A sztorit már sokszor kitárgyaltuk, de azért álljon itt egy rövid szinopszis, hátha a Marsról jött a kedves olvasó. 1912-ben járunk, az első világháború előtt, mikor is a nemzetközi politika már forrong egy ideje, az ember pedig egyre kevesebbet ér, hisz a technológia robbanásszerű fejlődése automatizálja az ipart és megváltoztatja a világot, melyhez a kor lakói szoktak. Ebben a zűrzavaros korban él Booker DeWitt exkatona, aki leszerelése óta csak iszik, iszik és iszik. Ehhez persze pénzre van szüksége, melyet mindenféle kétes alakoktól kölcsönöz, akik egy nap behajtják a számlát, igaz, nem úgy, ahogy DeWitt képzelte. Ahelyett, hogy a folyó mélyén töltené élete utolsó éjszakáját, egy bizarr alkura mond igent: el kell hoznia egy Elizabeth nevű, fogva tartott lányt egy felhők felett lebegő, autonóm városból, Columbiából. Booker kapva kap az alkalmon, hisz nemcsak, hogy egy csontja sem törik, de még csajozhat is egy jót. A játék a Columbiába vezető úton indul, nem mindennapi hősünk pedig épp egy csónakban ülve tart egy világítótorony felé, visszaidézve az elő BioShock mámorító bevezetését.

ÚTON A FELLEGEKBE

A világítótorony nem más, mint egy rakéta, ami egyenesen Columbia szívébe repíti Bookert. Bár nagy a kísértés, hogy méterről méterre leírjuk a képernyőn látottakat, az nem adná vissza a város lüktető, élő, és persze groteszk valóját: Columbia olyan érzést kelt, mintha egy folyamatos, soha véget nem érő július 4-i (az Egyesült Államok függetlenné válásának ünnepe) vásárba csöppennénk. Annyi különbséggel, hogy a felhők felett lebegő metropolisz polgárai, akárcsak Rapture lakói, teljesen megvesztek, már-már istenként tisztelik az amerikai honalapítókat (Washingtonéknak templomot emeltek), sőt, saját prófétájuk van, Comstock atya személyében, aki nyugodtan indulhatna egy Charles Darwin hasonmásversenyen. A demóban össze is akasztottuk vele a bajszot, de persze a végső leszámolásra majd csak a teljes változatban lesz lehetőség. Érdekesség egyébként, hogy Booker pont egy polgárháború kellős közepébe csöppen, a próféta hívei ugyanis fegyveres harcban állnak a Vox Populi nevű munkásmozgalommal, melynek tagjai jórészt elnyomott feketék. Bizony, a 10-es évek Amerikája még nem volt olyan elfogadó és politikailag korrekt (haha!), mint korunké, Columbia lakossága pedig olyan szinten rasszista, hogy egy fekete lányból és egy fehér fiúból álló szerelmespár ebben a városban gúny és gyűlölet tárgya, akiket szó nélkül kiállítanak egy útszéli pódiumon, hogy teniszlabdákkal dobálhassák meg őket az arra járó, magukat marhára felsőbbrendűnek gondoló fehér polgárok. Sajnos a kipróbálható változatban a Vox Populi-féle felkelés még nem játszott szerepet, hisz a játék csak Elizabeth kiszabadításáig tartott, de amit addig láttam, meggyőzött róla, hogy ezt az Infinite-et a témára érett, felnőtt közönség számára készíti az Irrational Games.

CSAK AZ ERŐS ÉLI TÚL

A BioShock: Infinite játékmenetéről korábban sokféle állítást hallottunk, de azt hiszem, jobb lesz, ha tiszta vizet öntünk a pohárba: ez még mindig egy szerepjáték-elemekkel dúsított FPS, amiben egy jól kitaposott utat követve haladhatunk, helyszínről helyszínre. Columbia ugyan hatalmasnak tűnik, szabadon nem bejárható, és a kipróbálható változatban a pályák közötti töltőképernyő is rendszeres vendégnek számított. Persze a szervezők felhívták rá a figyelmet, hogy ez még nem a végleges kód, de gondolom, a játék felépítésén már nem változtatnak Levine-ék ebben a cirka hat hétben. Összefoglalva tehát, szó sincs sandbox-szerű játékélményről, vagy nyakunkba szakadó szabadságról. Kapunk viszont egy művészien megkomponált, scriptek irányította környezetet, mely annak ellenére képes a szabad akarat illúzióját kelteni, hogy abból csak pár csepp található benne. A pályák elég nagyok, vannak eldugott zugok, ahol extra lőszert, a sorozat ikonikus elemeként tisztelt magnószalagokat vagy egyéb nyalánkságokat találunk, és persze a lakosok folyamatos eszmecseréje is segíti a beleélést. Columbia népe a részeges kocsmatölteléktől a hazájáért halni képes katonáig terjed, az ellenfelek pedig mindent megtesznek, hogy megállítsanak bennünket. A játék során sima utcai rendfenntartók, gépfegyveres-páncélos osztagok (női és férfi tagokkal -- na, úgy látszik, a politikai korrektség Columbiában csak a bőrszínt nem favorizálja, a nemi egyenjogúság adott), tűzgolyókat hajigáló és varjakat eregető szuperemberek állták utunkat, a demó pedig a különleges kiadásban is jelentős szerepet játszó Songbirddel ért véget -- ez a gigantikus, mechanikus madár nem semmi boss-harcot ígér, bár Elizabeth és Booker már annak is örült, ha el tudott menekülni előle, nem hogy leszedni őt...

Ebből a rövidfilmből megtudunk egyet s mást a városról

Az ellenfelek mesterséges intelligenciája meglepően jónak bizonyult: bekerítettek, csapdába csaltak, próbáltak leteríteni, nem egyszer sikerrel. A sorozat védjegyének számító vital chamberek itt is visszaköszönnek, s még ha ki is lógnak a koncepcióból, örülni fogunk nekik, mert megkönnyítik a dolgunkat, ha fűbe harapnánk. Persze nem csak az ellenfelek okozhatnak gondot nekünk, hanem fordítva is: a demóban Booker az alapból magánál hordott pisztolyon túl egy korai gépfegyverrel is oszthatta az áldást, mi több, nem lenne BioShock a játék címe, ha a különleges, természetfeletti képességek ne kerülnének előtérbe. Amiket Rapture-ben plazmidoknak hívtak és injekciós tűként működtek, azok itt vigor néven szerepelnek és meg kell inni őket. Már rögtön az első fél órában rájövünk, hogy vigorok nélkül Columbiában semmire sem megyünk, hisz egy kotnyeles robot nem akar átengedni egy lezárt kapun, holott a sztori szerint arra visz az utunk. A megoldás: iszunk egy üveg, abszinthoz hasonló zöld löttyöt, és a lelkünk egy részével megszálljuk az ádáz vasfigurát, ami ezt követően készséggel átenged. Az imént taglalt, Posessionnek nevezett vigorral bármilyen berendezést megbolondíthatunk, így a felállított lövegeket is, melyek egy rövid ideig Columbia őreit nézik ellenségnek -- élőlényeken azonban sajnos nem működik. Ugyanakkor, ha fegyverként szeretnénk használni a vigorokat, arra is van lehetőség; a Devil’s Kiss nevű, tűzgolyókat eregető és robbanó csapdákat telepítő képességet egy lángokba borult mini-bosstól szerezte meg Booker a demóban, majd később egy furcsa főpaptól szedte el a Murder of Crowst, mellyel éhes varjak szadista seregét szabadíthatjuk ellenségeinkre. Beteg? De még mennyire, és akkor még nem is beszéltünk a játékot végigkísérő erőszakról. Vér, vér és vér… Nem mondom, látványos, ahogy a vörös testnedv beborítja a márványköves, kék-fehér-piros utcákat. Vigorból persze több lesz a végleges játékban, és bár igen erős képességekről van szó, a játék erősen korlátozza a használatukat: ha a bal alsó sarokban látható csík üres, akkor elfogyott a varázserő, és míg nem veszünk egy üveg kék itókát (esetleg találhatunk is itt-ott), kénytelenek vagyunk hétköznapi emberként helyt állni.

SÍNEN VEZETVE

Mivel Columbia egy lebegő város, az épületek hatalmas, héliummal teli léggömbökön állnak, melyek között különös sínrendszer biztosítja az összeköttetést. A síneket a játék egyik NPC-je szerint azért építették, hogy a Vox Populi aljas, alsóbbrendű árulói ne tudjanak kereket oldani --mi azonban a saját céljaink szerint használjuk. Booker egy karra szerelt, multifunkcionális eszközzel kapaszkodik meg a vezetékeken, melyeken ugrani is tud, de persze nem annyira szabadon, mint a korábbi prezentációkban láttuk, legalábbis a kipróbált változatban ez még nem teljesedett ki -- lehetséges, hogy később megnő a szerepe. Kellemes adaléka ez a játéknak egyébként; segít elhinni, hogy Booker meg tud lógni az őt üldöző lakosok elől, és nem utolsósorban marha jól néz ki, ahogy eszelős sebességgel száguldunk egyik épülettől a másikig, nyomunkban a Songbirddel, példának okáért. Ráadásul a hordozható fogaskerék fegyvernek sem utolsó, brutális kivégzéseket hajthatunk végre vele, s mivel ellenségeink szívesen a közelünkbe lopakodnak, néha nem árt egy erős és hasznos szerszám, ami megtanítja őket törött orrba dudálni.

Összegezve a fent olvasottakat tehát: egy különösen hangulatos, élvezetes, erőszakos és változatos FPS-t várhatunk a BioShock: Infinite képében, mely mindezen tulajdonságain túl még döbbenetesen szép is. Ez persze nem technikai értelemben vett szépség, a játék motorja ezer éves. Sokkal inkább a környezet részletgazdagsága és egyedisége meggyőző: jómagam nem tudtam elképzelni, hogy működik egy színes-szagos lebegő város egy shooterben, holott ez az egyik legjobb videojáték-helyszín, amivel valaha találkoztam. Ráadásul a fejlesztők igyekeztek Columbia több arcát is megmutatni: megfordulunk templomokban, elsőre felfoghatatlan méretű szerkezetekben, a levegőben (még szép), ellopunk egy léghajót, és még ki tudja, mennyi kaland vár ránk a végleges változatban. A kiállított verzió Xbox 360-on futott, de a PC-s annál sokkal jobban néz majd ki, köszönhetően a magasabb felbontású textráknak és a látványjavítóknak. Az irányítás kontrolleren kicsit szokatlannak hatott, lévén, hogy a bal ravasz nem zoomolt, hanem ellőtt egy-egy vigort, de annyi baj legyen, egérrel már nem lesznek efféle gondok.

LÉGI JÁRAT

A BioShock: Infinite a dolgok mostani állása szerint március 26-án fog megjelenni PC-re, PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra, hogy Ken Levine és az Irrational Games bebizonyíthassa, van még szufla a franchise-ban. A kétórás demó meggyőző volt, szívesen játszottam volna még, bár nem szabad elfelejteni, hogy ez még csak a program nagyon kis része lehet. Manapság még a rövidebb FPS-ek 6-8 órásak, ez meg mégiscsak egy BioShock, lesz ez 15+ is. Messzemenő következtetéseket tehát, azon túl, hogy egy nagyon hangulatos és jó MI-vel felszerelt programról van szó, felelőtlenség lenne levonni, főleg, hogy Elizabethtel együtt nem küzdhettünk, így a kooperatív aspektusba majd csak a premier után nyerünk betekintést. Mindenesetre nagyon várjuk a teljes verziót, szívesen fenékbe billentenénk a sok rasszista-fasiszta columbiait!