Zöld a bőre, hegyes a füle, és a jelek szerint az egyik „előre elkészített” karakter vagy esetleg az egyik választható társunk lesz a Baldur’s Gate 3-ban az a hölgyemény, akinek kiszabadítására parádés mentőakciót indítottak pajtásai: sárkányháton lovagolva indultak az Illithid nautiloid-hajó ellen, mely lássuk be, igen egyoldalú csatának tűnt. Na, de mégis, ki lánya-borja ő, és honnan jött? És kik ezek a sárkánylovasok? A Dungeons & Dragons világában járatos szemlélők vagy veterán játékosok számára minden bizonnyal ismerősnek tűnnek, illetve egyből rávágták a választ kérdéseinkre – bár írásunk nem kifejezetten nekik szól, de ahogy mondani szokás, ismétlés a tudás anyja. A laikus szemlélő számára hősünk imént említett külső jegyei talán egy nyers vagy legalábbis éretlen elfet sejtetnek, netán egy szokatlanul csinos orkot – de bizony egyik sem igaz. Nem is olyan régen ugye már átvettük, hogy mit keres itt Tunyacsáp, ideje hát, hogy bemutassuk az Elmenyúzók fajának legfőbb nemezisét, a Githet, pontosabban szólva azt a felét, mely magát a Githyanki névvel illeti.
A ragadozóból lett űzött vad
Egyszer volt, hol nem volt, nagyon régen vagy éppen a távoli jövőben, vagy… maradjunk inkább annyiban, hogy térben és időben a jelentől igen messze, az Illithid Birodalom uralta az ismert világegyetemet. Népük ereje az elmekontroll alatt tartott rabszolgák hadának vállán (és szürkeállományának szövetein) alapult, köztük azokkal, akiket ma Githyanki és Githzerai néven ismerünk. Hogy pontosan honnan erednek és miként alakulhatott ki egyes tagjaiknál immunitás az Elmenyúzók képességei ellen, azt csak találgatni lehet, de a lényegen végső soron nem változtat: fellázadtak elnyomóik ellen. Méghozzá igen hatékonyan, az Illithid Birodalom pedig a javakat adó embertömeg (githtömeg?) nélkül gyakorlatilag életképtelenné vált és apró darabokra hullott. Vezérük után szabadon a rabszolgák felvették a Gith nevet, de a hirtelen jött szabadság már nem volt éppen egyesítő erejű.
A Githek, önfelszabadításuk után – ahogy az már csak lenni szokott – nem maradtak egy állásponton azt illetően, hogy miként tovább. Voltak, akik elnyomóik teljes kiirtása mellett kardoskodtak, mások viszont úgy látták, hogy sokkal inkább saját birodalmuk kiépítésén kéne fáradozniuk. A szakadárnak tekintett, vérontást elkerülni akaró frakció hangadója Zerthimon volt, aki aktívan alá is aknázta ellentáborának hadi törekvéseit. Az ellentét polgárháborúba torkollott, melynek végén a győzedelmes és háborúpárti Githek az Asztrális Síkra költöztek, majd immáron Githyanki névvel illették népüket (ahol effektíve halhatatlan mindenki), míg a vereséget szenvedők a Limbo Síkot nevezték ki otthonuknak, megkülönböztetésül pedig a Githzerai nevet vették fel. Viszonyuk azonban cseppet sem csitult, azóta is folyamatos villongások és összecsapások jellemzik kapcsolatukat.
A prédából lett a ragadozó
A polgárháború épp elég volt a maradék Elmenyúzók számára, hogy szétszóródjanak és elbújjanak a Githyanki elől, akik persze nem hagytak fel üldözésükkel, és segítségül a Külső Síkról még vörös sárkányokat is szereztek maguknak szövetségesül – együttműködésük azóta is tart. Mielőtt azonban azt gondolnátok, hogy holmi hős sárkánylovasok mentik meg az összes világot, el kell keserítsünk mindenkit: a Githyanki úgy tekint az Anyagi Síkra, mint vadaszterületére, melyet, ha érdekei és céljai úgy kívánják, kénye-kedve szerint fosztogathat. Emellé társulnak olyan kellemes általános faji tulajdonságok, mint az arrogancia, idegengyűlölet, kegyetlenség és agresszióra való hajlam. Nem csoda, hogy ők sem szereznek könnyen barátokat, bár ha választanunk kéne, még mindig inkább ők, mint az Elmenyúzók…
Persze, mint általában, köztük is akadnak kivételek, karakterként pedig ugye úgy formáljuk meg githyankinkat, ahogy akarjuk. Plusz ott van a népük újraegyesítéséért küzdő, Sha’sal Khou, vagy a nomád életet folytató távolutazók, de említhetjük a magukat Githvyrik névvel illetőket is, akik a „lázadók lázadói” és egyik csoport ideológiáival sem hajlandók azonosítani magukat. Ebből is látszik, hogy a Gith nép legalább olyan árnyalt, mint az emberi társadalom, csak más körülmények között edződtek – de éppen ezért nem bíznánk meg egyikükben sem, míg rá nem szolgált alaposan.
Záróakkordként már csak annyi van hátra, hogy megállapítsuk: a bevezető képsorok alapján nagyon úgy tűnik, hogy az emberek vagy akár Faerûn más népei ebben a történetben inkább csak másodhegedűsök lesznek.
