A 2005-ben megjelent Shadow of the Colossusban addig nem érzed igazán a méretek közti különbséget, amíg az első ellenfeled el nem takarja előtted a Napot. Addig a pillanatig egy hatalmas és üres világban utazol: nyílt síkságok, föléd magasodó hegyek, előtted pedig csak egy-egy gyík szaladgál. Aztán hirtelen egy hatalmas szörny lábánál állsz, és valahogyan meg kellene ölnöd, hiszen a játék ezt kívánja tőled. A kolosszus óriási, és teljesen figyelmen kívül hagy téged. Talán ez utóbbi a legfélelmetesebb, mert ez a lény olyan nagy és erős, hogy (amíg nem kezdesz el ugrálni a lábai körül) észre sem veszi, hogy ott vagy. Egyből előjön a "mégis mi a frászt kellene itt csinálnom?" érzés. Ez egyáltalán nem könnyű kérdés, és kezdetben még akkor sem könnyű feladat, ha már rájöttél, hogy mit kellene tenned. Össze-vissza ugrálsz, és amikor végre belekapaszkodsz a lábába, és felhúzod magad, újabb "WTF?" pillanattal szembesülsz, amikor az állóképességi sávod elkezd lecsökkenni.
Még ha ez a legkönnyebb harc is a játékban, nem valószínű, hogy a legtöbben átvészelték anélkül, hogy legalább egyszer ne estek volna hatalmasat a kolosszus fejéről. Az első lény varázsa pedig abban rejlik, hogy szinte mindent megtanít az utána következő tizenötre, anélkül, hogy oktatóprogramnak éreznéd a vele való küzdelmet. Ez egy olyan lenyűgöző pillanat, amely ma is ugyanolyan hatásos lehet, mint 17 évvel ezelőtt. A játék során végig megmarad benned, még akkor is eszedbe juthat, amikor nagyobb és bonyolultabb ellenségekkel harcolsz. Az első kolosszus eléd tornyosulása olyan pillanat, amely egyből megérteti veled, hogy mivel állsz szemben. Ebben a világban parányi vagy. Egy aprócska hős, hatalmas feladattal. A kalandod pedig még csak most kezdődik!
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
