A barátaimnak régóta mondogatom már, hogy nézzék a Sons of Anarchyt, de nem hisznek nekem, mikor azt mondom, hogy ez a jelenleg futó tévésorozatok közül az egyik legtökösebb, pedig mindig hozzáteszem, hogy Ron (Motherfuckin’) Perlman játssza az egyik főszerepet, és ha már ő ott van valahol, az garantáltan jó lesz. De miről is szól ez az egész?
A történet gerincét természetesen a Sons of Anarchy motoros banda adja, akik a hivatalos szervek felé törvénytisztelő, adakozó és barátságos képet mutatnak, vagyis egy minden szempontból tisztességes emberek gyülekezeteként tetszelegnek, akiket csupán a motorok iránti közös szeretet köt össze. A valóság azonban nem is állhatna ettől távolabb, hiszen a Sons a fegyverkereskedelemtől, a prostitúción, a zsaroláson és a durva veréseken át, a gyilkosságig mindent csinált már.
A sorozat univerzumában a Sons az egyik legbefolyásosabb motoros banda (a való életben létező Hells Angels tévés megfelelőjének is felfogható), már csak azért is, hiszen Amerikában mindenfelé vannak elszórt chartereik, sőt még az öreg kontinensen, Írországban is van egy sejt, és akkor azt még nem is említettem, hogy rendkívül jó kapcsolatot ápolnak a Real IRA-vel, úgyhogy igazi nehézfiúk, akik ennek megfelelő kutyaszorítókba is kerülnek.
Az első éved meglehetősen lassan indult, de ez a ráérősség kellett, hiszen így ismerhettük meg a karaktereket és azokat a problémákat, amik nem csak az adott évadban, hanem a későbbikben is végig kísérnek minket. A bemutatkozás után az írók a második etapra rátaláltak a helyes tempóra, és sorban szállították a jobbnál jobb epizódokat és évadokat: az elmúlt években többek között egy neonáci társaság, az orosz és ír maffia is feltűnt, közben pedig tovább mélyült a klub elnöke, Clay Morrow (Ron Perlman) és a tagok, különösen a fogadott fia, Jackson "Jax" Teller (Charlie Hunnam) közötti szakadék, a csúcspontot pedig talán a jelenlegi, negyedik évadban értük el.
A sorozat univerzumában a Sons az egyik legbefolyásosabb motoros banda (a való életben létező Hells Angels tévés megfelelőjének is felfogható), már csak azért is, hiszen Amerikában mindenfelé vannak elszórt chartereik, sőt még az öreg kontinensen, Írországban is van egy sejt, és akkor azt még nem is említettem, hogy rendkívül jó kapcsolatot ápolnak a Real IRA-vel, úgyhogy igazi nehézfiúk, akik ennek megfelelő kutyaszorítókba is kerülnek.
Az első éved meglehetősen lassan indult, de ez a ráérősség kellett, hiszen így ismerhettük meg a karaktereket és azokat a problémákat, amik nem csak az adott évadban, hanem a későbbikben is végig kísérnek minket. A bemutatkozás után az írók a második etapra rátaláltak a helyes tempóra, és sorban szállították a jobbnál jobb epizódokat és évadokat: az elmúlt években többek között egy neonáci társaság, az orosz és ír maffia is feltűnt, közben pedig tovább mélyült a klub elnöke, Clay Morrow (Ron Perlman) és a tagok, különösen a fogadott fia, Jackson "Jax" Teller (Charlie Hunnam) közötti szakadék, a csúcspontot pedig talán a jelenlegi, negyedik évadban értük el.
A történet dióhéjban annyi, hogy Claynek meg vannak számlálva a napjai az elnöki székben, és nem csupán az egyre romló egészségügyi állapota miatt, hanem azért is, mert mindaz, amit a múltban tett látszólag egyszerre kopogtat az ajtaján. Jax pedig rájött arra, hogy ha a normálishoz hasonló életet akar élni feleségével, Tarával (Maggie Siff) és gyermekével, ott kell hagynia klubbot, de most már tényleg, nem úgy mint legutóbb. Az egyetlen megoldás tehát, az hogy kilépnek, de még előtte mindketten a lehető legtöbb pénzt halmozzák fel, egy olyan üzlettel, ami szembe megy a klub íratlan szabályával, miszerint drogokat nem árulnak. A pénz azonban nagy úr, és csak megszavazzák az üzletet, de az egész nagyon gyorsan, nagyon rosszul sül el, aminek a következménye, hogy a Sons a szakadék szélére került.
A kilátástalannak tűnő helyzet részről részre csak fokozódott, miközben Clay kapkodva próbált úrrá lenni a rajta már jócskán túlmutató helyzeten, hiszen nem csak egy nagyhatalmú kolumbiai kartellel került szorult helyzetbe, de a törvény is minden eddiginél nagyobb erővel és fondorlatosabban próbálja kirúgni alóla a széket, mindeközben pedig a bandatagok is a maguk poklán mennek át, ki személyes okok, ki pedig a rendőrség közbenjárásának köszönhetően. Erre az évadra tehát szépen összejött minden, aminek mi csak örülhetünk, mert egy rendkívül izgalmas etapot kaptunk, remek alakításokkal (Katey Sagal, Theo Rossi, Ryan Hurst és Maggie Siff különösen jó), és kiváló újoncokkal, amelyek közül ki is kell emelnem a ránézésre ellentmondásos, bőrkabátos, motoros AUSA-ügynököt, Lincoln Pottert (Ray McKinnon), aki szokatlan stílusával üdítő új színt vitt a cseppet sem unalmas évadba.
A sorozat írója és megalkotója, Kurt Sutter egyébként idén sem nem hozott a sorozatot alapjaiban megrengető döntéseket, annak ellenére sem, hogy lett volna rá bőven lehetősége, de azt azért bebizonyította, hogy nem szeretne a megszokott mederben maradni, s úgy intézte, hogy a következő évadot már új felállással, de azért nem teljesen tiszta lappal kezdhessük meg. És persze egy csavart is hagyott a fináléra, amit ugyan nem lehetett látni már messziről, de olyan nagyot nem is ütött, és sajnos ugyanez igaz az adott konfliktusok feloldására is, ugyanakkor ez a lassú égés egyáltalán nem tette unalmassá a két részesre bontott lezárást.
A kilátástalannak tűnő helyzet részről részre csak fokozódott, miközben Clay kapkodva próbált úrrá lenni a rajta már jócskán túlmutató helyzeten, hiszen nem csak egy nagyhatalmú kolumbiai kartellel került szorult helyzetbe, de a törvény is minden eddiginél nagyobb erővel és fondorlatosabban próbálja kirúgni alóla a széket, mindeközben pedig a bandatagok is a maguk poklán mennek át, ki személyes okok, ki pedig a rendőrség közbenjárásának köszönhetően. Erre az évadra tehát szépen összejött minden, aminek mi csak örülhetünk, mert egy rendkívül izgalmas etapot kaptunk, remek alakításokkal (Katey Sagal, Theo Rossi, Ryan Hurst és Maggie Siff különösen jó), és kiváló újoncokkal, amelyek közül ki is kell emelnem a ránézésre ellentmondásos, bőrkabátos, motoros AUSA-ügynököt, Lincoln Pottert (Ray McKinnon), aki szokatlan stílusával üdítő új színt vitt a cseppet sem unalmas évadba.
A sorozat írója és megalkotója, Kurt Sutter egyébként idén sem nem hozott a sorozatot alapjaiban megrengető döntéseket, annak ellenére sem, hogy lett volna rá bőven lehetősége, de azt azért bebizonyította, hogy nem szeretne a megszokott mederben maradni, s úgy intézte, hogy a következő évadot már új felállással, de azért nem teljesen tiszta lappal kezdhessük meg. És persze egy csavart is hagyott a fináléra, amit ugyan nem lehetett látni már messziről, de olyan nagyot nem is ütött, és sajnos ugyanez igaz az adott konfliktusok feloldására is, ugyanakkor ez a lassú égés egyáltalán nem tette unalmassá a két részesre bontott lezárást.
A Sons of Anarchy a 2008-as bemutatkozása óta nem mutatja jelét a fáradásnak, s különösen a finálé után nagyon várom az új, sajnos csak nagyon sokára kezdőd ötödik évadot, hiszen olyan új fejezet kezdődik a banda, és talán a sorozat életében is, ami alkalmat biztosít a becsatlakozásra azok számára, akik eddig kihagyták volna tévében futó egyik legtökösebb sorozatot, amiben ráadásul még Ron Perlman is főszerepet játszik. Halljátok ezt, Hares, Zsoca, Szipu, meg a többiek?