Christopher Paolini annak idején gyakorlatilag a semmiből érkezve tarolta le a könyvpiacot. Az akkor még csak kamasz szerző első könyvét, az Eragont, még szülei jelentették meg, az emberek azonban hamar felkapták a fejüket a kötetre, így Paolini rövid úton az USA egyik legnagyobb kiadójánál találta magát, művei pedig egy pillanat alatt meghódították a bestseller listákat. Legújabb könyvével azonban a szerző hátrahagyta az Eragon jól ismert világát, sőt magát a fantasy zsánerét is, hogy ezúttal a sci-fiben próbáljon szerencsét.
Ez az új könyv az Álmok a csillagok közt, melyet hazánkban az Európa jelentetett meg, kifejezetten igényes kiadásban. A keményborítós, hatszáz oldalas kötet már önmagában is elég tekintélyt parancsoló jelenség, belül ráadásul nem egy egész oldalas illusztráció is található, melyek segítenek betájolni, hogy épp hol járunk a galaxisban. Maga a történet viszont nem igazán tud felnőni ehhez a nagyszerű tálaláshoz, lássuk is, miért!
Nem vagyunk egyedül
Az Álmok a csillagok közt története a távoli jövőbe kalauzol el minket, ahol az emberiség már megfejtette a fénysebesség feletti utazás titkát, és ennek megfelelően terraformálható bolygók után kutatva kirajzott az űrbe. Főhősünk, Kira Navárez, pont egy ilyen planéták után kutató tudóscsoport tagja, feladata pedig az, hogy kategorizálja a különböző földönkívüli életformákat, miközben társai egy-egy új bolygót készítenek elő a telepesek érkezésére.
Ez a munka azonban korántsem olyan izgalmas, mint elsőre hangzik, hiszen Kira leginkább baktériumokat tanulmányozhat, nem pedig értelmes, idegen fajokat, egészen addig, míg az egyik expedíciója során egy földönkívüli szimbionta meg nem szállja a testét. Ráadásul, ha ez önmagában nem lenne elég baj, hirtelen megjelenik egy vérszomjas idegen faj is, ami hadüzenet nélkül nekiesik az emberiségnek, Kirának pedig nem marad más választása, nagyon gyorsan meg kell tanulnia együttműködni a testében lakó lénnyel, vagy a kibontakozó csillagközi háború mindkettőjükkel végez.
Ismerős idegenek
Az Álmok a csillagok közt alapfelütése így a sci-fi irodalom egy igen bejáratott toposzára épül, de ez egyáltalán nem baj, hiszen a földönkívüli civilizációk a mai napig hálás témának számítanak, amit rengeteg oldalról meg lehet közelíteni úgy, hogy a végeredmény izgalmas és érdekes legyen. A gond azonban az, hogy Paolini idegenjei igazából nem is idegenek. Persze kinézetre elég markánsan eltérnek az emberektől, azonban gondolkodásmódjukon, kultúrájukon vagy beszédükőn egyáltalán nem érezni, hogy egy földitől teljesen függetlenül kifejlődött értelmes civilizáció tagjai lennének.
Épp ezért a könyvben egyáltalán nincs olyan szinten bemutatva a különféle, egymástól drasztikusan eltérő kultúrák ütközése és konfliktusa, mint például a Xenóban volt, valamint a földönkívüliek és az emberek közti különbségek sincsenek úgy kibontva, mint például Az idő gyermekeiben. Sőt, a regény egy pontján még az is kiderül, hogy az elvileg egymástól teljesen függetlenül kifejlődött földi és idegen technológia gyakorlatilag csereszabatos egymással, ami azért már a kicsit erősebb deus ex machinák közé tartozik, akárhogy is nézzük.
Mindez persze egyáltalán nem lenne gond, hiszen a military sci-fik irányából is meg lehet közelíteni ezt a témát, ebben az esetben pedig nem is szükséges az idegen civilizáció részletes kidolgozása és bemutatása, mert amúgy is csak a célpont szerepét töltik be a könyvben. Az Álmok a csillagok köztből viszont hiányzik az ezekre az akcióregényekre jellemző feszes tempó, így a végeredmény olyan, mintha Paolini nem tudta volna eldönteni, hogy pörgős háborús sztorit, vagy lassabb, elgondolkodóbb könyvet szeretne írni, emiatt pedig az egész szöveg nagyon semmilyen lett.
Mindez azért szomorú igazán, mert magában az alapötletben bőven van potenciál, amit néhol, egy-egy érdekes csavar vagy hirtelen ritmusváltás formájában meg is villant a szerző. Így pedig nagyon érződik, hogy az Álmok a csillagok köztből egy sokkal jobb és izgalmasabb regényt is ki lehetett volna hozni, ha mondjuk, kicsit feszesebbé teszik a cselekményt, és lefaragnak belőle egy 100-200 oldalt, vagy ha részletesebben kidolgozzák az idegeneket, hogy ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is eltérjenek az emberiségtől.
A régi, bejáratott banda
Ami a karaktereket illeti, az Álmok a csillagok közt felvonultatja a kalandregényektől megszokott szereplők teljes palettáját. Van itt a szigorú, de azért korrekt elsőtiszttől kezdve a hallgatag, nagydarab mérnökön át egészen a lelkes, folyamatosan pofázó fiatal újoncig mindenki, és igazából nem is lehet rájuk panasz. Egyszerű, de a maguk módján szerethető karakterek ők, akikért lehet izgulni, és akiknek azért mindig van egy kis csavar a jellemében vagy a múltjában, ami szintén egy pozitívuma a regénynek.
Kira viszont sajnos eléggé semmilyen főhős lett. Pedig a karakterében rengeteg lehetőség lapul, például, hogy csak egyet mondjunk ezek közül, a regény legelejétől kezdve egy földönkívülivel osztozkodik a testén, de a szerző valahogy nem tudott élni ezzel a potenciállal. Kira igazából sokszor csak sodródik az eseményekkel, illetve a szimbiontával való kapcsolata is egyik pillanatról a másikra változik, így nem érezzük azt, hogy a karakter bárhová is tartana. Épp ezért a mellékszereplők sokszor izgalmasabb és szerethetőbb arcok, ami azért nem pont a legideálisabb felállás.
Kezdődhet az invázió?
A fentiek miatt az Álmok a csillagok közt elég felemás alkotásnak mondható: egyrészt az alapötletében akad bőven potenciál, amit a szerző néhol meg is villant, másrészt viszont nem elég pörgős ahhoz, hogy kalandregényként érvényesülni tudjon, valamint a mélyebb tudományos háttér is hiányzik belőle, így hard sci-fiként sem igazán állja meg a helyét. Épp ezért elsősorban azoknak lehet jó olvasmány, akik már a szerző korábbi könyveit is kedvelték, valamint könnyebb nyelvezete miatt amolyan belépő kategóriás sci-finek sem utolsó választás, ha valaki most ismerkedik a zsánerrel, és nem akar egyből fejest ugrani A háromtest-problémába vagy egy Ted Chiang-novelláskötetbe.
