Hihetetlen, de már egy év eltelt a Hamupipőke bemutatója óta és a gépezet tovább látszik dübörögni -- 2016-ban sem maradtunk élőszereplős feldolgozás nélkül ugyan is idén Kipling klasszikusa kapott némi ráncfelvarrást, vagy talán inkább a ’67-es animációs filmet kéne említenem? Mielőtt következtetéseket vonnánk le, inkább haladjunk sorjában és beszéljük át, milyen lett az új A Dzsungel könyve.
A Jon Favreau (Vasember, A séf) rendezésében debütált újragondolás leginkább az 1967-es mese és az eredeti könyv történeteinek hibridjeként akar tetszelegni. Az animált feldolgozás karaktereit, emlékezetes momentumait, dalait hívatott egyesíteni a Kipling által megírt komoly hangvételű történettel, ami részben sikerül neki, részben pedig csúnyán elhasal. Ehhez a hibrid koncepcióhoz idomul a történet, ami félig követi az ismert Disney mesét, a másik fele pedig kifejezetten a modern látásmód szemléletében készült.
Az alapfelállás a következő: Maugli, a dzsungel fia farkasok között nevelkedik, amikor gyermekéveinek közepén beköszönt a száraz évszak. Az erdő törvényei értelmében az állatok békét kötnek egymással, hogy mindannyian ivóvízhez jussanak vérontás nélkül. Ekkor újra megjelenik a környéken Sir Kán, a vérszomjas tigris, aki egyből kiszagolván az emberkölyköt, majd hadat üzen neki és mindenkinek, aki védelmezi őt. Az eső visszatértével a falka tanácskozni kezd a fiú sorsáról: tovább védelmezzék vagy engedjék útjára? A vitát végül maga Maugli szakítja félbe, amikor előáll és kijelenti, hogy ő biza nem marad tovább a farkasokkal, mivel nem akarja, hogy miatta bárkinek bántódása essen. Bagira, a párduc, aki egyben mentorának szerepét is betölti, felajánlja, hogy elkíséri az ágyékkötős kölyköt oda „ahová való” és ketten nyakukba veszik a dzsungelt, hogy új otthont találjanak a fiúcska számára.
Már rögtön a felütésen érezhető, hogy ez a film bizony más lesz, mint az eddigiek, és egyszerre szeretne szólni a kicsikhez valamint az idősebbekhez. A gyerekeket le fogják nyűgözni a dögönyöznivaló kisállatok és a (ritkán) felcsendülő dalok, de egyes jelenetek traumatizálóan hathatnak rájuk -- ami viszont a piciknek ijesztő lehet az a nagyobbakban inkább kérdéseket fog felvetni, főként mivel a történet ementáli méretű plot hole gyűjteménnyel bír. Aztán ott vannak azok a pillanatok, amik nem nevezhetőek logikátlannak, hanem egyszerűen nem passzoltak a karakterekhez. Például: Maugli foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy elhagyja a falkát, ám szó szerint a vitát követő jelenetben elindul abba a nyafogós, hisztis gyerek irányba, amit a rajzfilmben láthattunk. Mondhatnánk, hogy az „elmegyek innen” kijelentés az ő számára azt takarta, hogy otthagyja a falkát és egy másik állatcsoportnál próbál szerencsét, de azok a lények ugyanúgy veszélyben lettek volna a tigristől, mint a farkasok -- a saját életéről nem is beszélve. Maugli a farkas falka megmentésére tett hősies erőfeszítése egyetlen jelenettel később azonnal lerombolódott. Az animációs filmben Bagira cseltechnikát alkalmazott annak érdekében, hogy elvigye a fiút, aki csak később eszmélt rá arra, hogy ő biza többet nem tér vissza. Abban a szituációban teljesen helyénvaló volt a dac és az akaratosság, itt viszont semmi másnak nem fogható fel csak hisztinek.
Ha már az előbb megemlítettem a főgonoszt, Sir Kánt, ejtenék róla is egy pár keresetlen szót. A tigris nem ijesztő, mivel az imázsváltás nem vált előnyére. A karizmatikus kiállása, amivel tiszteletet parancsol magának továbbra is jelen van, sőt, helyenként szépen eltalálták a balanszot. Például abban a jelenetben, ahol lebaktat a folyóhoz inni az állatok utat nyitnak neki félelmükben, a tempó és az atmoszféra is a helyén van. Sajnos azonban a film további részében már kevésbé alakultak ilyen szépen az események. Sir Kán szinte azonnal Maugli nyomába ered, hogy eltegye őt láb alól, ám amikor a fiúnak sikerül kereket oldani egy Oroszlánkirály homage végén nem üldözi tovább. Helyette fogja magát és lecövekel a farkasok szirtjénél és előrukkol egy tervvel, aminek végeredményeként azt várja, hogy Maugli visszamegy a falkához. Ez már csak azért is fura, mert a dzsungelben Sir Kán arról nevezetes, hogy nem a túlélésért, hanem sportból vadászik és mert gonosz; karakter nincs mögötte.
Ezzel szemben az eredeti Sir Kán olyan, mint a dzsungel Al Caponéja: minden szegletben akadtak besúgói és csatlósai, ha pedig elégedetlen volt a munkájukkal, akkor cselszövéssel, manipulációval és megfélemlítéssel saját maga elérte, amit akart. Nem csupán a tigris személyiségét, de az üldözés érzetét is hiányoltam a filmből. Amíg az eredetiben Sir Kán csaknem az első perctől Maugli nyakába lihegve kergette a srácot és Bagirát az őserdőn át, addig itt pár jelenettel letisztázzák a helyzetét. Igaz, a korábba részekben sem szerepelt sokat a képernyőn, de amikor mégis vásznon volt minden néző tudta, ki a Jani ezen a vidéken és valóban ő volt a legfélelmetesebb teremtés a környéken. Maugli ebben a verzióban tőle egyáltalán nincs veszélyben, ezért a néző nem Sir Kán közeledtétől aggódik. A többi teremtés, lásd: Ká, Lajcsi király, de esetenként még a környezet is sokkal nagyobb hatást váltanak ki a nézőből, mint a főgonoszként felkent agyaras jószág. Ha ezek a karakterek nem lennének, akkor teljesen eltűnne a terror és fenyegetettség érzete. Voltaképpen Maugli jobban járnak, ha felhagyna a barangolással és visszabattyogni a tigrishez, semmint megkockáztatni, hogy az út alatt maga az őserdő végez vele.
A főszereplő kisfiút egy újonnan feltűnő kis tehetség, az alig 12 esztendős Neel Sethi játssza. Alakítása véleményem szerint hullámzóra sikeredett. Egyes részeknél rettentően látszik, hogy élettelen tárgyakhoz fűzi a dialógját, mindazonáltal ezeket a részeket leszámítva hozza a kötelezőt és ez nem kis teljesítmény egy elsőfilmes kiskorú színészpalántától.
Ellenben az is bizonyos, hogy Sethinek koránt sem akadt egyszerű dolga. A filmet ugyanis teljes egészében stúdióban forgatták, zöld és kék hátterek előtt, zéró állati kísérettel. Csaknem minden, amit a szem lát, számítógéppel generáltak, a horizonttól kezdve a fákon és leveleken át egészen az állatokig. A CG munkálatokon egy több mint 800 fős művészgárda dolgozott, akiknek többek között A Karib-tenger kalózait is köszönhetjük. Szemkápráztatóan életszerűre és élettel telire sikeredett a film látványvilága, ellenben egyfajta kontrasztként rendkívül szemet szúr a CG egyes pillanatoknál. Amennyiben pedig 3D-ben szeretnétek megtekinteni, ügyeljetek arra, hogy néhány jelenet kissé talán túlságosan sötétre sikeredtek, ezért megeshet, hogy lemaradtok pár szebb képi megvalósításról.
Mauglin kívül minden ismert karaktert géppel keltettek életre, akiknek neves színészek kölcsönözték hangjukat. Sir Kán Idris Elba (Luther, Thor, Tűzgyűrű) hangján szólal meg, a tekergőző Kát Scarlett Johanssan (A nő, Lucy, Bosszúállók) bársonyos tónusa kíséri, a sokat emlegetett Bagira szerepébe pedig Ben Kingsley (Gandhi, Viharsziget, Exodus) bújt, de még sorolhatnám a számos megjelenő hírességet. Akik az angol nyelvű változatot maguk mögött hagynák azoknak ott a szinkronos verzió, amely kifejezetten jóra sikerült és hozza a Disney filmektől megszokott minőséget. A megboldogult Csákányi Lászlót Dörner György váltja Balu szerepében, aki pazar alakítást nyújt a film komolyabb, humorosabb és melankolikusabb pillanatiban. Lajcsi királyt pedig Balázs Péter szólaltatja meg, illetve énekel, de arról a részről inkább ne beszéljünk.
Annak ellenére, hogy véleményem szerint temérdek gond akadt a filmmel, a végére eljutottunk oda, hogy nem tudtam rá haragudni. A hibák ugyan valóban jelen vannak és megesik, hogy szemet szúrnak, ám minden rossz pontra akad valami, aki egyensúlyba billenti a mérleget. Habár Sir Kánt közel sem sikerül olyan pazarul megformálni, mint annak rendje lett volna, Ká, a történet ikonikus óriáskígyója csillagos ötösre sikeredett. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a képernyőn van nemes egyszerűséggel ellopja a showt. Ahogy mozgásával és a hangjának irányával játszanak a készítők valami elképesztően atmoszférikusra sikeredett. A hipnotizáló jelenet, ahol a szivárvány színeiben úsznak a szemei pedig külön említést érdemel, mivel annyira hatásos lett.
A film fő érdeme viszont mindenképpen Maugli. A megjelenésén semmi sem változott: ugyan az a kócos indiai fiúcska maradt, akit a meséből ismerhettünk, még a piros nadrágocskáját sem cserélték le. A jelleme csupán egy hangyányit fejlődött, viszont sokkal emberibbé tették azzal, hogy „hobbit” adtak neki. Ebben a változatban ugyan is Maugli saját maga által eszkábált eszközöket használ és „trükköket” vet be. Lásd: ahelyett, hogy állat módjára lefetyelné a folyóból a vizet egy sisakszerű tárggyal mer magának a folyamból, amit kötél segítségével húz fel magához a sziklára. Ezt a tulajdánságát sem Akela, a falkavezér sem pedig a fiú mestere, Bagira nem nézik jó szemmel, mondván: ez nem farkashoz való szokás. A film végére Maugli ezzel a tehetségével bebizonyítja mindenki számára, hogy csak azért, mert valamilyen szokás idegen számukra nem azt jelenti, hogy rossz lenne. Így pedig nem egy, de több fontos üzenetet is közvetít a mind a kicsik és a nagyok felé egyaránt. A fiatalabb nézőknek példát állít és motiválja őket, hogy törekedjenek a kreativitásra. Az idősebbeket nyitott látásmódra sugallja és elfogadásra tanítja. Ha másért nem is, de ezekért mindenképpen jár a filmnek a dicséret.
Végezetül pedig, kíváncsian várom a folytatást és remélem, hogy a készítők tanulnak a hibákból, hogy a hamarosan érkező második rész még nagyobb sikert érhessen el, mint a mostani installáció.
Dicséretes
