Sziasztok, kedves olvasók!

Elég pörgős évünk volt a Gurunál idén is, viszont gaming-fronton ugyanez már nem mondható el. Nagyjából egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyan játékkal játszottam 2024-ben, amely maradandó élményeket adott és nem untam rá 2-3 óra után. Mivel novemberben elstartolt a PS5 Pro, a jövő év vélhetően arról fog szólni a Sonynál, hogy a leporolások és remastered-kiadások helyett elkezdik kiadni azokat a játékokat, amik tényleg kihasználják a konzol erejét – de addig még rengeteg víz lefolyik a Dunán. Ebben a kis évösszegzőben az év legnagyobb meglepetéseit és csalódásait gyűjtöttem össze, illetve kitérek arra is, hogy mit várok 2025-től.

Az év legnagyobb megleletése(i)

Rendkívül meglepett a Helldivers 2 és a Palworld hatalmas sikere, mert mindkét játék az indie-piacról érkezett és mégis sikerült akkora népszerűségre szert tenniük, hogy a nagy kiadók csak pislogtak, hogy ilyet is lehet. Külön kiemelném a Helldivers 2-t, amit majdnem hetente frissítgettek a megjelenésekor és így nem is csoda, hogy egy rendkívül jól működő közösség alakult ki körülötte. És ha már indie, mindenkinek ajánlom a remekbeszabott Thank Goodness You're Here! című slapformert (tényleg ez a műfaji meghatározása), amely egy észak-angol kisvárosban játszódik – elsősorban azoknak jöhet be, akik értékelik az angol humort. Hatalmas meglepetés volt továbbá számomra, hogy a Silent Hill 2 remake-je ennyire jól sikerült. Kedvelem a Bloober Team munkásságát, de egyrészt ők is képesek mellényúlni (lásd: Layers of Fear 2), másrészt egy ilyen ikonikus játék teljes remake-je még egy sokkal tapasztaltabb fejlesztőcsapatnak is túl nagy falat lehet. A Bloober viszont tisztességesen lehozta a meccset, James pedig hazatalált – ismét. Ugyancsak nagyon meglepett, hogy az idei Call of Duty abszolút korrektre sikeredett. A multival sosincs gond, azt mindig eltalálják, de idén a single-player kampány is egész tűrhetőre sikeredett, ami nem csoda, mivel a Black Ops-vonalat folytatták tovább. Meglepett a Marvel Rivals is, mivel egyrészt teljesen ingyenes, másrészt a battle-pass sosem jár le és nem is drága (látod, lehet így is Activision!), emellett pedig jó a matchmaking, szép a grafika és maga a játék pár nap alatt elérte a 20 milliós aktív játékosszámot. Amire viszont nagyon rácsavarodtam év elején, az a Prince of Persia The Lost Crown volt. Ez egy metroidvania/akció-platformer, meglepően ötletes csapdákkal, látványos bossfightokkal és olyan ötletekkel, amelyek már régóta ráfértek erre a műfajra. Lehet köpködni a Ubisoftot elég sok dolog miatt, de ez a játék akkor is ott van nekem a legjobbak között és jókat mosolygok, mikor valaki kikéri magának, hogy miért nem 3D-s – az első kettő sem volt az.

Az év legnagyobb csalódása(i)

Az év egyik legnagyobb csalódása nálam is a Star Wars Outlaws volt, amibe ugyan még így is beletettem vagy 70 órát, de rettenetesen eluntam a végére. Jól hangzott a több bejárható bolygó, meg az open-world környezet, és bevallom, az első pár órában még vitt is magával Kay Vess és Nix sztorija, utána azonban úgy meguntam, mint a huzat! Lényegében az egész Star Wars külcsín alatt egy önismétlő, unalomba fulladó TPS rejlik, ami állandóan ugyanazokra a helyekre irányít vissza, hogy újabb és újabb missziókat teljesíts valamelyik szindikátusnak. A Silent Hill 2 remake előtt ott volt még az ingyenesen letölthető Silent Hill: The Short Message, ami iránt viszont nagyon hamar elveszítettem az érdeklődésemet és azt hiszem, a mai napig be sem fejeztem. Aztán jött a Suicide Squad: Kill the Justice League, amit vártam, mivel mégiscsak a Rocksteady állt mögötte, akik letették az asztalra az Arkham-trilógiát (az Origins kakukktojás, mert azt a WB Games Montréal készítette). És én a mai napig tartom, hogy ez nem egy vészesen rossz játék, csak épp hiba volt live-service modellel kiadni, pláne egy olyan Metropolisszal, ami kong az ürességtől. Természetesen nem mehetek el szó nélkül az idei év egyik, sőt, talán A legnagyobb csalódása mellett sem, ami nem más, mint a Skull and Bones. A Ubisoft sok-sok évvel a Black Flag után valamiért még mindig jó ötletnek tartotta kiadni ezt a játékot, miközben már régóta uralkodó a műfajban a Sea of Thieves. Toltam a Skull and Bones-t egyedül és az Esport1-es kollégákkal karöltve streamben is, de végül mindig arra jutottam, hogy ez a játék elavult, érdektelen és nem akarom folytatni.

Mit hoz 2025?

Minden szempontból erősebb évet várok, mint az idei. Egyrészt új időszámítás kezdődik a játékiparban, ha ősszel tényleg befut a Grand Theft Auto 6, másrészt bőven akad még néhány cím, amelyek miatt megéri vágni a centit. Egy biztos: a GTA 6 forradalmat fog csinálni. Ez az év amolyan vihar előtti csendnek volt betudható, mivel a Rockstar még egy nyamvadt második előzetes sem adott nekünk – de annál nagyobbat fog szólni a jövő év! Már most borítékolni lehet, hogy a GTA 6 legalább 10 évre előremutató alkotás lesz és mindenki ezt veszi majd alapul, ha open-world sandbox-játékot akar készíteni. Előtte nyáron még ott lesz a Mafia: The Old Country, amivel a Hangar 13 visszatér a Mafia 2 történetvezéreltebb, lineárisabb játékmenetéhez, miközben egy teljesen új karaktert (Enzo) is bevezet a szériába. Az idén novemberre tervezett Assassin's Creed, a Shadows is átcsúszott 2025-re, bár ez – bocs, most őszinteségi rohamom van – lassan már a lőtéri kutyát sem érdekli, szóval engem sem izgat, hogy megjelenik-e vagy sem. Jobban érdekel a Death Stranding 2, amivel Kojima ismét tanúbizonyságot tehet arról, hogy miért őt tartják korunk egyik legkreatívabb zsenijének a videójátékok világában. Várom még a Little Nightmares 1-2 alkotóinak új játékát (Reanimal), illetve magát a Little Nightmares 3-mat is természetesen. Hébe-hóba jól esik szétzúzni néhány zombi koponyáját, úgyhogy várom a Dying Light: The Beast megjelenését, de mivel mostanában elkezdtem újrajátszani a The Dark Pictures-játékokat, így a második évad első felvonása (Directive 8020) szintén nagyon érdekel. Az biztos, hogy 2025 egy sokkal-sokkal jobb évnek néz ki gaming szempontjából már most is, mint az idei – remélhetőleg ez így is marad!

Záró gondolatok

Engedjetek meg egy kicsit személyesebb hangvételt. 2024 volt számomra az az év, amikor besokalltam a közösségi médiától és a rengeteg negatív embertől. Elkezdtem a digitális detoxot, vagyis elvágtam magam a Facebooktól, az X-től, a Threadstől, a TikToktól és minden olyan platformtól, ami csak lehoz az életről. Maga az élet ugyanis rövid és én nem szeretném azzal tölteni, hogy valakivel kommentben vitázok mondjuk arról, hogy miért jó a The Last of Part 2 – nem éri meg. Ahogy az sem éri meg, hogy 0-24-ben bármikor lásd, ahogy mások vitáznak valamin, legyen az gaming, politika, hazai popzene vagy a Dubai csoki létjogosultsága. Talán öregszem, de egyre többször veszem észre magamon, hogy visszatérek régi, akár 20-30 éves videójátékokhoz vagy csak kétórán keresztül nézem valami lo-fi zenére, ahogy egy idegen GoPro-val a fején sétál japán utcákon a téli hóesésben. 2024 legnagyobb tanulsága számomra az, hogy azzal kell foglalkozz, ami számodra értéket ad. Ha ez egy zenei album vagy egy jó film a Maxon, akkor azzal. Ha egy több éves videójáték, akkor azzal. Ezek ideig-óráig kirántanak a valóságból és azt hiszem, erre jövőre is hatalmas szükségünk lesz, sőt, talán még nagyobb, mint eddig bármikor.

Köszi, ha végigolvastátok!