- Kapcsolódó cikk: Top 5 rebootra váró játékok
Batman, Pókember, Fantasztikus Négyes, Superman. Mi a közös? (Nem, nem az, hogy szuperhősök, az túl egyszerű lenne!) Nem esett le? Rendben, folytatom: Godzilla, Robotzsaru, King Kong, Világok harca. Így már azért kicsit árnyaltabb a kép? Ha nem, akkor jöjjön még pár: Star Wars: Battlefront, Deus Ex, Counter Strike: GO, Tomb Raider, Halo.
Igen, remélem most már leesett, a fent említett címeket ugyanis nemegyszer dolgozták fel, át- és újra. Napjainkban a „remake”-ek és ha a még divatosabb „reboot”-ok korában élünk. A popkultúrát soha nem látott mértékben árasztják el az újrafeldolgozások és folytatások, amelyek a mozivásznon kezdődtek, de a videojátékok egyre terebélyesedő világa sem kerülhette el ezt a végzetet. Ha moziba megyünk, lassan már nagyobb arányban tudunk beülni egy franchise sokadik epizódjára, mint egy új és innovatív produkcióra. Időközben a televíziós sorozatok is egyre szélesebb nézettségnek örvendenek, amelynek hatására a stúdiók mind nagyobb költségvetésű, látványos és neves színészeket felvonultató műsorfolyamokat állítanak elő. A sorozatnézés nem szitokszó többé, hiszen nem a nagymutter Vadangyal néző szenvedélye, vagy nagyfater Xéna iránti rajongása jut eszünkbe róla, hanem inkább a „Netflix and chill” egy melós nap után, esetleg Cosplayezéssel egybekötve.
Vajon minek köszönhető ez a fajta felfutás és mikor lehet majd Dunát rekeszteni egyazon mű újabb és újabb változataival?
Teljesen valószínűleg sosem!
A játékok kapcsán a kiadók is rájöttek, hogy mennyire gyümölcsöző egy régi franchise-t feltámasztani hallottaiból, ellátni pár új elemmel, megtámogatva egy trendi, új grafikusmotorral és már mehet is a népnek. Mindenki örülni fog. A régi nagy fanok, akik már tíz éve is Master Chief sisakján át látták az univerzumot, vagy Lara Croft akkor még igencsak szögletes idomaiban gyönyörködtek, egy remake kapcsán elégedetten morzsolhatnak könnycseppet a szemük sarkából, amely aztán orcájukon egészen a nosztalgikus félmosolyig folyik le. Az újonc játékosok pedig megilletődve veszik kezükbe ezeket a programokat, amelyek a hajdan volt nagy elődök csak gamer legendákból ismert játékélményét ígérik nekik. Igen jól tudják ezt a kiadók is, akik pontosan erre a nosztalgiára rámenve dobják ki a programokat.
Gyakran nem is kell hozzá új történet, elég csak kolis töltött-káposzta módjára egy az egyben felmelegíteni a régit, persze új grafikai megoldásokkal leöntve tejfölként (Halo: Combat Evolved), vagy ha a kiadónak szerencséje van, jó esetben még a sztorival sem kell bajlódni (Star Wars: Battlefront), az új grafika, a jól ismert világ és a játékmódok úgyis képesek lesznek elvinni a hátukon az egészet. Szélsőséges és manapság egyre gyakoribb esetben az is előfordul, hogy a program csak és kizárólag új motort kap, így jönnek létre az ún. „remastered” változatok (Borderlands, Battlefield, Call of Duty: Modern Warfare, Dark Souls), amelyek a mai modern PC-kre és konzolokra lettek optimalizálva, jelentősen feljavítva a pár éves játékok kinézetét.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a programváltozatok valós igényt elégítenek ki, hiszen arra is számos példa van (Elder Scrolls: Morrowind), hogy a rajongók egy fanatikusan elkötelezetett csoportja saját maga veszi kezébe a gyeplőt, és évek hosszú munkájával ülteti át régi nagy kedvencét egy újabb motorra, egy „ráncfelvarró giga moddal”.
Kérdés persze, hogy hol a határ az arcátlan újracsomagolás és a régi nagy címek továbbfejlesztett folytatása között. A Prince of Persia esetében számos újraindulás volt, amelyek mind-mind ugyannak a hercegnek az egyébként rendkívül szerteágazó kalandjait mesélték el, igencsak változó sikerrel. A kezdeti klasszikus platform-ősöket a kétezres években folytató trilógia hatalmas lelkesedésnek örvendett, amelyet még a 2008-as Prince of Persiának is sikerült meglovagolnia, ám az amúgy sem túl fényes Perzsia hercege: Az idő homokja című film kapcsán készült 2010-es Forgotten Sands olyan homok, amelyből nem lesz kristályüveg.
A Deus Ex-sorozat esetében viszont az elmúlt évek egyik legszebb visszatérését tapasztalhattuk. A ’90-es évek cyberpunk jövőképét aktualizálva egy minden ízében profi és stílusos folytatás volt a Deus Ex: Human Revolution, amely csupán az alaphelyzetet őrizte meg, és egészítette ki, okos játékdinamikai elemekkel és csavaros történettel. Másik nagy érdeme, hogy fifikásan kihasználta a manapság tomboló retro őrületet, amely tetten érhető nagyon sok korunkban készült médiaterméken.
Ha belegondoltok, hány és hány olyan film, játék és képregény van, amely látványvilágával megidézi egy korábbi kor miliőjét, vagy egy adott szubkultúra ikonikus stílusjegyeit hordozza magán. Gondoljunk csak az újabban dívó ’80-as, ’90-es évek őrületére. Egyértelmű, hogy a játékkészítők sem akarnak kimaradni a buliból, és olyan címek után nyúlnak, amelyek korábban kivívták maguknak az elismerést, és akár a 10-20 évvel ezelőtti látványvilágot ültetik modern környezetbe. Ez egyben szintén életre hívja a korunkra olyannyira jellemző intertextualitást, azaz azt a jelenséget, hogy minden alkotás gyakorlatilag megszámlálhatatlan utalást tartalmaz más művekre, így generálva komplex kulturális jelentéshálózatokat. Ez tulajdonképpen a 21. századi kultúra fogyasztás egyik vívmánya. Ha úgy tetszik, ez adja az egyik ízét a műveknek (mert a videojáték igenis számíthat műalkotásnak!), kialakítva egy olyan közönséget, akik lubickolnak a popkulturális utalások keskeny tengerében (ugye? ugye!) és válnak ezen ismeretek doyenjévé.
Hasonló történt a GTA-sorozat esetében, ha jobban belegondolunk, nem is egy alkalommal. A sorozat híres arról, hogy New York, Miami és Los Angeles kevéssé félreérthető virtuális másaiba helyezi cselekményeit. A való élettel ellentétben ugyanakkor a játékoknak megvan az a nagy előnye, hogy nincsenek kőbe vésett fizikai szabályok, így mind Liberty City, mind San Andreas területei képesek megújulni epizódról epizódra. A GTA 5 ugyan San Andreasban játszódott, ugyanakkor még a legortodoxabb játékosok sem tudtak sok párhuzamot vonni a 2005-ös GTA: San Andreas és a rá nyolc évre megjelenő GTA 5 térképe között. A Rockstar fejlesztői ez esetben ügyesen sáfárkodtak. Pontosan kellő mértékben ötvözték a nosztalgiát és az új tartalmakat ahhoz, hogy ne érezzük azt, mintha CJ tíz éve csomagolt Cluckin Belles csirke szárnyait majszolnánk, hanem az előbbi étterem friss hambijába harapnánk bele. Az alapanyagok ismerősek, a végeredmény azonban új és egyedi.
Ez is bizonyítja, hogy az igazán legendás játékok évtizedek távlatából is képesek megőrizni varázsukat, és a rajtuk felnőtt generációk olyan ikonikus alkotásként tekintenek rájuk, mint szépapáik 100 évvel ezelőtt a könyvekkel tették. Ha ennél a hasonlatnál maradunk, valószínűleg érthető, hogy miért képesek az irodalmi klasszikusok számos újrakiadást és újrafordítást megélni. Ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem új keletű a remake-ek eredete. A művészettörténet számos példát vonultat fel egyazon témának a különböző korokon átívelő, sokszínű feldolgozására. Ugyanez történik napjainkban is, csupán a jelenkori ember érdeklődésére tematizálva. A mai alkotások nem Jézus vagy az apostolok válogatott kalandjait dolgozzák fel, hanem űrkalózok bolondériázását, és szuper-akció-képregény hősök magasztos cselekedeteit.
Az emberek emellett szeretik a maradandóságot és a kontinuitást. Ez ugyanis egyfajta biztos pontot jelent az életben, amelyhez bármikor visszatérhetnek és feltankolhatnak pozitív élményekből. Valószínűsíthető, hogy a sorozatoknak is ezért van ilyen nagy sikere, hiszen évek óta jól bevált formulákat használnak. Elképzelhető, hogy a jövőben mind a film, mind a játékipar egyre inkább a remakek, rebootok és folytatások gyártása felé fog eltolódni, hiszen ez bevált üzleti stratégiának tűnik. Az emberek (a műértő fanyalgók kisebbségének kivételével) gyakorlatilag kondicionálva lettek arra az elmúlt években, hogy a remake szó hallatán ne riadjanak fel verejtékben úszva az „Egy szoknya, egy nadrág” álomképeivel a fejükben, hanem többnyire igényesen megalkotott, nagyköltségvetésű produktumokat idézzenek fel.
Ti mit gondoltok a remake és reboot jelenséggel kapcsolatban? Arcátlan pénzlehúzás vagy a „járt utat a járatlanért elv” üdvös megtestesülése? Hagyjuk a patinás klasszikusokat a polcon sértetlenül porosodni, vagy folyamatos újrafeldolgozásokra van szükség, amelyek talán nem tudnak felnőni az elődök érdemeihez? Prókat és kontrákat, szakvéleményt, állásfoglalást és reakcióvideókat odalent várunk!
Nem nevezném lehúzásnak, hisz senki nem kényszerít, hogy megvegyem.
Ha nem tetszik, úgysem veszem meg!
Pl. egy Mafia 1-nek nagyon örülnék, azonnal vevő lennék.
GTA 4-et is full felújíthatnák, normálisan optimalizálva, hibákat kijavítva.
Azt hiszem tavaly 2015-ben év elején jött ki a Fahrenheit (2005) felújított változata, de tulajdonképpen ugyan az volt, egy nagyon minimális grafika javítással csalódást is okozott az egyik ismerősömnek (azért is mert már kétszer végigjátszotta annak idején) Az igazsághoz hozzátartózik hogy csak 10 eu volt a megjelenési ára, viszont akik úgy vették meg hogy anno nem játszották végig, azoknak garantáltan nem okozott csalódást! Tehát ha már egy játékot végigjátszottál csak akkor van értelme megvenni egyrészt ha nagyon tetszett más részt meg ha grafikailag rengeteg fejlődés látható. Viszont ha kimaradt egy korábbi játék aminek ki jön/jött egy felújított változata és úgy gondolod hogy nagyon érdekelne, akkor az egy kiváló vétel lehet akkor is ha grafikailag semmit nem fejlődött, főleg ha ilyen 10-20 eu-s árban van, hiszen te akkor nem is a felújítás mértékét fogod megvenni hanem magát a játékot, abban az esetben ha korábban kimaradt.
Hosszabban is lehetne írni erről, de nagy vonalakban így körülbelül ennyi amit gondolok erről.
Azonban, amikor valami olyannak jön a felújított változata, aminek már az eredetije(!) sem fut normálisan a gépemen, akkor már azért nézek egyet, hogy ezt most minek is kell.