Persze a Sherlock Holmes-t nem a történet miatt fogjuk szeretni, ebben mindenképp igaza volt a „rosszabbik énemnek”. Sajnos a fabula váza a szokványos megafilmek alapsémája: van egy tökös főhős, van egy szexi susulyka, akit meg kell menteni, egy társ, akivel állandóan civakodnak, s persze a főgonosz, aki nemcsak Londont, hanem az egész világot akarja. Ráadásul mindez Da Vinci-kód-beütéssel, hiszen egyfajta szabadkőműves-okkult szekta áll itt is minden nyavalya mögött. „Facepalm”? Az. Tulajdonképpen Guy Ritchie filmje lehetne akár az Angyalok és Démonok, a Halálos fegyver, A Karib-tenger kalózai vagy valamelyik random gagyi akcióvígjáték is. Az epizódokat ismerjük, a fordulatok kiszámíthatók. A fejemet először akkor fogtam, mikor Blackwoodot, a főgonoszt kivégezték. SPOILER! Már az gyanús volt, hogy mennyit foglalkoznak a halálával: pulzust néznek, temetnek, kötelet ellenőriznek stb. Ekkor fogtam a fejemet, hogy „jajj, biztos fel fog támadni…”. S nem visszatért? SPOILER Nem az a probléma, hogy fantasy-t visznek a dologba. Sőt, ez az angol gótika része, a korhangulat és Holmes-története abszolút megenged ilyesmit, hiszen akkoriban a szekták és a pszichopata gyilkosok miatt az emberek paranoiásak voltak kissé (Hasfelmetsző Jack-legenda). Ám maga a sztori annyira röhejesen kiszámítható fordulatokból építkezik, melyeket csak egy először filmet látó nem lát előre. Még az alkalmi mozibajárók is foghatják a fejüket, állítom.
Ha már sematizmus: habár a formai megoldások rendkívül expresszívek és jellemzőek Guy Ritchie-re (pl. Blöff), de azért ezekről is elmondhatók, hogy „láttuk már”. A fordított kameranézetekből való gépmozgás, illetve a különleges beállítások kétségtelenül feldobják a hangulatot, s hozzájárulnak a film egységes stílusához, ám már annyiszor találkozhattunk ilyen „mainstream”-technikákkal, hogy ezek sem tudják meghatni a nézőt.
A harci koreográfiák is ilyenek. Most nekem hiába mondják, hogy Sherlock Holmes ilyen meg olyan egyedi harcművészeti technikát sajátított el, az én harcművészetekben sajnos még járatlan szememnek nem igazán mutatkozott meg a különbség eközött és mondjuk a Mátrix vívásai között.
Ami viszont tényleg tetszetős volt, és viszonylag kevés nyomozós filmben használatos (már, ha a fősodorbeli alkotásokat nézzük), az az időkezelés. A rendkívül gyors akciós stílushoz nagyon jól passzoltak a flashforwardok, illetve Holmes gondolkodásának megmutatása montázsszekvenciák révén. Ez az analitikus forma sem újdonság, de elég kevesen képesek ilyen gyönyörűen alkalmazni. Véleményem szerint nagyon feldobta a filmet.
Ami a történet és a formai megoldások terén annyira nem fogja meg az embert, az a karakterek szintjén abszolút kompenzálódik. Habár kétségtelen, hogy ez a Holmes eléggé hasonlít Indiana Jones-ra vagy Jack Sparrowra, tehát önmagában nem eredeti, ám e kontextusban és persze Robert Downey Jr. megformálásában valahogy mégis nagyon ütősre sikeredett. Ez a Sherlock Holmes abszolút nem karót nyelt. Persze ő is a tudomány, az ész megszállottja, de rendkívül laza, cinikus. Holmes megszokott módon hideg, kimért természetű. Downey karaktere sem egy romantikus alkat (hál’ Istennek), ám ő mégis másképp „hideg”. Nem macsó, de nem is egy csöpögős nyomozóalak. Abszolút tökös, mégsem tucatember, vagy átlagos akcióhős. Mintha a karakter paródiája lenne - de csak mintha, mivel az eredeti műben is sokkal „merészebb” Holmes (drogfüggő és cinikus - állítólag, én nem olvastam még egy Arthur Conan Doyle-novellát sem). Tehát sikerült létrehozni a XXI. századi Sherlockot, ráadásul úgy, hogy túl sokat nem is változtattak az eredetin. Hiszen a könyvekben is említést kapunk arról, hogy a detektív értője a harcművészeteknek, drogozik, és közel sem olyan pedáns, mint amilyennek általában lefestették képeken vagy filmen. Így csupán egy színészt kellett találni, aki ezt a cinikus „akcióhőst” meg tudja jeleníteni, még csak nem is kellett túlzottan a XXI. század igényekhez igazítani - a karakter adott volt, csak éppen az egyes korok inkább azon aspektusát emelték ki, mely az uralkodó ideológiának megfelelt. Mindehhez pedig egy olyan nagyszerű (habár az utóbbi időben eléggé beskatulyázott) színészt kellett találni, mint Robert Downey Jr.. Pipa van, kalap és kabát viszont nincs. Ezek csak hátráltatnák gyors mozdulataiban és rohanó életében. Olyan ő, akárcsak a XXI. század embere…
S mi van Watsonnal? Nos, ahogy a főhős, úgy e mellékkarakter is nagy „átalakuláson” ment keresztül. Sőt, itt nem is mellékalak, hanem szinte egyenrangú társ. Cinikusan oltogatják egymást barátjával, akár egy rendőrfilmben a partnerek. Jude Law is tökéletesen játsza ezt az új, színesebb Watsont. A másodhegedűs szereplőből tényleg Holmes-hoz méltó társat formál, s végre az ő
éből is kikerült az a bizonyos karó, mely számomra oly’ idegesítő alakká tette a korábbi feldolgozásokban. Ritka az ilyen, de a főhős mellett ő volt a másik kedven szereplőm a Sherlock Holmes-ban.Sajnos amilyen ütősre sikeredtek a főszereplők, olyan sablonosak a mellék- illetve negatív figurák. A szokásos cicababa innen sem hiányozhatott. Rachel McAdams Irene Adlert formálta meg, aki állítólag csak említésszinten szerepel a könyvben, ám itt feltűnik. Persze, hogy, mivel kell valamilyen dögös maca, akivel el lehet adni a filmet. Sajnos azonban semmi több. A nő teljesen átlagos alakítást nyújt, igazából tényleg csak testi megjelenése (néhány pillanatra látható fehér hátsója) marad meg emlékezetünkben. A szokásos „damsel in distress”-t alakítja ő, pedig meg volt a lehetőség a „femme fatale”-karakterre. Az átlagnál aktívabb nő, de, ha igazi bajba kerül, akkor csak a maszkulinitástól duzzadó főhős segíthet rajta - mint ahogy azt a mainstream filmek többségében láthatjuk.
A két főgonosz pedig kifejezetten csalódás volt. Blackwood misztikus és olyan, akár egy sötét jedi, viszont egydimenziós, klisékről hablatyol, így tökéletesen bugyuta karakterré válik. A legröhejesebb talán a parlamenti beszéde volt, melyben persze kifejti, hogy „először London, aztán az egész világ”... Azért ennél szerintem többre lett volna képes Guy Ritchie. Hülyének nem kellene nézni a mozinézőket, még ha sokuk az is, és nem filmet nézni mennek a multiplexekbe, hanem popcornt zabálni.
Habár sok negatívumot felsoroltam ez értékelésem során, de összességében a Sherlock Holmes egyáltalán nem rossz film. Sőt, kifejezetten élvezetes és többször is nézhető. Akciójelenetei látványosak, a klisés történetet annak pörgőssége ellensúlyozza, a főhősök pedig érdekesek és szerethetők. S ez Guy Ritchie filmjének nagy érdeme: képes volt végre egy olyan Sherlock Holmes-feldolgozást letenni az asztalra, mely sok, a mítosz iránt érdektelen egyént is a képernyő /vászon elé vonzhat. Tehát köszönjük, Mr. Ritchie, szép bevezetés volt, ám a folytatástól azért némi előrelépést várunk. Ja, és persze az a bizonyos karó ne kerüljön vissza Holmes hátsójába, mint ahogy az a Batman: Begins! után sajnos Bruce Wayne-nel megtörtént.
Összességében: 8/10.
Felhasznált források:
Baski Sándor: Sherlock, a spíler. Filmvilág 2010/2. Link1
Takács Ferenc: A detektív és a dandy. Filmvilág 2010/2. Link2
