A SOMA végére rájössz, hogy a Földet évekkel ezelőtt elpusztították, a megmaradt emberek a tenger mélyére menekültek, és te csak az eredeti éned klónja vagy (vagy addigra már tényleg csak egy klón klónja). Az egész dolog abban csúcsosodik ki, hogy a főszereplő, Simon úgy dönt, megpróbálja feltölteni az összes megmaradt emberi tudatot egy ARK nevű űrhajóba, amely talán képes megőrizni az emberiség még megmaradt reményét. Az események megdöbbentő fordulatával azonban Simon rájön, hogy a tudatát nem úgy töltötte fel az ARK-ba, ahogyan azt ő hitte, és neki hátra kell maradnia egy halálra ítélt világban.
A SOMA nagy részében arra ösztönöznek, hogy elhidd, hogy valamiért különleges vagy. Biztos vagy benne, hogy a tudatod mindig is az lesz, ami "tovább él". Ehelyett végül elég nagyot koppansz. Ahogy a játékos karakter káromkodni és őrjöngeni kezd a komor valóság miatt, te is megérted és átérezheted a fájdalmát. Talán helyesen cselekedett, de nem fogja tudni közvetlenül élvezni döntése előnyeit. Ehelyett (többnyire) egyedül maradt egy abszolút pokoli környezetben, azzal a tudattal, hogy "létezése" egyszerre fájdalmasan valóságos és egyben keserűen értelmetlen is. Bár a SOMA befejezésének néhány részlete kezd egy kicsit szétesni, ha túl mélyen belemerülsz, az egész befejezés érzelmi szinten abszolút működik. Ez egy félelmetes és intelligens módja egy félelmetes és intelligens játék lezárásának. Ez az a fajta ending, amit ha átéltél, akkor már soha nem fogsz elfelejteni.
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
