogy mi vár rád a későbbiekben. Sokszor szóba kerül, hogy a videojátékok ma már mennyire közel állnak a filmekhez. Akár a narratívát vagy a megvalósítást szemléljük, némelyik játék simán hozza egy hollywood-i blockbuster szintjét. A Valve 1998-as FPS-ében nincs átvezető, mindent TE magad élhetsz át Gordon szerepében. Ez egy meglepő megoldás volt akkoriban, de a siker őket igazolta: a Half-Life megkerülhetetlen klasszikus lett. Egy olyan mérföldköve az FPS műfajnak, amely már az első perceiben egyértelműsíti, hogy itt valami olyasmi vár, amiben korábban még nem volt részed.
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
